A kritika a legtöbb esetben lemarad az irodalmi alkotás mögött. Művek jelennek meg, nevek válnak ismertté, a kritikusok zöme pedig nem hajlandó tudomást venni róluk, vagy támadásokat indít ellenük; máskor, szelídebben, gyorsan átsiklanak fölöttük, kerülnek minden határozott értékelést, mindössze néhány szót vetnek oda, melyek sem nem dicsérnek, sem nem ítélkeznek.
—–Ez a konfliktus írók és kritikusok közt ilyen vagy olyan formában minduntalan megismétlődik, s mi sem természetesebb. A kritikusok nagy része csak egy bizonyosfajta irodalomhoz van hozzászokva, véleményüket egyes korszakok és írók tanulmányozása alapján alakították ki, számukra az egész irodalom egyetlen beszédmódban összegződik, egyetlen megnyilvánulási formában; minden, ami túlmegy ezen a kifejezésmódon, minden, ami eltávolodik tőle, jogosulatlannak tűnik a szemükben, nem érdekli őket.
—–Elmúlt azonban az az idő, amikor az irodalom bizonyos határok közé kényszerült. Területe kiszélesedett, és mindegyre szélesedik. Amiről egykor úgy vélték, hogy az írónak nem érdemes megosztania másokkal, arról az idő megmutatta, igenis művészi kifejezést kaphat, sőt kell kapnia. A „szépségről” alkotott elképzelésünk kitágult, már nem hisszük, mint valamikor, hogy csak egyféleképpen lehet érezni és valamit művészileg megjeleníteni. Csak az ósdi vaskalaposkodás képes még az íróknak és művészeknek irányt szabni, egy bizonyosfajta felfogásmódot rájuk kényszeríteni. Az évszázadok folyamán felhalmozódott, mindig változatos művészi alkotások sora megmutatta, és nap mint nap egyre inkább megmutatja, hogy a „szép” nem korlátozódik merev elvekre, nem egynemű, hogy minden művésznemzedéknek szabadságában áll a maga belátása és hajlamai szerint ábrázolni. A művészi szabadság az új időktől kapott legszebb jussunk a régi, hagyományos hitekkel szemben.
—–Elég csak egy pillantást vetnünk arra, ami manapság a gazdagabb külföldi irodalmakban történik, hogy lássuk, mekkora a különbség a között, amit eddig írtak, s a között, amit írnak. Az író tekintete átfogja azt, ami korábban nem volt érzékelhető; az életet mélyrehatóbban, változatosabb, szubtilisabb, bonyolultabb formákban ábrázolja. És még az sem bírhat többé értékkel, ami annyiszor elhangzott már, az elavult témák, az irodalom évszázados motívumai, ha nem új hangon, egy másik életet elénk táró művészi eszközökkel, mai – korszerű – szellemben szólaltatják meg.
—–Túl gyakran elfelejtődik – és főleg ebben rejlik megannyi kritikus hibája –, hogy az igazi irodalomnak mindig lelki-szellemi jelentéssel kell bírnia, annak a kornak a jelentésével, amelyben megszületik. Egy író műve nem lehet jelentős értékű, nem kelthet érdeklődést, ha nem tükrözi a dolgokat tisztán úgy, ahogy ő értette, ahogy átszűrődtek lelki alkatán, a napi benyomások hatása alatt, a korszak szellemi légkörében formálódó személyiségén.
—–A mű nem más, mit egy lelki-szellemi állapot tükre, s minél újszerűbb, intenzívebb az egyik, annál jellegzetesebb a másik. Elegendő megváltoznia egy nép, az írók lelki-szellemi állapotának, hogy máris változás álljon be az irodalomban is. És minél számosabbak a változások, az energia, a vitalitás annál biztosabb jeleit láthatjuk.
—–Ezeket a változásokat a kritikusoknak figyelmesen és mindenekelőtt jóindulattal nyomon kell követniük; első helyen, mondhatni, kitűnő pszichológusoknak kell lenniük. A különféle lelki-szellemi, irodalmi megnyilvánulásokkal szemben a kritika nem lehet ellenséges. Az írók már nem ítélhetők meg kizárólag a kritikus ilyen vagy olyan preferenciái alapján; művük már nem értékelhető szigorú, méricskélő szabályok szerint. Egy tágas, megértő kritika – csak ennek van ma értelme, egyedül ez összeegyeztethető az új kor irodalmi fejlődésével. Amikor egy írás kerül a kezébe, a kritikusnak tárgyilagosan kell azt megítélnie, félretéve mindenféle elfogultságot, minden előítéletet; egyedüli elfoglaltsága a szöveg megértése kell hogy legyen, s annak kimutatása, hoz-e valami újat, illetve hogy ennek az újdonságnak van-e művészi értéke, nyit-e új távlatokat.
—–Csakis az ilyen kritika kerülheti el az igazságtalan, elhamarkodott, egyoldalú értékítéletet. Egyedül ez adhat biztos útmutatást, támogathatja az ösztönzésre érdemes, már felbukkanásuk pillanatában termékenynek bizonyuló új törekvéseket.
—–Egy effajta kritikára van ma szükség főleg nálunk, mivel az irodalmi, művészeti megnyilvánulások megítélésébe igen gyakran idegen indítékok, kirekesztő tendenciák keverednek.
—–Mindenekelőtt kötelesek vagyunk mindenre felhívni a figyelmet, ami szellemi, irodalmi életünkbe valami újat hoz, bármire, ami gyarapíthatja lelki-szellemi kincseinket, s mindezt attól függetlenül, hogy honnan vagy kitől származik.
—–Mindig is így lesz értendő a kritika ebben a folyóiratban.

