Miután elmentem mellette, megfordult a fejemben, hogy akár adhatnék is. Visszafordultam, és a kalapjába ejtettem egy papírpénzt. Hazafelé menet elhaladtam néhány hajléktalankinézetű ember mellett. Tanakodtak. Az egyik utánam szólt, tudnék-e adni nekik egy cigit. Visszafordultam, volt még egy utolsó szál a dobozban. Amikor látta, hogy már csak egy van, hátralépett, a kezeit védekezőleg maga elé emelte, és győzködött, hogy aztat ő márpedig nem veheti el. Végül elvette, tüzet is kért, aztán visszaült a társai közé. Amint továbbmentem, hallottam, ahogy az egyik megjegyzi: hogy meg van ijedve.
–
Második emelet
Azt hiszik, érdekel. Mind kimentek, hagyták, hogy üljek ott egyedül. Pedig nem is voltam pofátlan. Jó, röhögtem egy csomót, de inkább zavaromban. Csak látni akartam M-et, honnan tudhattam volna, hogy akkora társaság gyűlt össze náluk? Egyhangúlag kivonultak a konyhából, aztán egy ideig sustorogtak odaát a nappaliban, miközben nekem úgy reszketett a kezem, hogy nem tudtam megfogni a csésze fülét. Valahogy mégis megittam a kávét, beletelt vagy negyedórába. Közben senki se jött ki. Hallottam, amint M nagy hangon azt mondja, neki nincs ideje, nemsokára mennie kell, nem lebzselhet naphosszat, dolga van, és ha megjön L, legyenek szívesek, kínálják meg abból a finom likőrből. Nőknek való, hühü. Lefele menet a második emeleten összefutottam valakivel. Lihegett.
–
Disznó
A vadászat véget ért, megkönnyebbültünk. Mégsem fognak puskavégre venni. Először nem ugrott be, hogy vadászati szezon van, iszonyatosan megijedtünk, amikor az első lövés eldördült. De most már megint minden nagyon szép és jó. Akár boldogok is lehetnénk. Ez is valami. Ölelkezünk. Nem kell menekülnünk. Addig szaladtunk, amíg kiértünk az erdőből. Örömömben szerettem volna beülni egy kád forró vízbe és dúdolni. I ekkor kihúzta a kezét a zsebéből, és röhögve lepuffantotta C-t, mint egy disznót. C feküdt a fűben és egy nyálcsík folyt a szájából.
–
Falitükör
Felkeltem, és kimentem az erkélyre. Ő már nem volt otthon. Bement dolgozni. Folyton izgultam, hogy talán hazajön. Megsimogattam a fenekem, ma kéne mosni. Bementem és begyúrtam a szennyest a mosógépbe. Amíg zakatol, megiszok egy kávét, valamit, belenézek a tegnapi munkámba, esetleg találok hibákat. Estig le kell adjam. Azt játszottam, hogy egyetlen tiszta ruhadarabom se maradt a nagymosás napjára. (Koszos bugyijait egytől egyig eltüntettem szem elől, később, ha lesz gusztusom, azokat is a mosógépbe gyömöszölöm.) Először a konyhában ücsörögtem a laptopommal, közben több kávécseppet is elkentem a melleimen meg a hasamon. Aztán felkötöttem a kötényecskét, és kivettem a pálinkát a kredencből. Tizenkettő felé, amikor javában négykézláb mászkáltam összevissza a lakásban, csengettek. Nem tudom, hogy jött be. A szőnyegen ébredtem, aztán hosszú percekig néztem magam az előszobai nagy falitükörben.
–
Stimmel
Arra kértek, vegyem le a felsőmet. Meghökkentem, az számít? Meleg van, magyarázták, amúgy is ki tudja, meddig kell várnom. Oké. Még szerencse, hogy egy kevésbé merész ruhát vettem fel. Öt perce ülhettem, amikor odaállít egy pocakos kopasz, és közli velem, hogy sajnos pechem van. Jöjjek holnap, talán másképp alakul. Amikor a forgóajtón kiléptem, széthajtogattam a cetlit, amit a markomba nyomott. Egy szám. Rendszám. N épp lehúzott a Renault-jával a járdaszegély mellé, és intett, hogy üljek be. Csak reagált a hívásomra. Kinyitottam az ajtót, hátrasimítottam a hajam, feltettem a napszemüvegem. De már nem tudtam beülni. Hatalmas csattanással becsapódott valami az előttünk parkoló kocsi tetejébe. Nézem, a pocakos kövér. A szemét pont rajtam felejtette. Feküdt ott a hasán, logó karral, és szivárgott a vér a füléből. Bezuppantam N mellé, közben megállapítottam, hogy a rendszám stimmel.
–
–
