A köhögés

Úgy nézett ki, mint egy farkas. Halántékánál őszülő, jóképű fazon, de a hideg futkosott a hátamon tőle. A mellette ülő szőke tinilányt bámulta kihívóan, aki zenét hallgatott, de a szeme sarkából a férfit figyelte. Ragadozó és prédája. Aztán a férfi unottan köhögött egyet, és egy másik lányt kezdett bámulni. Az kantáros nadrágot viselt, és kis csillogó macskafüleket illesztett a telefonjára. Nem az, ahogy a férfi nézte, hanem ahogyan köhögött, az volt igazán zavaró. Éleseket köhögött, erőből. Talán beteg, gondoltam. Fiatal, jómódú, jóképű, és beteg. Próbáltam olvasni a könyvemet, de nem hagyta abba. A Gyöngyösi utcánál szállt fel, én a Kálvinig mentem. Nemrég színházban voltam. Fogalmam sincs, miről szólt a darab, az egészből csak annyi maradt meg, hogy az öreg színész végigköhögte. A szerep szerint is kellett köhögnie, de annyira túlzásba vitte, hogy utánaolvastam, kiderült: nem csak a szerep miatt köhögött. Pár nappal később meghalt. Idegesítő volt az a köhögés is, de ez a mostani még idegesítőbb. Hogyhogy csak engem zavar? Talán orvoshoz megy. Miért pont metróval? Miért pont azzal a metróval, amivel én? Aztán a Nyugati előtt nem sokkal hirtelen felállt, odalépett az ajtóhoz. Mintha elvágták volna, szinte templomi csend szállt a szerelvényre. Furcsa volt. Hogy múlhatott el ilyen gyorsan? Még egy utolsó pillantást vetett a macskás telefonosra, kinyílt az ajtó, és elment. Öregúr ült le a helyére, a prédatekintetű szőke lány mellé. Kalapban, kabátban. Elővettem a könyvem, ő az újságját, széthajtotta. Legnagyobb meglepetésemre felköhögött. Mintha valami egzotikus afrikai ország focimeccsén üvöltene, úgy köhögött, dühből. Láttam az utasokat, fel-felrezzentek a hangzavarra, mégis tűrték. Persze, mit is mondhatnának. A köhögést nem lehet féken tartani, olyan mint a csuklás, vagy tüsszentés. Egész a Kálvin előtti megállóig köhögött, aztán összehajtogatta az újságját, felállt, és meggyógyult. Csendben állva várta a megállót, mintha mi sem történt volna, mintha nem köhögte volna ki a lelkét az előbbi pár percben, kínban, szinte vért hányva.
—-Talán vírus, de miért múlik el azonnal, mikor felállnak? Talán ott, a székük felett nyitva van az ablak, huzat alakul ki, felveri a port. Esetleg a szőke prédalány parfüme? Aki most felállt, ő is leszállt. Jöttek helyébe mások, magyarok, külföldiek, öregek, fiatalok, csúnyák, szépek. Az ajtó becsukódott, el is felejtettem, miért akartam a Kálvin térre menni, csak az üres helyet néztem. Hiába volt tömeg, a hely üresen maradt, a köhögősök helyét senki nem foglalta el. Talán félnek. De hisz az újonnan jövők nem is tudnak róla. A macskás telefonost sem láttam sehol. Az üresen maradt hely, mint valami szentély, nézett vissza rám. Vonzott. Egyszercsak odaültem. Eleinte nem éreztem semmit. Aztán, az egyik nyelésnél, mintha egy hajszál, vagy tojáshéj lenne a torkomon. A megfázás kezdete ilyen. Köhintettem egyet a markomba, apró köhögés, alig létező, vissza akartam tartani, nem ment. Az előbbinél jóval nagyobb jött. Éreztem, hogy ezzel nem úsztam meg, még nagyobb erővel tört rám az újabb köhögési roham. Úgy éreztem, ha most jól köhögök, egy jó nagyot, akkor vége lesz. A farkas kinézetű, vagy az öregebb úr, sokkal nagyobb méltósággal köhögött, mint én. Hozzám képest ők a köhögés arisztokratái, ahol én jobbágy. Én szinte beleszakadtam, kétségbeesetten, nem ismerve sem istent, sem embert köhögtem. A pánik fojtogatott. Aztán egy néni, aki addig elborzadt tekintettel rándult össze minden egyes attakomnál, szólt, hogy végállomás. Bólogatva köszöntem meg. Habár féltem, hogy nem így lesz, de nálam is működött, ami másoknál: eltávolodtam a helytől, és mintha elvágták volna. Hogy nem jutott ez eszembe előbb. Talán nem mertem megkockáztatni, hogy ebben a köhögésben maradok, és úgy kell leélnem az életem. Egy perccel később már csak az átizzadt ingem emlékeztetett rá. Ez két éve volt, azóta nem utazom metrón, és még egyszer sem köhögtem.

