Közös

„Milyen éles érzékkel figyel az ember
 mindenre, amikor éhezik!”
(90. o.)

Knut Hamsun Éhség című regényét1 elég nehéz kínos érzés, feszengés nélkül olvasni, az biztos.
—-Egy napig még csak kibírja az ember valahogy étel nélkül, de két, három, esetleg négy, öt, hat napon, egy héten át szinte semmit nem enni, vagy egyáltalán, az már tényleg elviselhetetlen. Meg ha ez így megy több mint kétszáz oldalon keresztül, mert az egész folyvást kezdődik elölről, az egyenesen az őrülettel határos. Az elbeszélő mindenesetre nem kímél minket, sem önmagát, amikor előadja megpróbáltatásait, bármennyire humorosan teszi is sokszor.
—-A szerzőnek a kezdet kezdetén sikerül megragadnia a figyelmünket („AKKORIBAN SZÜNTELENÜL AZ UTCÁKAT RÓTTAM…”), és arra késztetnie, hogy végigkövessük a történetet: egy fiatalember kristianiabeli2 kínkeserves gyötrelmeit, aki az Istennek se tud kijutni szorult helyzetéből.
—-Az tagadhatatlan, hogy a megoldhatatlanságba a túlzott büszkesége is nagyban belejátszik, hiszen bár élhetne bizonyos lehetőségekkel (például elfogadhatná az egyik ismerősének kölcsönbe adott tíz koronát), visszautasítja őket. Szenved tehát tovább, miközben minden tőle telhetőt elkövet, hogy munkához, netán álláshoz jusson: főleg cikkeket ír egy lapnak, nem is mindig potom áron, néha nagyon jó pénzért (éppenséggel tíz koronáért!), viszont a körülmények, amelyek közt vesződik (általában laknia sincs hol), következetesen meghiúsítják, hogy valami tartósat is elérjen. Teng-leng, minden igyekezete és jóakarata ellenére egyre „lejjebb csúszik”, amíg nincs tovább…
—-Csakhogy mégis kell lennie, különben vége a történetnek – és akkor nyilván többé elmesélnivaló se marad.
—-Egy gyönyörűen szép szerelmi találkozás ilyen kihagyhatatlan alkalom, még ha sajnos a stabil kapcsolat létrejöttének nem sok esélye is van. Nem mintha nem lehetne, felcsillan a remény, méghozzá nem is akárhogy, megejtően üdén (ugyanis mindketten remekül értenek mondjuk a bolondozáshoz), ám az ellehetetlenítő séma, ami mindent kudarcra ítél, és amiről hovatovább az gyanítható (legalábbis a főhős arra tippel), hogy valamiféle átok, alattomosan megakadályozza a beteljesülést.
—-Ezen a ponton persze eltűnődhetünk azon, hogy csakugyan nem voltak-e a párnak kilátásaik, és egy kissé másfajta hozzáállással, talán több kitartással nem hatástalaníthatták volna-e az „átkot”. Valószínűleg igen. Minden jel arra vall, hogy igenis csinálhatták volna másképp, de az ezzel kapcsolatos kérdések fájdalmasan elveszítik érvényüket, és a reménytelenség légkörét árasztják. Legfeljebb annyit hagynak maguk után: majd legközelebb. Vagy: mással. Vagy mégsem? Lehet. Bizony könnyen megeshet.
—-Onnan, ahol láthatólag egy másik történet következik, bármi elképzelhető, az is, hogy a nyomorúságos rémálom soha nem marad abba, az is, hogy az események más irányt vesznek – és miért ne kanyarodhatnának akár pontosan arra, amerre a kátyúból kivezető közös út található?
—-Az elbeszélés véget ér, úgyhogy erről hallgat, cserébe azonban felkínálja nekünk a fejlemények továbbszövésének lehetőségét. Márpedig társalkotóul szegődni aligha lebecsülendő „kaland”.


1 L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2015 (ford. Pap Vera-Ágnes). Megjegyezném, hogy az új kiadásra azért ráfért volna egy alaposabb szöveggondozás.
2 Kristiania: a 19. századi Norvégia fővárosa, a mai Oslo.

Kategória: Könyvíz | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik