A tompa zúgás a tőle megszokott egykedvűséggel hirdette az idő múlását. Fel, le, fel, le, búgott az a valami. Egy generátor? Légkondicionáló berendezés? Nem tudni. De szinte a nap huszonnégy órájában ment. A Macskaház. Így nevezték, pedig semmi macskás nem volt benne. Egy hatalmas nagy hangár, kettőbe osztva. A tető lapos volt, mintha nem is lenne esése. Talán pontosan ezért bonyolult acélszerkezet futott végig alatta, rétegelt pókhálóhoz hasonlóan. Szükség lehetett az erős tartószerkezetre, mert télen a hó súlya alatt hatalmasakat roppant, mintha valaki egy buzogánnyal rávert volna. A vasháló alatt körös-körül ablakok sorakoztak, egy átlátszó szalaggal kötve át a hatalmas dobozt. Egy másfél méter széles párkány futott végig belül, amolyan panoráma-sétálót hozva létre. Ha ezt a puha gumiszőnyeggel borított szegélyt az ember végigjárta, zöldellő búzamezőn legeltethette a szemét. A távolban tökéletesen körbezárták a medencét az égig érő Üveghegyek.
—-Az első terem volt a lakórész. A falakat mintha egy méhkas hatszögű sejtjeivel borították volna be. A hatalmas tér úgy volt berendezve, mint egy játszóház. Mindenfelé óriás, puha kockák voltak elszórva, matracok, meleg takarók, labdák, botok, sorolhatnánk napestig. Az egyik szegletben olvasósarkot rendeztek be egy óriási, több ezer kötetnek otthont adó polcrendszerrel és két babzsákkal. Íróasztal is volt, tollakkal, több doboznyi ívpapírral. A szoba nyugati falára szerelve futott két cső. Az egyiken érkeztek dolgok, a másikon eltűnt örökre, amit beleraktak. Nagy nyomású levegővel működött a rendszer. A második terem sokkal kisebb volt, ablaktalan, hideg neonokkal megvilágított. Egy uszoda foglalt helyet benne, fürdőház és mosdók. Minden volt itt, mindössze egyetlen nyilvánvaló kellék hiányzott: egy ajtó. A külső falakon sehol nem volt nyílás a Külvilágra. Ez volt a Macskaház.
—-– Héééé! – rikkantott Cziri türelmetlenül. – Ó, Nagy Szem, igazán itt az ebédidő!
—-A lány, ki karcsú volt, és szikár, mint egy balerina, türelmetlenül nézett a mennyezetre erősített, kupola alakú Szemre. Így nevezték el még gyermekkorukban, azóta ráragadt. Egy mozdulatlan, fekete, tükörfényes felület volt mindössze, de tudták, hogy lát! Tudták, érezték, hogy az egy szem, ami a nap huszonnégy órájában figyeli őket. Átlát a ruhájukon, a húsukon, az agyukon. A Szem mindent lát és mindent hall, mindent tud.
—-Cziri idegesen dörzsölte végig a soványság ellenére kerek arcát, hátrasimította rakoncátlan, szemébe omló haját. Nekiiramodott és odarohant a csőhöz. Nem történt semmi.
—-– Hahóóó! Adjatok már enni, szemetek! S lehetőleg valami jót!
—-Visszaszaladt közvetlenül a Szem alá, s fenyegetően megrázta az öklét. Megállt és várt valamire, bármire! Semmi. Utolsó, kétségbeesett próbálkozás gyanánt visított egyet, amíg futotta levegőből. Az éles hang nem visszhangzott, de a fülek csengése mintha megragadta volna a grabancát, és még a környéken tartotta volna néhány másodpercig. A lány dühösen adta fel a próbálkozást, és halkan szitkozódva sétált el az egyik matracra, ahol testvére aludt.
—-– Fasza, felőled éhen dögölhetünk.
—-– Tudod jól, hogy minden nap pontosan kapjuk az ételt – válaszolt Bodri behunyt szemmel, de teljesen éber hangon. – Ha kiabálsz, ha nem, jönni fog, körülbelül egy óra múlva. Úgyis halljuk a cső rezgését, amikor közeledik a henger.
—-– Mennyi?! Remek! Tökéletes! Addigra lerágom a saját lábam…
—-Bodri idősebb volt Czirinél néhány évvel. Magas növésű, izmos, hosszú arcú fiatalember. A bal szemét szinte mindig csukva tartotta, mert borzasztó fényérzékenysége miatt könnybe lábadt és fájt, ha derengésnél erősebb inger érte. Bár nem evett sokat, elég köpcös volt. Ritkán borotválkozott, s ez galambősz hajával és borostájával öregítette, pedig alig volt több huszonötnél.
—-Cziri nyűgösen nyöszörgött, majd sorsába beletörődve fejét társa puha, fel-le mozgó hasára hajtotta. Szinte nyomban elaludt. Bodri kinyitotta jó szemét, és egykedvűen meredt a plafonra. Szeme sarkából látta a Szemet. De igazából akkor is látta, ha lehunyta pilláit. Mindig ott lebegett az agyában, mintha ott kutakodna folyamatosan a gondolatai között. Ismét lecsukta a szemhéjait, és ő is hátradőlve figyelte, hova viszi elméjének sodrása.
—-Talán hét éves lehetett. Már tanult olvasni. Minden nap egy órán keresztül a hangszórókból géphang ismételgette a napi leckét. „A”, recsegte a hang, és a szem alatt megjelent egy hologram. Két vonal egymásnak döntve és középen áthúzva. „B”. Felvillant a vonal, két félkört cipelve, és így tovább. Rájött, hogy ez arra van, hogy azt a rengeteg könyvet, ami a polcokon sorakozik, elolvassa. Próbálkozott, de nem szerette. Lassan betűzte a szavakat, olyan szavakat, amiknek nem értette a jelentését. Volt néhány gyerekkönyv, amit szeretett lapozni. Tele volt képekkel, olyan csodákkal, amiket nagyon vágyott volna igaziból látni. De fogalma sem volt, hogyan kell azt csinálni. Mióta az eszét tudta, itt élt. Régen a Szem beszélt hozzá, tanította a szóra, de egy jó ideje elhallgatott. Most már csak ezeket a vakkantásokat hallatja, s azokat a fura jeleket mutatja. Talán valami rosszat tett, hogy már nem beszél vele?
—-Nemrégiben a cső, ahol eddig az apró, száraz bogyókból álló étel érkezett, elapadt. Helyette egy vastagabb csőben érkeznek hengerek, bennük dobozban érdekesebbnél érdekesebb és nagyon finom dolgok. Némelyik folyik, némelyik ropog, míg mások valahol a kettő között. Sok időt töltött a párkányon. Eleinte félt felmászni, de hamar megszokta, s már úgy mászkált a falakon, mint egy pók. Akkor is ott üldögélt, nézte az aranysárga búzát, hogyan hullámzik, s a hófödte hegyeket, ahogyan őrzik a tájat. Kedvencei a madarak voltak. Repültek minden irányba, és boldogan játszottak egymással. Amikor ott fent üldögélt, mindig a madarakat kereste. Ha megpillantott egyet, rászegezte a tekintetét, és hangosakat nyöszörögve képzelte magát a helyükbe. Úgy érezte, hogy ő játszik, ugrándozik, bukfencezik a levegőben. Így kellett éreznie, hogy egy kis múló boldogsághoz jusson. Vele nem játszott senki, csak a Piros Fény.
—-Egy ilyen alkalommal, ahogy a naplementében hancúrozó verebeket bámulta, úgy megijedt, hogy egy pillanatra megállt a szíve. Eget rengető sírás és bömbölés töltötte be a hatalmas hangárt. Odapillantott, lelapulva a párkány gumibevonatára, és elállt a lélegzete attól, amit látott. A szoba közepén, ahol addig nem volt semmi, most egy aprócska ágy hevert, benne pedig… valami zajos. Csak egy jó óra múlva mert lejönni, mikor az a valami álomba sírta magát. Lassan, megfeszült izmokkal közelített, készen arra, hogy bármelyik pillanatban nyakába szedje a lábát. Odaért, egész a bölcső sarkáig. Ott volt! A hang forrása! Sokáig nézte lélegzetvisszafojtva. Úgy vert a szíve, hogy lüktetett bele a füle. Ez… ez… ez olyan, mint a madárnak a többi madár… ennek is van két keze, mint neki, meg két lába… Mégha másabb is… van szája, meg mindene, ami neki! Csak a lábai között hiányzik egy rész, de ez a fogyatékosság egy pillanatra sem szomorította el.
