Helga

Örömmel élni – így szűrtem le a szerény eredményt. Voltaképpen olyan természetes ez. Kolumbusz tojása az egész. Csak az a baj, hogy a betegek bezárják magukat önnön ketrecükbe és nagyon nehezen tudnak örömmel élni. Meghal bennük a Szép – így tanultam egy skizofrén kislánytól.
—-Olyan tanulság, amit teljes egészében szeretnék átadni mindenkinek, akit illet.
—-Talán 25 éves lehetett Helga, amikor megismertem. Vézna, filigrán kis szépség, arca alabástromfehér, bőrén kékesen ütnek át az erek, finom keskeny ujjait gyakran emeli gótikus szemöldökéhez, hogy szégyenlősen elfedje barna szemének lágy pillantását. Filozopter volt, az irodalom szerelmese. A legszebb verseket tudta fejből. Néha ő maga is írt, csak úgy mellékesen, egy-egy költeményt. Például ezt:

Miért az egy? Bár egy a lényeg,
De volt! És nincsen semmi.
Múlik a lesz, megáll a régen,
Titok: miért a lenni?

Miért élni és miért nem élni?
Hisz oly mindegy a lét.
Kinyitni, becsukni? Leülni,
Állni? Minek bontani szét? 

—-A költők, filozófusok és tébolyultak rokonságáról elég sokat beszélnek, különösen Lombroso óta. Ebben a kis halvány szépségben kétségtelenül együtt van mind a három. Az ilyen kétszakaszos versikén keresztül az ember megért valamit a skizofréniából is, a metafizikából is. Minden egy – de minek ez az egy is? Minden elmúlik, tehát minden mindegy – de akkor miért a lenni? S jön a skizofrén belesüppedés a semmibe: nem kinyitni és nem becsukni, nem leülni és nem állni, egyáltalában: nem bontani szét, mert hiszen minek?
—-Helga versei nem mind ilyen egyszerűek és formásak. Némelyikből az derül ki, hogy a „semmi filozófiája” mégsem tudott egészen győzedelmeskedni rajta, maradt benne vágy és fájdalom.

————-Letört virágom,
————-Szűz szerelmem –
És énekli a bolond, a bolond és bolond nő.
És hallgatom. És oldd fel a kínt és várjunk, várjunk.
És a gyönyörű nászágy emelkedik az ég felé.
Zárt osztály = a SZÉP halála.
Mert meghal a Szép,
Nem öntözi a Szerelem
————-Könnye és nedve.
————-És oldjuk fel a
————-Kötelékeket.
————-És hevítsünk fel
————-Mindent.
————-És nincsen már „Ő”
————-az Idegen = ÉN!
De miért nevetnek és ki
————-– hisz meghal a Szép –
————-és megyünk temetésre
————-és hullaszag. Szegény.
————-Előbb Egy volt, miért lett
————-száz és ezer?

—-Nem arról van szó, hogy „elemezzem” ezt a skizofrén poémát, hiszen szerzője oly bölcsen mondta: minek bontani szét? A versmagyarázat különben is a legszánalmasabb dolog a világon. Akinek vagyon szeme a látásra és füle a hallásra, az megérti. Csak annyit, hogy ez a kis Giordano Bruno, aki oly világosan átéli az „egy és minden” filozófiáját, sok mindent elárul a skizofrének lélektanából. Laikusok szeretik hinni, hogy az őrült nem tudja magáról, hogy őrült. Hát ez nem igaz – legalábbis ritkán igaz. „Énekli a bolond, a bolond és bolond nő…” Ó, Helga nagyon is jól tudja magáról, hogy skizofréniás. És valamit sejt arról is, hogy a skizofrénia végzetes elkülönülést jelent: a mindennel eggyé válás mellett éppen ennek az eggyé válásnak a képtelenségét. A gyönyörű nászágy hiába emelkedik az ég felé, hiszen meghal a Szép, mivel nem öntözi a Szerelem könnye és nedve. Fel kellene oldani a kötelékeket, felhevíteni mindent, hogy megszűnjék a különállás, ne legyen többé Én, Te, Ő, ne legyen rajtam kívül Másik, az Idegen, hanem egyek legyünk mind. Miként Platón kettévágott gömb-emberei, mikor a végső boldogságban találkoznak és eggyé válnak:

Lebegünk, lebegünk
átlátszó gömbben. Boldog egyek.
Látod a többieket?
A levegőben úsznak sok-sok
gömb boldogság-sziget.
Mennyi-mennyi testvér!
Hallod a zenét?
Oh és a fény! Úszunk
a fény körül.
Illatos rózsát adok:
nekem-neked.
Szép sima bársonyos
testem-tested.
Csókollak téged-magam.
Sok tejet adok
számból-szádba.
Táplállak és együtt növünk
növünk és már
óriások vagyunk.
Szerelem-test
pára
és kiterjeszkedünk a végtelenben. 

—-Kopár és üres minden szó, amivel magyarázni próbálnám Helga költeményeit. Van köztük egy, amelyben az „aranyketrec” szó született:

Én Mama Te Fiamnak

Hordom a szíved két tenyeremben,
Piros és meleg, áldott a jósága,
Drága, drága gyermekem,
Kisbaba, kisbaba = te szép piros szív.
Vigyáz rád az én két erős karom:
Anyád szerelme.
Mama, Mama, Mamma
O mio figlio.
A mama táncol énekel sír és
hallgat aranyketrec és a tenger.
Viszi, úsztatja kettejüket az aranyketrec,
anyádat és a szenvedést.
És piros szíved gyermekem
kívülről láthatja csak és sírsz,
te is sírsz. Be nem jöhetsz.
Aranyketrec: nincs ajtó se ablak
Még fiam fiam
Nincs szeme se füle
Dermed.
Megdermed.

—-Lehet bölcsködni szimbolizmusról, sűrítésről, átváltásról, megszemélyesítésről, összevonásról, skizisről, deperszonalizációról, bizarr eszmetársításról. Ez mind igaz, talán igaz. De a lényeg: az aranyketrec, amelyben bezárva élünk, nincs se ajtó, se ablak, nincs kisétálás-besétálás se – amint egy másik versében írja –, csak lassú megdermedés van. A piros szív megdermed – meghal a Szép. Értitek? Én – azt hiszem – már értem. Ez a zárt osztály. Nemcsak az elmeosztály, azon kívül is, és azon belül is – önmagunkban. És ez után már csak ilyen filozófia következhetik: „Miért élni és miért nem élni? Hisz oly mindegy a lét…”


[Részlet az Aranyketrec – Egy elmeosztály élete c. könyvből. Gondolat Kiadó.]

Kategória: Elbeszélés, Próza | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik