– egy úszó naplója –
2002. márc. 27, szerda, 52°F
A kormoránok pár hete elmentek, a sirályok nem sokkal később. Sosem volt több, mint féltucat kormorán, sirályok azonban százával. Néha amikor fejest ugrottam, hatalmas felhőként szálltak fel, rikoltozva. Szokásom szerint gyors tempóban a huszonöt méter hosszú korlátig úszom, fejjel a víz alatt krallozva, majd a hátamra fordulok, és lassabban sodródom vissza, miközben az égben, a felhőkben és az időjárásban gyönyörködöm. És ott voltak a sirályok, ingerülten csapkodva és forgolódva, nagy zajt csapva.
—–Ez a múlt héten történt. A sirályok most már elmentek, a többi madár mind fészket rak, és a hattyúk foglalták el a területet. Ők a túlsó parton raktak fészket, de maguknak akarják megtartani az egész tavat. A múlt héten is levették a huszonöt méteres korlátot, ez pedig megváltoztatja a játékszabályokat: hogy mennyi ideig maradsz a vízben, milyen messze úszol ki, mennyire akarsz lehűlni – ez most mind tőled függ. Az első trükk az, hogy ott ússz, ahol nincsenek hattyúk, mert nem szeretik a betolakodókat. Van egy kanadai lúdpár, amely a szomszédos csónakázótóból jött át, talán fészket rakni, ám valahányszor a hattyúk látókörébe tévednek, lefröcskölik és elkergetik őket. Ugyanígy járnak a fajdtyúkok és a szárcsák, ezért ők igyekeznek tisztes távolban maradni.
—–Ma reggel a ludak a mólón voltak, amikor megérkeztem. Kelletlenül totyogtak előttem, és félig megfordultak a móló végén, mintha állást akarnának foglalni. „Húzzatok innen”, szóltam rájuk, s mentem tovább. A vízbe bukdácsoltak, majd egész közel úsztak, és várták, hogy elmenjek. Mikor utánuk ugrottam, elmenekültek.
–
2002. márc. 28, csütörtök, 52°F
Mindeddig valahányszor lesétáltam a kocsitól a tó bejáratáig, hideg széllökés csapott meg, pont amikor a három nagy bükkfához értem. Talán mert négy tó is sorakozik a környéken – a Férfiak tava, a Csónakázótó, a Nők tava és a Gazos tó, ahol a gémek fészkelnek –, és ezek hideg légáramot keltenek. Ma viszont ez elmaradt. Idén először meleg levegőt éreztem az arcomon. És mivel tegnap lekaszálták a domboldalt, minden a lenyírt fű illatát árasztotta. Olyan volt, mint elmerülni egy mámorító zöld kehelyben.
—–Chris Ruocco, a szabó magával hozta az új zöldesszürke kordbársony nadrágomat, és úszás után rám próbálta. A helyes ruhapróba: ő előttem térdel, szája tele gombostűkkel, fejét kritikusan félrebillenti, ajkát beszívja, itt-ott igazítgat. Minden nagyon szakszerű, kivéve, hogy egy szabadtéri, betonpadlós, hullámvaslemezzel körülkerített Hampstead Heath-i úszótó strandján vagyunk.
–
2002. márc. 29, péntek, 52°F
Újabb derült, verőfényes nap. A dombtetőn még mind zöldek a vadgesztenye virágai, de már kezdik nyújtogatni kacsóikat. Ugyanígy a három nagy fa is a domb közepén: apró barkák a (termős) bükkön, ragadós ujjbegyek a vérbükkökön. Egy héttel ezelőtt még tömör rügyek voltak az ágak végén. A víz ugyanolyan hőmérsékletű, de a felülete olyan, mint az üveg, úgyhogy messzebbre kiúszom, majd pedig visszatempózom. A környéken mindenki sziesztázik, élvezi a napsütést, és úgy tűnik, a szomszédos nudistastrand már zsúfolásig megtelt. Nagypéntek van, így aztán senkinek sem sietős a dolga. Anne is velem jött. Amíg én úszkálok, ő fürgén felkapaszkodik a Parlament Hill tetejére, aztán visszakanyarodik, hogy csatlakozzon hozzám a tavak közötti gyalogúton. Kipirult arccal, csillogó szemmel és telve élettel egy botot rázogat egy hattyú felé, aki elkobozott egy szárcsafészket. A hattyú csak ül ott tollászkodva, miközben a két szárcsa felháborodottan civakodik. Amikor a szárcsák megpróbálják visszaszerezni tulajdonukat, a hattyú kinyújtja karcsú nyakát, és rájuk sziszeg.
–
2002. márc. 30, szombat, 52°F
Tökéletes tavaszi nap, a levegő lágy és kellemes. Délelőtt 10-kor a Heath szokatlanul kihalt – talán mert húsvéti ünnepi hétvége van, és ilyenkor mindenki sokáig alszik. Majdnem a külső korlátig úsztam, a levegő még hűvös, a víz meleg. Pompásan éreztem magam. Aztán Anne-el bőségesen megreggeliztünk az olasz munkáskávézóban. Most már felismernek ott, és úgy üdvözölnek, mintha legalábbis törzsvendég volnék. Az ételadagok hatalmasak, a paradicsom kifejezetten ízletes, a személyzet laza, és az egész úgyszólván semmibe nem kerül. Sokkal szimpatikusabb, mint a meglehetősen kérkedő és mindig zsúfolt Mozart kávézó az út mentén.
–
2002. márc. 31, vasárnap, 52°F
Az egész hét olyan volt, mintha május lenne; most megint március van – az ég borult, esőre áll, hideg szél fúj. Az autóban ültem póker-másnaposan – az a fajta állapot ez, ami akkor fog el, amikor tudod, hogy rosszul játszottál. Jobban mondva eleinte jól játszottam és nyertem, aztán óvatlan lettem, vagy vakmerő, vagy elfáradtam – valószínűleg mind a három –, és végül csúnyán elvesztettem a játszmát. Senkit nem hibáztathatok, csak magamat, amit meg is teszek. Itt tartottam hát a héten, gratulálva magamnak a szakmai hozzáállásomhoz. A profik nem így játszanak. Utána elmentem egy italra Adammel és Bennel, akiket egyaránt kedvelek. A rokonszenv határozottan kölcsönös, ez viszont nem akadályozta meg őket abban, hogy úgy bánjanak velem, mint egy vén tökfilkóval. Én meg hagytam, jókedvűen viccelődtem, de legbelül forrtam a haragtól.
—–Ma még messzebbre kiúsztam, mint tegnap, a víz pedig majdnem melegnek tűnt. A levegő szintén, amikor kijöttem. De máris belém kapott a szél, felöltöztem hát, amilyen gyorsan csak tudtam, és hazafelé menet bekapcsoltam a fűtést. A tó furcsán üresen hat a sirályok nélkül. A hattyúk és a ludak a parton tartózkodtak, átengedve a vizet a kacsáknak, vízityúkoknak és szárcsáknak.
–
Dankuly Csaba fordítása
–
[Részlet a Pondlife – A Swimmer’s Journal c. könyvből.]
–
–
