Hat évvel született Hölderlin után, akivel nemcsak költészete rokonítja, de irodalmi sorsa is: Berzsenyivel is könnyen elbánt az irodalmi élet, mert lírikus létére – azaz: ennek mintegy cáfolataként – nem vívott ki magának szerepet. Miféle költő? ha nincs szerepe! – kérdezhetné az utókor is, ha szokása volna elszámoltatni magát mulasztásaiért. Ám az utókor egy húron pendül efféle különleges esetekben a szórakozott kortársakkal, és esze ágában sincs a lelkiismeretét nyomorgatni. Ott a szakma, a későbbi költők és kritikusok klérusa, az úgyis elvégzi kellő időben – posztumusz nagylelkűséggel – a halott emléke körül az azt megillető boldoggá avatási szertartásokat: Hölderlinről megállapítja, a maga módján ő sem volt gyengébb költő, mint a szereppel, tehát hatalommal bíró Schiller, Berzsenyiről is nyilatkozza (egy régebbi irodalmi lexikon felső fokon is kisebbítő megfogalmazásában): „az ó-klasszikai íróművészet legnagyobb mestere” a magyar irodalomban. No, ez is valami, ha a köztudathoz mérjük. Mert a köztudat ragaszkodik a szerep és a költői nagyság azonosításához, a romantikus szobrászat szellemében előnyösen beállítható figurához – sem Petőfit, sem Adyt nem tudja elképzelni a szerepe nélkül, és (alig merem leírni) a puszta művet nem sokra becsülné.
—–Kölcseynek volt szerepe, amikor közismert bírálatával sikerült halálosan megsebeznie Berzsenyi költői termékenységét: az irodalmi nagyhatalom ledöfött egy vidéken tengődő ihletet. Értelemtől üres expressziókat termett – így a kritika –, meg aztán provinciális és nincs már mondanivalója. Soha nem értettem, mi okunk volna tisztelni Kölcseyt, amiért a húsz esztendőre megbénított költő sírja fölött bűnbánatot gyakorolt. Láttunk már ilyesmit később is; számomra a túlélő diadalmas, nehezen leplezett cinizmusa volt e látvány szorongatóan lenyűgöző tartalma. Egy halottól bocsánatot kérni olyan, mintha a gyilkos dísztemetést rendezne áldozatának.
—–Persze tudom, sokan másként látják ezt is. Annak is sokan örvendtek, hogy Kölcsey bírálata után a szerencsétlen Berzsenyi Dániel esztétikára adta a fejét, s ezentúl ugyanannyi ideig – két évtizeden át – értekezett, gyarapodó szakszerűséggel, a költészeti „harmonistikáról”, mint ameddig annak előtte verset írt. A védekező gyámoltalanság értekezett; annyira sem volt dörzsölt, hogy tudta volna: irodalmi bírálatra nem szabad válaszolni. (Goethének egy kortársa azt mondotta, csak akkor felelne bírálóinak, ha meggyanúsítanák, hogy ezüstkanalakat lopkod. Goethe megüzente neki: akkor se feleljen; nem szabad.)
—–Berzsenyi csakugyan provinciális volt – ha a naivitás az. Sok mindenben naivnak mutatkozott. (Hölderlin is az volt, noha az egyetemen Hegel és Fichte voltak a pajtásai.) Jó ideig tartott, amíg felfedezte, hogy Ferdinánd nem volt Titus, s hogy a főrendek nem megannyi trójai hősök. Naivitása tette fogékonnyá az antik mitológiákra, s egy kezdetben derűlátó történelemszemléletre, amely egy újabb aranykor eljövetelét remélte. Bizalma és csalódása neki is, mint annyi kortársának, Napóleonban testesült meg – de bizalma magasabbra szárnyalt, csalódása mélyebben alázta meg, mint a gyorsabban tájékozódó, szkeptikusabb fővárosi írókat. Szeretetreméltóan naiv az is, hogy megírja Kazinczynak: „Verseket mast tőlem ne várj, mert mast szünet nélkül tanulok” – melyik fővárosi író vallotta valaha egy másiknak, hogy tanul? Az írók tudnak, nem tanulnak – szerepük ez is –, s tán Németh Lászlóig váratott magára a tanulás öröméről szóló hitvallás.
—–Félő, naivitás volt, ahogyan Berzsenyi a költészet célját meghatározta: a szeretetből folyó teremtés. De tudta és vallotta (ebben is Hölderlinnel, akit nem ismert!), hogy a költő és a gyermek között alapvető, bensőséges azonosság létesül – legalábbis amikor éppen verset ír; hogy a versírás állapota naiv, azaz olyan állapot, amelyben a költő az ösztöneire bízza magát. Az olyan költő is, aki „erkölcsi kultúrát” követel s a magyar börtönök és büntetőrendszer embertelenségéről értekezik, sőt: mint szorgalmas, takarékos birtokos, kötelességének tartja, hogy Széchenyi törekvéseinek szellemében a mezőgazdaság fellendítéséről is írjon. A gyakorlatias, jóléti eszmék összefonódása egy gazdálkodó költőben magától értetődött – a latin ókorban: Vergilius módos földművelők fiaként költői tehetségét sem átallotta agrárérdekek szolgálatában lobogtatni. Berzsenyi két életet élt, a sivár Niklán gazdálkodó (mégpedig okosan gazdálkodó!) birtokosét – meg az „exaltált képzelődések exaltált képeit” esti hevületekben verssorokká gyújtó költőét – tragikus kettősségben és meghasonlottságban. Hiszen már Vergilius is csak írt a földről, nem bajlódott vele, s ott élt, ahol a költészete otthonra lelt: pártfogóinak, költőtársainak és olvasóinak serkentő közelében, a birodalom fővárosában. Berzsenyit Kazinczyék manipulálták, amíg rá nem untak. Akkor ejtették; a távollévőknek soha nincs igazuk, mondja egy francia szállóige. Berzsenyinek pótolhatatlan vigaszává vált az antik álom, rá volt utalva ott a vidéken, kiszorítottságában, outsider helyzetében, amelyen nem változtattak ritka s valahogy soha nem sikerült fölruccanásai az irodalmat intéző, fölosztó, gerjesztő, dicsérő és pisszegő Pestre, „…ahol szőke vizét a Duna rengeti”.
—–Horváth János, majd Szerb Antal egyik ifjúkori tanulmánya rámutatott, hogy Berzsenyinek mint költőnek az antikvitásra mint a korszerűség lehetőségére is szüksége volt. Hogy a francia mintájú sándorversekben elfáradt, unottan döcögő magyar verset kiemelje az elhasznált közegből s átemelje egy érintetlen, s épp érintetlenségénél fogva romantikus szférába. Mindaddig hallatlan lehetőségekre bukkant ebben az antikból romantikus klasszicizmussá ötvözött verselési módban – már azzal is, hogy az ellomposodott szépség ismét nehézzé lett benne, költői munkát, leleményt, virtust, bravúrt parancsoló feladattá. Ami a nyelv szellemének megfelelő tömörítést nemcsak kívánatossá – óhatatlanná tette, s amiben a hangzás egészen új szerepet kapott, oly fontosat s gyönyörűt, hogy immár a szó jelentésének fölébe kerekedve – de ezáltal nyomatékosítva jelentését! – önálló esztétikai értékké nemesedett, akár a gyémánttá sűrített szén. Berzsenyi soraiban valami társult a szóhoz, ami eredetileg nem volt meg benne, s csak a versben eszmélt önmagára, egy olyan többlet, amelyet a költői kifejezés lényegének is tekinthetünk. Ez a szavakban munkáló energia, a közeg feszültsége a vers tárgyát is a magasból, villám-magasból vonzotta magához: „Én hernyókról, gimplikről, pipiskékről ódázni nem tudok” – írta, noha az ő élete nem a Napóleon és Nelson világában zajlott, hanem elrejtve lappangott, „mint a setét völgy csermelye”…
—–Ez a kivételes szellemi emelkedettség erőt tudott venni a por és az unalom hatalmán:

S a lelkes élet játszva felleng
Hesperidák bíbor aetherében

hangzik a jelentés a lángész győzelméről, a vidéki magányból, amely gyönyörűnek mondja már a múltnak örömét – de a jövendőnek „sivatag homályit” látja csak, a „szent Egyedülvalóságban”. A romantikus természetáhítat költői iránya, erkölcse szerint is a magasrendű idill. Az antikos strófákban a verssoroknak és a mondatoknak táncos, hullámzóan szétváló, majd ismét találkozó örvénylése egészen más érzeteket kelt a versolvasóban, mint a túlságosan szabályszerűen tagolt, hosszú, rímes sorok. Ebben az örvénylésben, hogy így mondjuk: szóhoz jut a nyelv – a hexameterben meghökkentő képek dacolnak a prózai beidegzettségekkel:

A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag
A repülő élet napját felnyitja, bezárja

– az antikos verselés egyszeriben lehetővé tette (neki, Berzsenyinek!), hogy egy nagy halott hamvaihoz szólván azt írja: „Megráztad a gőztorlatok éjjelét”, s hogy másutt a világot „tündér változatok műhelyének” mondja. Ő az a költő, akiről mit se mondhatunk, ha nem idézzük; a magyar költészetben talán a legelső, aki felismerte, amit Mallarmé később úgy fogalmazott meg, hogy a vers szavakból áll.
—–Nem valószínű, hogy oly boldog ifjú volt, aminőnek versben mondotta magát, utólag „a bölcsek beható szemével” – egy férfi, aki harmincesztendősen már „elestvélyedve” érezte magát. Művében nincs semmi fiatalos – büszke is volt rá, hogy „semmi bájszín” nem ejti tőrbe, és az érett, szilárd jellem némileg zordon idegenkedésével viszolygott a „cravátos emberkék” és „hadarász uracsok” arszlán-hadától, pedig épp azok voltak körülötte a fiatalok. De éppígy viszolygott a földesúri maradiságtól; a kártya, bor, pagát társas örömeitől – de legfőképpen a „szeles dagálytól”. Ebben nem volt romantikus és nem volt költői. Nem szerette a bohémeket, és nem volt érzéke a játékossághoz – bosszantotta volna, ha olvashatja, hogy Tóth Árpád róla írott versében stílusparafrázissal ébresztgette emlékét, „alélt idők felém rémlő kolosszának” nevezve. Mert ez a „vulkánszívű” költő a racionalizmus fia volt, és a Felvilágosodásé – pedig az nemigen termett francia szülőföldjén lírai költészetet. Berzsenyi értékrendszerében a józanságé tán a legelőkelőbb helyezés, Kazinczyban is azt dicsérte, s versei a bódulat ellen hadakoznak – mégoly révülten is. Az ész minden! s ebből foly minden jó – hangzik egyes versében –, s „Csak a magyar szunnyad mély rögzésben”. A nemzeti megsemmisülés veszélye önveszély, hagymáz:

Nem, mert az ember nem véthet, ha józan,
Minden gonoszság hagymázból ered.

A férfias erő –  ez az, amit tisztel és költőileg megszólaltat, nem a bódulat; nem furcsa, hogy Hölderlin is „heilignüchterne”, szentjózan vízről beszél legszebb versében? Berzsenyi „porba-nyögőknek” mondja a gyöngéket: valójában egy római szenátor erényeit, Cato puritanizmusát és Sulla erélyét hirdeti – ezeknek az erényeknek a csüggedésén borong. De a fiatal Babits pazar fortélyaival vetélkedve edzi hozzá a nyelvet feszültségéhez:

Oh vandaloknak sanda bölcsessége!

– az „anda” kétszeri, ostinato, csökönyös megkongatása nem olyan később, sokkal később kialakuló technikára utal, amelynek lényegét: a hangzásban rejlő nyomatékosítást Berzsenyi tudta már?
—–Ne képzeljük elvadult medvének, aminővé oly sokszor stilizálták alakját. Iszonyodott a vadságtól, a civilizáció előtti vagy akár középkorias durvaságtól. A férfiakról szólván Dukai Takács Judithoz írott versében „vad nemem”-nek nevezte a magáét, s miközben a költőnő „lángigéit” csodálta, nem a patriarkális férfi-zsarnok szellemében harsogott, hanem az asszonyi képességek elfojtását panaszolta. Korában és helyzetében eléggé egyedülálló felvilágosultsága problematikussá, személyes értelemben is gyötrővé tette viszonyát a néphez, amelyről osztályának liberális fiai is inkább csak elméletileg vettek tudomást. Egyik kései s tán legmegrendítőbb versében (Vitkovics Mihályhoz) önkínzó nyíltsággal vallott a neki lélegzet-közelben létező s nem kategóriává emelt néphez való viszonyáról:

Inség, gonoszság néz ki vad szeméből,
S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz, 
………………………………………….
S mi szép mulatság látni izzadását?
Mi szép nekem még rajta szántanom,
S aszott kezéből lesni sültemet?

Kell-e mentegetni, magyarázni ezt a kétértelmű, mérgezett viszonyt? Ki tudott ilyen őszintén beszélni a rangjabéliek között? Egy szerencsétlen magányos mindenre elszánt őszintesége ez, aki a római sztoikusok érzelmi páncélját hasztalanul próbálta érzékenysége fölé ölteni, s aki nyájasabb élet kellemeire vágyott, megválthatatlanul:

Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakír.

—–Azt remélte: nevetni fog, s fel akart költözni Pestre, hogy legyen kivel nevetnie; rendeltetésünk nem magányos élet s örök komolyság és elmélkedés – tagadta önnön létének jogosultságát –, de ott maradt, magában kergetve csak álma tündérképét, a „sárga félelem” és a „kínokkal élő bánat” nyűgözöttségében, és meghalt, és iskolai olvasókönyvekbe rejtezve várja feltámadását. Lesújtó, hogy késik ez a feltámadás, hiába költögette emlékét Kosztolányi és József Attila, Füst Milán és Kassák lírai gyakorlatában: Berzsenyit unja az utókor, nem fogadja be – mit is kezdene egy fakírral?

–
[A Káprázat és figyelem (1980) c. esszékötetből.]
–
–