—-Ahogy az apróság álmában gügyögve megmoccant, Bodri hanyat-homlok, sikítva menekült. Ez felköltötte a jövevényt, s újabb hosszú bömbölés kezdődött. Az egyik nagy szivacskocka mögül szemlélte, hogyan vonaglik a csöppség, ordítva, rúgkapálva. Miért ilyen hangos? Mi a baja? Ő akkor csinál így, ha megüti magát, vagy fáj valamije. Lehet, hogy neki is fáj… Ő mindig dörzsöli, ahol fáj, lehet, hogy neki is dörzsölni kell. Legyőzve félelmeit, összerezzenve minden hangnembeli változásra, lopózott az ágyhoz. Kezét lassan közelítette a remegő, sikító apróság felé. Minden ösztöne a menekülésre szavazott, de a remény, hogy neki is lesz társa, mint a verebeknek, legyőzte az életösztönt. Hozzáért. Felkiáltott meglepetésében, és ijedtében nekiiramodott, ahogy megérezte a puha test melegét. De megállt és visszafordult. Simogatni és dörzsölgetni kezdte, félősen, remélve, hogy elkapja azt a pontot, ahol fáj. Felsírt boldogságában, amikor a sírás könnyed kacagássá virágzott.
—-– Jön a kaja! – ugrott fel Cziri, a nagy sietségben rátenyerelve Bodri arcára, ahogy beremegett a cső a benne megjelent nagynyomású levegőtől.
—-– Hé, vigyázz! – kiáltotta bosszúsan, de már nem volt kinek.
—-Feltápászkodott ő is, és húga után rohant. Amaz már tűkön ülve markolta a légmentesen záró ajtót, hogy amint a piros szegélyű műanyaghenger beérkezik, kinyithassa. Nagyot cuppanva érkezett a szállítmány. Cziri eszeveszettül kapta ki a két dobozt a belsejéből, és le is huppant a földre, izgatottan nyitogatva. Bodri becsukta az ajtót, s a kattanással újra beremegett a cső, továbblökve az immár üres hengert.
—-– Rizs pörkölttel. Nem rossz. Végre valami hús – magyarázott tele szájjal a lány, a kezével tömve magába az ételt.
—-– Megtanulhatnál végre kanállal enni – sóhajtotta mosolyogva a fiú, miközben kibontotta a csomagolásból az egyszer használható műanyagkanalat.
—-– Minek? – kérdezte őszinte csodálattal a lány, annak ellenére, hogy nem először szembesítették ezzel.
—-– Mert… mert ezt így kell csinálni.
—-– Honnan tudod?
—-– A könyvekben mindenki így eszik! Le van írva, és a képeken sem a kezükkel esznek az emberek, hanem evőeszközökkel.
—-– Szerintem ők tudják rosszul. Lásd, nekem nélkülük is nagyon jól megy az evés.
—-– Igen, de utána mocskos a kezed.
—-– Megmosom – vont vállalt. – Te is megmosod, pedig kanállal eszel.
—-Bodri tanácstalan volt. Erre már nem tudott megfelelni. Ő is nekifogott az evésnek, nagy lemaradással. Még negyedét sem fogyasztotta el, amikor Cziri félredobta az üres dobozt, és nekilátott az övéből is majszolni. Nem szólt semmit, hagyta. Szinte mindig csak fél porciót eszik, de nincs szíve megtagadni testvérétől az ételt. Mikor az utolsó falat is elfogyott, a lány felpattant és az olvasósarok felé vonult. Bodri összeszedte a szemetet, berakta a második csőbe, és becsukta az ajtót. A koszos dobozok kopogó zajjal tűntek el az átlátszó, piszkos falú csőből.
—-– Még szerencse, hogy a vizet nem porciózzák – zsörtölődött a távolból Cziri, miközben egyenesen a csapból lefetyelt.
—-Ahogy egész arcáról csepegett a víz a hanyag ivástól, akarva-akaratlan egy emléket idézett Bodri eszébe. Rég történt. Cziri még kicsi volt, alig kezdett el beszélni. Már akkor nagyon rakoncátlan és izgága lévén gyakran elkóricált a hatalmas épületben. Nem figyelt rá. Eszét vesztve rohangált a Piros Fény után. Nem tudta, honnan jött, de időnként egy apró, vörös labda, melyen villámok cikáztak, megjelent a semmiből, és fürgén röpdösni kezdett kaotikusan a hangárban. Ilyenkor Bodri megbolondult. Mintha nem létezne semmi más, csak ő és az a kis labda, amit már oly sokszor megközelített, többször utánakapott, néhányszor majdnem a markába zárta, de sosem sikerült elfognia. Azon a napon is a Vöröset kergette, eszeveszett sebességgel mászva utána a falakon, ha épp felfelé lebegett, ugrálva az életveszélyes gerendaszerkezet vékony csövein, le a másik oldalon, mígnem prédája becsalta a szomszéd terembe, az uszodához. Szinte betörte az ajtót, ahogy nekirontott, miután az apró jelenés átsuhant a műanyag ajtólemezen. Végigkergette a csúszós csempén, nem gondolva testi épségére, és meg is járta. Nagy sebességgel vágódott hasra, azóta is viseli állán a sérülés nyomát. Miközben a padlóról tápászkodott fel, észrevette, hogy valami van a vízben, egy kis, sárga folt. A felismerés mintha baltát vágott volna a gerincébe. Cziri! A húga! Gondolkodás nélkül ugrott utána a vízbe, pedig nem tudott úszni. Végtelennek tűnő másodpercekig kapálózott a mély medencében, egyre lejjebb süllyedve, alulról nézve a lebegő, halott kislány testét. Érezte, ahogy minden egyes kétségbeesett levegővétellel több vizet pumpál a tüdejébe, érezte, hogy marja a klór a nyálkahártyáját. Aztán lehunyta a szemét elgyengülve, a fulladás nyomasztó, mindent elsöprő, ellentmondást nem tűrő közönyével telve. Következő emléke az, hogy megébred, karjaiban a békésen alvó Czirivel. Szárazak mind a ketten, mintha semmi se történt volna. Az eset után meggyőzte magát, hogy csak egy rossz álom volt. Bárcsak igaza lett volna…
—-Egy puha, de súlyos labda találta arcon. Ijedtében akkorát ugrott, hogy majd szaltó lett belőle. Rémülten nézett körül, hogy honnan és mi érkezett. Amint a tudata visszarántotta a kormányt a gyíkagytól, a kacagás irányába fordult, és dühös pillantásokkal illette Czirit.
—-– Bátyó, hogy lehetsz ilyen gyáva?
—-– Miért dobtál meg, Cziri?
—-– Ki nem állhatom azt a nyúzott, lógó képed! Mindig olyan vagy, mintha ellopták volna a reggelid!
—-– Na megállj, nyavalyás! Csak kerülj a kezem közé!
—-A lány örömteli sikongással iramodott neki a kergetőzésnek. Elképesztő ruganyossággal ugrotta át az útjába kerülő akadályokat, közben könnyedén testvérének hajítva mindent, ami mozdítható volt. De amaz sem volt rest, cselezve beérte a lányt, és elkapta a csuklóját. Cziri mintha csak erre várt volna, üldözője lendületét kihasználva csípőből eldobta. Bodri hatalmasat repült, és úgy elterült, mint a nagykabát. Dühösen pattant fel és ugrott neki a vékony lánynak. Ökölharc és birkózás kezdődött, az erő és ruganyosság küzdelmének klasszikus példája. Cziri ügyességével és gyorsaságával tartotta távol ellenfelét, aki erejét próbálta kihasználni a közelharcban. Hátraugrott, hogy távolságot teremtsen, de kezeit maga előtt felejtette. A fiú elkapta, magához ragadta, s egy jól irányzott dobással behajította a párnák és takarók közé. A lány teljesen eltűnt a hatalmas kupacban. Egy hang nem sok, annyi sem hallatszott. Bodri megrémült, hogy netán rosszul eshetett… de még bele se gondolhatott igazán, egy vaskos könyv repült felé, telibe találva az arcát. Hangos reccsenéssel tört el az orra.
—-Átkozott egy nap volt ez a mai, gondolta Bodri zuhanás közben, ahogy az emlékek farkasai majd széttépték. Most is hevesebben bugyogtak ki elméjének rejtett zugaiból a torzonborz, elfeledett idők, mint orrán tintakék vére.
—-A szépen cseperedő Cziri békésen aludt a nemrégiben épített takaró- és párnavárban. Testvére a fürdőszobában állt a tükör előtt és zokogott. Egy halálfej ült a vállain a hetek óta fagyhalállal fenyegetőző reménytelenség, ólomsúly és kétségbeesés terhétől gyötörten. Remegő kezekkel szorongatta a több műanyag késből összeolvasztott, majd élesre csiszolt pengét. Véget kell vessen az egésznek, ez elviselhetetlen… Valaki kihúzta őket a medencéből. Többször megpróbálta lelökni testvérét a párkányról, s ugrott utána ő is, de mindig megúszták kisebb sérülésekkel. Pedig a terem magas, és a padló is kemény! Hogy?! Ez a halál, amiről olvasott… Azt írják róla, hogy nyugodt, békés, s csak az élőnek fáj. Hát az őt nem érdekli. Megöli a húgát, s valahogy végez magával is, és kész. Olvasott anatómia atlaszokat. Ha átvágja a torkot, néhány másodperc alatt el kell véreznie. Nem szenved sokáig.
—-A legrosszabb rész az volt, amikor az első felszínes vágás után Cziri megébredt. Nem sikított, nem ordított, csak nézett értetlenül, ahogy Bodri ibolyaszín vérrel összespriccelt arca torz grimaszokba rándulva forrása a túlvilági üvöltésnek, melynek kíséretére elsötétül szeme előtt a világ. A rögtönzött kés nagyon hamar eltörött, de az elkezdett munkát be kellett fejezni. Kézzel tépte ki a gégét, az ujjnyi vastag vérereket, inakat, míg a gerincoszlop vértől ibolyaszín csigolyái nem látszottak.
—-Így, ragacsosan a vértől, vakon a könnyektől mászott fel a tetőszerkezetre, ahonnan hanyagul megkötött lepedővel a nyaka körül lógott hosszú, lüktető percekig, míg a sötétség komótosan teret hódított magának, csak azért, hogy másnap a mosolygó, rakoncátlan Cziri ébressze.
—-– Bocs, bocs, bocs, bocs! Jól vagy? Várj, kerítek gyorsan egy zsebkendőt.
—-Érkezett is hamarosan egy egész tekercs WC-papírral. Bodri szótlanul törölte meg törött orrát, és tömte be orrlyukait a csomóba gyúrt papírfecnikkel. Tudta, hogy két nap alatt helyrejön, s nyoma se lesz a sérülésnek.
—-A délután további részét csendben, olvasgatva töltötték. A vacsorát megelőző egy-két órában Cziri megint nyűgös lett, öt percenként ellenőrizte, hogy nem érkezik-e végre az étel. Ezt a testvére mindig szelíd türelemmel tűrte, nyugtatgatta.
—-A vacsora után, mely a lány elégedetlenkedésére babfőzelék volt kenyérrel, felmásztak a párkányra, és egymásnak dőlve nézték a naplementében röpködő verebek játékát.
—-– Bodor…
—-– Igen, Czirónia?
—-– Tudod, nem olyan rossz itt nekünk.
—-– Tudom.
—-– Csak azért mondom, mert megpróbáltál többször is megölni. – Látva Bodor zavarát folytatta. – Ne izgasd magad, buta. Hallom, hogy elkezdett kalapálni a szíved. Én is megpróbáltam megölni magam néhányszor.
—-– Tudom.
—-– Szerinted miért nem sikerül?
—-– Nem tudom.
—-– Igen, honnan is tudnánk. Amikor azt sem tudjuk, hogy az a rengeteg mese a könyvekben igaz-e. A városok, az emberek, az állatok. Valaki nagyon beteg tréfát űz velünk. Bezár két szerencsétlen árvát ebbe a luxusketrecbe, ahova becsepegteti a szabadság történeteit. De tudod, mit? Baszódjanak meg. Mi itt vagyunk egymásnak. Ez már több, mint ami sokaknak van azokban a könyvekben.
—-Keserédes boldogságot sugárzó szemmel csókot nyomott testvére ajkaira. Felállt és tenyerét rátette a kora nyári nap utolsó sugarai által melengetett üveglapra.
Ez a kép beégett Bodor emlékezetébe. Olyan élesen látta lelki szemei előtt, mintha egy fényképet tartana a kezében. Ahogy bőrköpenye alatt a hideg, szakadó esőben várt a sötét sikátorban annyi év elkeseredett keresés után, ezt az arcot várta, hogy beforduljon a sarkon. Elsírta magát, ahogy ruganyos léptek cuppogása közeledett feléje. Felismerte a ritmusukat, felismerte! De nagyon félt. Remegett a rettegéstől, hogy a kegyetlen sors játssza játékait, űzi gonosz tréfáit, kínzására. Szíve annyira hangosan vert, hogy elnyomta a közeledő léptek zaját.
—-Az arc olyan hirtelen toppant elé, hogy agyának fogaskerekei megakadtak, s nem tudták feldolgozni a gyors egymásutánban következő eseményeket.
—-– Bodor! – hangzott a kiáltás, és a forgódobnak nekiugrani készülő kakas fémes kattanása vegyült az esőcseppek kopogásába.
–
–