A kritika vitatott szerepe

A kritikus feladata az volna – állítják egyesek –, hogy csak tudomásul vegye és értékelje az irodalmi alkotást. Ennek az alkotásnak a meghatározásában, az irodalmi irányzatok változásában szerintük neki semmi szerepe nincs, mert maguk az írók alakítják művük révén egy kor irodalmi arculatát, egyedül ők fektetik le az esztétikai elveket.
—–Annyira téves ez a nézet, hogy csak csodálkozhatunk, hogy még ma is szajkózzák, amikor a kritika világosan érzékelteti hatását, és amikor az irodalmi élet annyiféle megnyilvánulását láthatjuk a szemünk előtt zajlani.
—–Sok érvre van-e szükség ahhoz, hogy meggyőződjünk: valójában másképp állnak a dolgok?
—–Gondoljunk csak azokra az írókra, akik kritikusként indultak, az elavult elméleteket támadták, s csak később hozták létre művüket, az általuk alapított iskola esztétikai szintézisét. És mi egyebek az irodalmi iskolák manifesztumai, mint ugyancsak a kritika nevében tett kijelentések?
—–De vajon még a hivatásos kritikusok sem adnak útmutatást az íróknak, tanácsaikkal, véleményeikkel nem jelölik-e ki az ezek által követendő irányt? A szellemi légkört, amelyben egy mű megfogan, nem hatja-e át a kritikai elméletek visszhangja is? Mikor az írók továbbra is azt az utat követik, amelyen már oly sokan jártak, a kritikusok pedig rámutatnak, hogy el kell azt hagyniuk, hogy az inspirációt máshol kell keresni, nem iránymutatás-e ez, a készülő, a jövendő írók felrázása? Természetesen ezek az írók a saját hajlamaik szerint fognak alkotni, de személyiségüket nem járja-e át valami, néha még sok is, a kritika áramából?
—–Nézzük meg a legújabb, az utóbbi száz év irodalmi fejlődését, és meggyőződhetünk, milyen döntő szerepet játszik a kritika az irodalmi alkotások létrejöttében, a különböző iskolák egymást követő kibontakozásában.
—–Régóta tudott dolog, hogy az átalakulások az irodalomban sűrűbben érik egymást körülbelül egy évszázada; hogy az irodalomértés módja rövid időközönként változik; hogy egyik írónemzedéktől a másikig jelentős előrelépések történnek; hogy az iskolák gyorsan jönnek és mennek. De vajon nem éppen ez alatt az idő alatt hatolt be a kritika mélyebben az irodalmi életbe? Nincs-e közel száz éve annak, hogy számos jelentős kritikus neve sorakozott fel a költőké és regényíróké mellé?
—–S hogy mennyire nyilvánvaló a kritikának az irodalom fejlődésére gyakorolt jótékony hatása, negatív példaként tanúsítja, ha vetünk egy pillantást a régi időkre,  a modern irodalmak régmúltjára. Milyen kevés változatosságot mutat a középkor annyi évszázadának olasz és francia irodalma, amikor az írók beérték ugyanazon témák ismételgetésével, ugyanazon stílusfordulatok alkalmazásával; az irodalmi tespedés micsoda korszakai… Nem volt irodalomkritika akkoriban.
—–A hanyatlások lassabban mentek végbe egykor; ma a kritika sietteti a végüket. Ez az egyik üdvös hatása, s ha még akadnak kritikusok, akik fenntartják azt, ami már nem életképes – az orvosokhoz hasonlóan, akik igyekeznek meghosszabbítani a haldoklók életét –, akkor ezek valójában az újítások ellen dolgoznak, melyeknek mindannyiszor be kell következniük az irodalomban.
—–Határozott módon a kritikusok állásfoglalásától függ nagymértékben, s különösen napjainkban, az irodalom fejlődése. Ahol a szerepük megfelel a fentebb leírtaknak, és ahol minél többen betöltik e szerepet, biztosra vehetjük, hogy az irodalom az lesz, aminek lennie kell, hogy az írók segítve lesznek művük kiteljesítésében.
—–Adjuk hát meg a kritikusoknak, ami megilleti őket; többé ne kicsinyeljük le a mesterségüket, szimpla nyilvántartóknak és tanúsítványosztogatóknak tekintve őket; elég körülnéznünk – és inkább más tájakon, mint nálunk –, hogy megbizonyosodjunk, mennyit ér a szavuk.

DCs, ill. DL fordítása

–
–
[Mindkét írás a Vieața nouă (Új élet) c. lap első, 1905-ös évfolyamának 2., ill. 18. számában jelent meg.]
–
–