Ctrl

Öreg, mogorva asztali gép volt. Tudta: mindjárt vége. Gazdája épp gépelt. A gazda mellett egy kutya aludt. A számítógép valaha Németországban volt „vörksztésön”. Így mondta, az akitől a férfi vette. Jó kis gép, végül is még működik, dünnyögte a férfi magában. Csak hangos… Tudom, hogy hangos vagyok!, szólalt meg a gép váratlanul. De a férfi nem hallotta a zúgástól. Haladni kell a korral, sóhajtott. Jól van, hangos vagyok, és? Csoda, hogy működöm! Az adataidat, a hülye fotóidat, meg zenéidet, jó hogy tárolom, nem? Internetezni is tudsz velem, mi kell még? Egy kis zúgás… És akkor mi van? A világ, az talán nem hangos? Miért nem használsz füldugót! A férfi megvakarta az állát, megállt a gépelésben. A kutyájára nézett. Manapság már gyártanak hangtalan klaviatúrát is. Egy halk klaviatúra jobb volna…, morfondírozott, miközben a villogó kurzort nézte. Ekkor a klaviatúrája szólalt meg. Hé, büdöslábú! Tudom, mi jár a fejedben. Engem akarsz lecserélni? Tudod, kit cseréljél le? A kutya kinyitotta a zajra a szemét, de a férfi tovább bámulta a monitort. Meg gyártanak manapság, dünnyögte maga elé a férfi, ilyen vezeték nélküli egereket is. Az egér felkapta a fejét, amennyire cincogó hangon üvölteni lehet, ő megtette a magáét. Hát mit akar ez? Lecserélni? Engem? Mint tavaly a monitort? Mert a régi mindent rózsaszínben mutatott? Bezzeg ez az új most csak lapít, mintha itt se lenne. Persze, mindent lecserélni, eldobni! A hűséget már senki nem ismeri! A férfi, úgy tűnt, ezt sem hallotta, leírt egy mondatot. Valakinek csak jók lesznek… A klaviatúra gúnyosan nevetett. Mit simogat? Azt hiszi, attól halkabb? Üssön entert emberesen! Az egérrel a mentés ikonra kattintott. Jaj, fogd már meg a testem, kattints egy tisztességeset, nem hiszem el, hogy finomkodunk… Az öreg számítógép nem bírta tovább. Gyerekek, nyugodjatok meg. Ha valakit le fognak cserélni itt, az én leszek. De miért?, kérdezte a kisegér. Igen, miért, komorodott el a klaviatúra is. Miért?, kérdezte bátortalanul a monitor is, de őt lepisszegték. Mi könnyebben cserélhetőek vagyunk, sokkal olcsóbbak is, tette hozzá öreg barátjának kedveskedve a kisegér. Tőlem nehezebb megválni, de már nem működöm jól, sóhajtott a bánatos masina. Lassú vagyok, körülményes, és sokszor egyszerűen lefagyok. Összekuszálódnak a dolgok a fejemben. Nem bírom a kapkodást. A Főnök meg ide-oda kapkod. Főleg a mai levél után, amit a postás hozott, azóta mintha siettetné a dolgokat, mindenért engem okol. Miért nem visz el a szerelőbe?, háborogtak barátai. Minden nap azt várom, hogy elvisz, de nem, felelte bánatosan az öreg. Ez már nem divat. Inkább várnak, amíg már tényleg késő, aztán újat vesznek, a régit meg utcára hajítják. Vagy egyenesen a szeméttelepre ócskavasnak a többi elnyűtt limlom közé. A férfi összeráncolt szemöldökkel meredt a kurzorra, odakint eleredt az eső. Leírt valamit, egy teljes bekezdést. Lendületbe jött, izzadni kezdett. Ajaj, mondta a kisegér. Te is arra gondolsz, amire én?, kérdezte a klaviatúra. Mi a baj?, kérdezte a monitor, aki gyakran értetlenkedett. Az öreg számítógép hirtelen felzúgott, mint egy sziréna. Egyik zöld szeme vibrálni kezdett, és valami csattogó hangot is adott magából, talán a cd-lejátszó, az klaffogott váratlanul. Már el is felejtettem, hogy van CD-lejátszóm, nyöszörögte a kompjúter. A férfi aggódva próbálkozott valamivel. Cöngetett, sóhajtott, káromkodott, azt ismételgette, ezt nem hiszi el, aztán megint kattintás, csapkodás, a kutya ugatással oldotta a saját feszültségét, amitől mindenki idegesebb lett, mígnem a férfi üvöltve a klaviatúrára csapott. A Ctrl billentyű épp az ugató kutya szájába repült, aki ettől fulladozni kezdett. A monitoron furcsa jelek jelentek meg, közben a számítógép már nem zúgott, hanem sípolt, zokogott, krákogott. A férfi a mellkasához kapott, lerogyott a szőnyegre, a kutya mellé, majd meghalt. A kutyának nagy nehezen sikerült kiköpnie a torkára akadt billentyűt.  A végrendelet mentetlen változatát a monitorra fagyva találták meg.

 

Kategória: Novella, Próza, Rövidpróza | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik