A jegyesek

(Részlet)

Lucia, mihelyt az anyja – nem tudom, milyen úton-módon – értesíthette, hogy az a bizonyos egyén él és egészséges, s minden tudomására jutott, nagy megkönnyebbülést érzett, és semmit sem kívánt olyan forrón, mint azt, hogy felejtse el őt, vagy hogy egészen pontosan fejezzük ki magunkat: igyekezzék elfelejteni. Ő maga napjában százszor is megfogadta magában, hogy elfelejti; s csakugyan, minden eszközt megragadott, hogy elhatározását végrehajtsa. Szüntelenül dolgozott, igyekezett egészen belemerülni a munkába, és ha Renzo képe megjelent előtte, akkor imádkozott vagy énekelgetett magában. De ez a kép, mintha csak huncutkodni akart volna vele, legtöbbször nem jelentkezett ilyen nyíltan, hanem lopva, más emlékek leple alatt, így értelme nem is vette észre, hogy felbukkan, csak akkor, mikor már jó ideje ott volt. Lucia leggyakrabban anyjával foglalkozott gondolataiban; hát kivel is foglalkozhatott volna? És az ábrándok Renzója szép lassacskán odaállt melléjük harmadiknak, mint ahogy a valóságos Renzo is annyiszor megtette. Így aztán a múlt minden alakjával, minden helyével, minden emlékével együtt Renzo is azonnal ott termett. S ha szegény lányka néha elábrándozott a jövőjén, akkor is megjelent Renzo, ha másért nem, azért, hogy ennyit mondjon: „Én, sajnos, nem leszek veled.” De ha reménytelen vállalkozás volt is nem gondolni rá, Luciának mégis sikerült valamivel kevesebbet gondolnia rá, és nem oly bensőségesen, mint ahogy szíve szerint szerettet volna. Ez még jobban sikerült volna, ha csak ő maga akarja; csakhogy itt volt donna Prassede, aki mindenáron ki akarta verni a fejéből Renzót, és erre azt tartotta a legjobb módszernek, ha minél gyakrabban szóba hozza.
—-– Nos – kérdezte –, nem gondolunk már arra az illetőre?
—-– Én nem gondolok senkire – felelte Lucia.
—-Donna Prassedét nem elégítette ki az ilyen felelet; azt vágta rá, hogy itt nem elég a szó, cselekedni kell! Végeérhetetlenül szapulta a lányok viselkedését, akik – mint mondta – „ha beférkőzött a szívükbe valami betyár (márpedig erre mindig hajlamosak), többé nem tudnak elszakadni tőle. Ha tisztességes, okos, becsületes, higgadt emberrel köthetnének házasságot, és ez valami okból meghiúsul, nyomban megvigasztalódnak, de holmi gézengúz gyógyíthatatlan sebet üt rajtuk”. Ezután elkezdte leszedni a keresztvizet a szegény, távol levő Renzóról, erről a bitangról, aki csak rabolni és gyilkolni jött Milánóba, s szerette volna rábírni Luciát, hogy vallja csak be mindazokat a gazságokat, amelyeket az illető bizonyára már a falujában is elkövetett.
—-Lucia hangjában ott remegett a szégyen, a fájdalom meg a felháborodás – már amennyi szelídségében és szerencsétlenségében kitelt tőle –, úgy bizonykodott és esküdözött, hogy a falujában erről a szegény fiúról soha rosszat nem beszéltek, legfeljebb jót; szeretné, tette hozzá, ha volna itt valaki, aki tanúságot tehetne erről. Még milánói kalandjait is mentegette, ámbár nem tudott mindent pontosan, de kisgyerek kora óta alaposan ismerte Renzót és viselkedését. Pusztán csak könyörületességből védelmezte vagy akarta védelmezni őt, valamint igazságszeretetből és – hogy azt a szót használjuk, amellyel ő maga megjelölte ezt az érzelmét – felebaráti szeretetből. De ezekből a védőbeszédekből donna Prassede új meg új érveket kovácsolt meggyőzni Luciát, hogy a szíve még mindig azért az emberért lángol. S valóban nemigen tudnám megmondani, hogy az ilyen pillanatokban hogyan is állt a dolog. Az a torz arckép, amelyet az öreg hölgy festett a szegény ifjúról, mintegy ellenhatásképpen sokkal elevenebben és világosabban felébresztette a lány lelkében azt az eszményképet, amely a hosszú ismeretség alatt kialakult benne; az erőszakkal elnyomott emlékezések egyszerre felrajzottak, az ellenszenv és a megvetés felébresztette a régi megbecsülést, a vak és erőszakos gyűlölet még mélyebb szánakozást fakasztott benne; és ki tudja, hogy ezekben az érzelmekben mennyi volt vagy nem volt abból a másik érzelemből, amely nyomukban oly könnyen besurran a fiatalok lelkébe; elképzelhetjük, mit művel azokban a szívekben, amelyekből erőszakkal ki akarják kergetni. Akárhogy van is, a beszélgetést Lucia sem tudta sokáig folytatni, mert szavai hamarosan sírásba fulladtak.
—-Ha donna Prassedét valami régi és megrögzött gyűlölet hajtotta és ösztökélte volna erre az eljárásra, a lány könnyei talán megindították volna és abbahagyatták volna vele ezt a módszert; de ő jó szándékból beszélt, tehát folytatta és nem engedte eltéríteni magát; mint ahogy a jajgatások, a könyörgő kiáltások visszatarthatják esetleg az ellenség fegyverét, ám a sebész kését soha. S miután ezúttal jól megtette kötelességét, a sértegetésről és a szidásról áttért a buzdításra, a jó tanácsokra, amelyeket egy kis dicsérettel is fűszerezett, hogy a keserű ízt az édessel enyhítse, s mivel így minden irányban hat a lelkére, jobb eredményt érhessen el. Igaz, az efféle pörlekedések után (amelyeknek a kezdete, közepe és vége majdnem ugyanaz volt) a jólelkű Luciában egyáltalán semmi gyűlölet sem maradt a kíméletlen erénycsősz iránt, aki egyébként igen szelíden bánt vele; sőt még ebből is kiderült, hogy teli van jó szándékkal. Mégis maradt benne némi felindulás, gondolatai és érzelmei úgy fellázadtak, hogy sok idejébe és fáradságába került, míg végre visszanyerte előbbi, bár csak viszonylagos nyugalmát.

—-Szerencséjére nem ő volt az egyetlen, akivel donna Prassede jót akart tenni, úgyhogy a pörlekedések nem lehettek túlságosan gyakoriak. Ott volt a többi cseléd, akiknek az elméjét többé-kevésbé helyre kellett billenteni, ott volt a sok egyéb alkalom, amikor pusztán a szíve sugallatából olyanokkal tett jót, akiknek semmivel sem tartozott – s az ilyen alkalmakat maga kereste, ha nem kínálkoztak önként –, de volt ezenkívül még öt lánya is; egy sem volt ugyan már otthon, de többet törődött velük, mint ha otthon lettek volna. Három lánya apáca volt, kettő asszony; donna Prassede természetesnek találta, hogy ezen a néven három monostorra és két háztartásra kell felügyelnie: óriási, bonyolult feladat, és annál fáradságosabb, mert a két férj, akiket apjuk, anyjuk és testvéreik támogattak, továbbá a három apátnő, akiket más méltóságok és apácák segítettek, semmiképpen sem volt hajlandó elfogadni ezt a felügyeletet. Háború volt ez, sőt mi több, öt háború; bizonyos fokig titkolt és lovagias, de eleven és folytonos háború, mert mindenütt szüntelenül azon mesterkedtek, hogy kibújjanak donna Prassede gondoskodása alól, elhárítsák tanácsait, kijátsszák kívánságait, s lehetőleg mindent eltitkoljanak előle. Nem beszélek azokról az ellentétekről és nehézségekről, amelyeket egyéb, a családtól távolabb álló ügyek intézésében tapasztalt; tudni való, hogy az emberekre legtöbbször rájuk kell kényszeríteni a jót. Ahol buzgalmát a legteljesebben kiélhette, az az otthona volt: itt mindenki mindenben és teljesen alá volt vetve az ő tekintélyének, don Ferrante kivételével, aki egészen különleges helyzetben volt.
—-Tudós férfiú volt, ennélfogva nem szeretett sem parancsolni, sem engedelmeskedni. Szívesen belenyugodott, hogy minden házi ügyben a felesége legyen az úr, de hogy ő szolga legyen, abba soha. És ha felesége kérésére néhanapján szolgálatára állt a tollával, azt csak azért tette, mert éppen kedve volt hozzá; egyébként ezt a kérést is meg tudta tagadni, ha nem helyeselte azt, amit az asszony meg akart vele íratni. Ilyenkor ezt szokta mondogatni: „Csak birkózzék meg vele egyedül; csak írja meg maga, ha az ügyet ilyen világosnak tartja.” Donna Prassede, miután egy darabig hiába igyekezett kimozdítani csökönyös egykedvűségéből, kénytelen volt nemegyszer ráförmedni; elnevezte naplopónak, csendes őrültnek, tudósnak; ebből a címzésből nemcsak harag, hanem némi elismerés is kicsendült.
—-Don Ferrante hosszú órákat töltött el dolgozószobájában, ahol rengeteg könyvet halmozott fel, kereken háromszáz kötetet; csupa válogatott könyv, csupa híres mű mindenféle tudományágból, s többé-kevésbé mindegyikben otthon volt. Az asztrológiában jóval többnek tartották műkedvelőnél, és méltán, mert nemcsak az általános fogalmakat és a közkeletű műszavakat ismerte, mint „asztrális behatás”, „aspektus”, „együttállás”, hanem mintha csak egyetemi tanár volna, valóságos előadást tudott tartani az ég tizenkét házáról, a legnagyobb körökről, a világos és sötét fokokról, a bolygók uralmáról és rangvesztéséről, az átvonulásokról és ismétlődésekről, egyszóval a tudomány legbiztosabb és legrejtettebb alaptételeiről. S már talán húsz esztendeje, hogy gyakorta és igen hosszasan vitatkozott, és védelmezte Cardanus házrendszerét egy másik tudós ellenében, aki szenvedélyesen – de, mint don Ferrante mondta: merő csökönyösségből – ragaszkodott Alcabizi elméletéhez. Don Ferrante szívesen elismerte a régiek felsőbbségét, ellenben nem tűrhette, hogy egyáltalán nem akarják meghallgatni az újabbakat, még akkor sem, ha napnál világosabban igazuk van. Éppenséggel nem felületesen ismerte e tudomány történetét is; ha kellett, tudta idézni a leghíresebb bevált jóslatokat, s finoman és tudományosan fejtegetni egyéb híres jóslatokat, amelyek nem teljesedtek be, s bebizonyította, hogy ebben nem a tudomány volt a hibás, hanem az, aki nem tudta a tudományt helyesen alkalmazni.
—-Az ókori filozófiából annyit tanult, amennyi elegendő volt, s egyre többet megtanult belőle, éspedig Diogenész Laertiosz olvasása révén. Mivel pedig azokat a rendszereket, bármilyen szépek, nem lehet mind elfogadni, és ahhoz, hogy az ember filozófussá legyen, tekintélyt kell választania magának, don Ferrante éppen Arisztotelészt választotta, aki, mint ő maga mondta, sem nem ókori, sem nem mai: ő a filozófus. Könyvtárában megvoltak bölcs és éles eszű utódainak, még az újkoriaknak is különféle munkái; támadóinak a munkáit sohasem volt hajlandó elolvasni, amint mondta, azért, hogy ne fecsérelje hiába az idejét; de megvenni sem volt hajlandó, hogy ne fecsérelje hiába a pénzét. Kivételképpen mégis helyet adott könyvtárában Cardanus híres művének: De subtilitate, huszonkét könyvben, és néhány más antiperipatetikus1 művének, de csak azért, mert oly kiváló volt az asztrológiában; azt mondta: aki meg tudta írni a De restitutione temporum et motuum coelestium című értekezést és a Liber duodecim geniturarum című művet, megérdemli, hogy meghallgassuk akkor is, amikor bolondokat beszél; s hogy ennek a férfiúnak az volt a nagy hibája, hogy túlságosan tehetséges volt, és hogy senki sem tudja még csak elképzelni sem, hová juthatott volna a filozófiában is, ha mindig a helyes úton járt volna. Különben, ámbár a tudósok véleménye szerint don Ferrante kitűnő peripatetikus volt, a saját véleménye szerint még mindig nem tudott eleget Arisztotelészből, s nemegyszer mondta nagy szerényen, hogy a lényeg, az egyetemesség, a világlélek és a dolgok természete éppenséggel nem olyan világos fogalmak, mint ahogy az ember hinné.
—-A természetbölcselettel inkább szórakozásból, mint tudományos szempontból foglalkozott; magának Arisztotelésznek és Pliniusnak ilyen tárgyú műveit inkább csak olvasgatta, mint tanulmányozta; de azért ezek az olvasmányai meg azok az egyéb ismeretek, amelyeket az általános filozófiai tanulmányokból összeszedett, továbbá Porta Természeti mágia című munkája, Cardanus három könyve a kövekről, állatokról és növényekről, Albertus Magnus értekezése a gyógyfüvekről, a növényekről és az állatokról, amelyeket futtában mind végiglapozott, s még néhány kisebb jelentőségű munka alapján kifogyhatatlanul tudott beszelni e tárgyakról; fejtegette a mindenféle gyógyfüvek csodálatos erejét és furcsa érdekességeit, pontosan leírta a szirének és a halhatatlan főnixmadár alakját és szokásait; megmagyarázta, hogyan tud megmaradni a szalamandra a tűzben anélkül, hogy elégne; továbbá hogy a gályatartó, ez az apró halacska, hogyan lehet olyan erős és ügyes, hogy nyílt tengeren akármilyen nagy hajót egyszerre meg tud állítani; aztán hogy a harmatcseppek hogyan válnak gyöngyökké a kagylók héjában, hogy a kaméleon hogyan táplálkozik a levegőből, hogy a lassan megfagyott jég a századok folyamán hogyan alakul kristállyá; és a természetnek egyéb ilyen csodálatos titkait.
—-A mágia és a boszorkányság titkaiba még jobban belemélyedt, hiszen ez, mint krónikásunk mondja, sokkal divatosabb és nélkülözhetetlenebb tudomány volt, tényei pedig sokkal nagyobb jelentőségűek és kézzelfoghatóbbak, hogysem könnyűszerrel igazolhatók volnának. Mondanunk sem kell, hogy e tanulmányainak sohasem volt más célja, mint hogy tájékozódjék és gyökeresen megismerje a boszorkánymesterek gyalázatos mesterkedéseit, hogy óvakodhassék tőlük és védekezhessék ellenük. S főképpen a nagy tudós, Martino Delrio alapján ex professo2 tudott értekezni a szerelmi varázslatról, az altató varázslatról és az ellenséges varázslatról, azonfelül a háromféle fő-fő boszorkányság tengernyi alfajáról, amelyek, mint krónikásunk mondja, sajnos napról napra előfordulnak, igen szomorú következményekkel. Ugyancsak óriási és alapos ismeretei voltak a történelemben is, különösen a világtörténelemben; ebben forrásai Tarcagnota, Dolce, Bugatti, Campana, Guazzo voltak, vagyis a legtekintélyesebbek.
—-– De hát mi is a történelem politika nélkül? – vetette fel don Ferrante gyakran a kérdést. – Vezető, aki megy-megy, de nem követi senki, akinek utat mutathatna, s éppen ezért hiába pazarolja erejét; mint ahogy a politika történelem nélkül hasonlít ahhoz, aki megy, de nincs vezetője. – Tehát a könyvszekrényében egy kis rekeszt fenntartott az államférfiaknak, s ebben, sok jelentéktelen és másodrangú szerző közt, kiragyogott Bodino, Cavalcanti, Sansovino, Paruta, Boccalini. De volt ebben a tárgykörben két könyve, amelyeket don Ferrante jóval többre becsült valamennyinél; ezt a két könyvet sokáig a legelsőknek nevezgette, mert nem tudta sohasem eldönteni, hogy a kettő közül melyiket illeti meg egyesegyedül ez a rang: az egyik a híres firenzei államtitkár3 műve, A fejedelem, és mellette az Értekezések; szélhámos ugyan, mondogatta róla don Ferrante, mindamellett mély gondolkodó; a másik a nem kevésbé híres Giovanni Botero könyve, az Államtudomány; ez viszont úriember, mondogatta, ám éles eszű. De kevéssel történetünk ideje előtt megjelent egy könyv, amely eldöntötte az elsőség kérdését, s megelőzte még ama két matador, vagyis bajnok könyveit is, állította don Ferrante; ez az a könyv, amelyben együtt van, mintegy lepárolva, minden gonoszság, hogy megismerhessük, és minden erény, hogy gyakorolhassuk; kis könyvecske, de aranykönyv, ez pedig don Valeriano Castiglione műve, Az uralkodó államférfi; a szerző az a nagy hírű férfiú, akiről elmondhatjuk, hogy a legnagyobb tudósok versengve magasztalták, és a leghatalmasabb urak kézről kézre adták; az a férfiú, akit, mint ismeretes, VIII. Orbán pápa áradó dicséretekkel tüntetett ki; akit Borghese bíboros és a nápolyi alkirály, don Pietro di Toledo folyton unszolt, amaz, hogy írja meg V. Pál pápa történetét, emez, hogy a katolikus király olaszországi háborúit, de mindkettő hiába; az a férfiú, akit XIII. Lajos francia király Richelieu bíboros tanácsára udvari történetírójává nevezett ki; akit Carlo Emanuele szavojai herceg ugyanezzel a hivatallal bízott meg; akiről Cristina hercegnő, a legkeresztényibb király, IV. Henrik lánya, mellőzve dicsőségének egyéb bizonyságait, egy oklevélben egyéb megtisztelő címek mellett azt mondja, hogy „Olaszországban ma oly nagy a híre, hogy korunk legnagyobb írójának tartják”.
—-De ha el lehetett mondani, hogy don Ferrante az említett tudományágakban különösen járatos, volt még egy, amelyben valósággal kiérdemelte és élvezte is az egyetemi tanári rangot: a lovagiasság tudománya. Nemcsak hogy beszélni tudott róla igazi szakértelemmel, hanem gyakran segédkezett is becsületügyekben, s mindig ő döntött. Könyvtárában, sőt bátran mondhatjuk, a fejében ott tartotta e tárgykör legkitűnőbb tudósai, Paride dal Pozzo, Fausto da Longiano, Urrea, Muzio, Romei, Albergato munkáit, Torquato Tasso műveinek első és második változatát, alaposan ismerte, s ha kellett, emlékezetből tudta idézni a Megszabadított Jeruzsálemnek és a Meghódított Jeruzsálemnek mindazokat a helyeit, amelyek a lovagiasság kérdésében irányadók. E tárgykörben azonban, felfogása szerint, a szerzők szerzője a mi híres-nevezetes Francesco Biragónk, akivel nemegyszer együtt ítélkezett becsületügyekben; viszont ez is határtalan tisztelettel beszélt don Ferrantéról. S mikor ennek a kitűnő írónak Értekezések a lovagiasságról című munkája megjelent, don Ferrante habozás nélkül megjósolta, hogy ez a mű megdönti Olevano tekintélyét, és többi jeles művével együtt még az utókor szemében is a legtekintélyesebb törvénykönyv marad; mindenki láthatja, mondja krónikásunk, hogy ez a jóslat hogyan teljesedett be.
—-Krónikásunk erről áttér a szépirodalomra, de mi már kezdünk habozni, vajon csakugyan van-e kedve az olvasónak folytatni vele ezt a szemlét, sőt kezdünk már félni, hogy máris kiérdemeltük a „szolgai másoló” elnevezést, s az olvasó majd éppoly unalmasnak tart, mint amilyen az említett krónikás, azért, mert mindeddig jámborul követtük őt, holott ennek az egész dolognak semmi köze sincs elbeszélésünk tárgyához; valószínűleg ő maga is csak azért beszélt róla ilyen részletesen, hogy elhencegjen a tudományával, és megmutassa: nem elmaradott fia századának. Mindazonáltal amit írtunk, megírtuk, s meghagyjuk, hogy ne vesszen kárba a fáradságunk, a többit azonban mellőzzük, hogy minél előbb visszazökkenjünk a rendes kerékvágásba. Annál inkább, mert jó darab utat kell még megtennünk, hogy újra találkozzunk egy-egy hősünkkel, és még hosszabbat, hogy újra lássuk küzdelmeiket, pedig az olvasót bizonyára ezek érdeklik leginkább, ha ugyan az egészből egyáltalán érdekli valami.

Révay József fordítása


1 Arisztotelész tanítását ellenző. Peripatetikusoknak nevezték Arisztotelész tanítványait, mert séta közben foglalkozott velük.
2 Szakavatottan. (latin)
3 Machiavelli.

Kategória: Fordítás, Próza, Regény | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik