Önéletrajz

Levél Gyulai Pálhoz

Ideje volna beváltanom ígéretemet, s megküldeni az autobiográfiát, mely iránt felszólítottál. Megvallom, hozzá is fogtam, nagy tudós képpel, amúgy a harmadik személyben beszélgetvén magamról, mint afféle elhunyt celebritásról, de megijedtem tőle, halva képzelvén magamat. Most tehát röviden, a tények elsorolására fogok szorítkozni, állítsd belőle össze, amit tudsz. Toldynak sem küldünk mást, használhatja a tiedet, ha kell neki.
—-Születtem Nagy-Szalontán, Biharban 1817-ben. A napra nézve nem vagyok egészen tisztában. Szüleimtől mindig azt hallottam, hogy azon vasárnap volt az, mely Gergely és József nap, tehát március 12–19. közt esik, ezért előbb Józsefnek is akartak keresztelni. Hogy jutottam a János szép nevéhez mégis, nem tudom. Ki lehetne számítani, hányadikára esett 1817-ben azon vasárnap, de később keresztelő-levelem az anyakönyvből kivonatván, megütközve láttam, hogy március 8-án már meg is kereszteltettem, s így szüleim tévedhettek, tekintve a szokást, hogy nálunk nyolcad napra keresztelnek a születés után, s nálam sem volt ez alól kivétel, március 1-re gondolom a napot megállapíthatni.
—-Egyébiránt apám kevés földdel s egy kis házzal bíró földműves volt. (Apám György, anyám Megyeri Sára). Szüleim már mindketten öregek, mikor születtem, s én egyetlen fiuk, amennyiben legidősebb leányuk már régóta férjnél vala (nálam annyival korosabb, hogy első gyermeke velem egykorú), a többi számos testvéreim pedig, kik közül én egyet sem ismertem, előttem mind elhaltak. Így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza; szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak, s rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és a szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátú viskó szentegyház volt, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott, nem lévén cseléd vagy más lakó, mint öreg szüleim és én. Azt hiszem, hogy a kora komolyság ettől van kedélyemben. Testvéreim nem voltak, más gyermekekkel ritkábban volt alkalmam játszani, természetes, hogy a lélek komolyabb irányt vőn. Emellett tanulékonyságom a szalontai „nagy” világban némileg szokatlan jelenség gyanánt tűnt fel. A zsoltárokat, a biblia vonzóbb részeit, emlékezetemet meghaladó idő előtt, hallásból már elsajátítottam. Alig három-négy éves koromban apám, ki értelmes, írástudó parasztember volt, hamuba írt betűkön megtanított olvasni úgy, hogy mire iskolába adtak, hová mód nélkül vágytam, s ami nem erős testalkatom s a szülők féltékenysége miatt csak hatodik esztendős koromban történt, már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam, természetesen oly könyvekben, melyek kezem ügyébe kerültek, s melyekhez inkább vonzódtam: mint bibliai történetek, énekek, a ponyvairodalom termékei.
—-A tanító megpróbálván, rögtön, amint felvettek, elsőnek tett osztályában, s e helyt folyvást megtartottam. A többi tanítók s a növendékek a nagyobb osztályokból, sőt külső emberek is csodámra jártak, s én nem egy krajcárt kaptam egy vagy más produkcióm jutalmául. (Többek közt apám, ki diákos ember is volt egy kissé, a latin Pater nostert és Credot, csak az egyes szavak értelmét magyarázván meg, betanította, s ez volt produkciómban a legnagyobb csoda.) Az iskolázás folyvást kitűnő sikerrel haladt előre (Szalontán persze, hol egy rektor és öt altanító alatt úgynevezett partikula volt, s lehetett végezni poézist, retorikát), de amellett minden könyvet, ami kezem ügyébe került, mohó vággyal emésztettem fel. Gvadányi, a Hármas história (Halleré), Erbia s több efféle dolgok, Decsi Osmanografiája, Fortunatus, s mit tudom én miféle apróság, a ponyvairodalom egész özönével együtt, az egész városban fel lett kutatva, elkölcsönözve és megéve. A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer, háromszor is stb., s még a grammatikai osztályba alig érve, már nem tartottam nagyobb embert mint a könyv-, s főleg versírót – meg is próbáltam a rímelést, melynek tárgyát iskolai s játszás közbeli kalandok képezték. Valahára eljött a költészeti osztály, s én halomra írtam verseimet. Sajnálom, hogy ezek közül semmi sincs meg; rektorom a tisztázatot magához vette, fűnek-fának mutogatta, s elvitte magával. Arra emlékszem, hogy mielőbb a nagyobb világ tudná, a szalontai kis világ s a környék akkor már ismert, mint afféle poétát, s ez nem kevéssé hízelgett hiúságomnak. (Tisza1 még nemrégiben is felhozta, ő is, mint traktuális gondnok, emlékezvén rám, hogy milyen híres kis poéta voltam.)
—-A honi költészet új iskolája már akkor (1831) teljes virágzásban volt: de én azt még nem ismertem. Tanítóim, Debrecenben beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elém példányul, kit igen szerettem, s Kovács Józsefet, kinek bámultam rímeit. Kovács Pál (most debreceni gimn. igazgató, akkor szalontai corector, majd rektor) társalgásának, útmutatásának, tanításának sokat köszönök e részben. De a római klasszikusokat, név szerint Ovidiust, Vergiliust és Horatiust is nemcsak örömmel tanultam, hanem igyekeztem az iskolában nem olvasott helyeket is átbúvárlani, valamint egyéb, az iskolában nem tanítottakat is, mihez hozzáférhettem: Justint, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust, Svetoniust, a skót Buchananus latin verseit olvasgatni, mely lektúra által gyarapodtam a latin nyelvben. Verseket is írogattam e nyelven az akkori divat szerint; milyenek lehettek, nem tudom most már megítélni. Megismertem Tassot, persze rossz magyar prózai fordításban (Tanárkytól) és Milton Elveszett Paradicsomát (Bessenyeitől), s Henriást (Péczelitől), Vályi Pártos Jeruzsálemét, Gáthi Mármarosi éhségét, Dugonics regényeit s több hasonló teremtményeit az epikai múzsának: szóval olyan magyar irodalmat, mely azelőtt félszázaddal volt divatjában. Mert a vidéki közönség jobbadára még mindig ezeken rágódott, az új iskola korifeusai Szalontára nézve még nem léteztek. Első tünemény előttem az új világban a Lant és egy Aurora volt, de az új modor, melybe nem nőttem volt bele magamat, rám nézve inkább elidegenítő, mint vonzó volt. Így folyt le a szalontai tanpálya, melynek pár utolsó éve már nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt le, mert hogy őket további költségektől megkíméljem, ti. ruházatra s könyvekre, s a kollégiumi tartózkodás első pár évét is lehetővé tegyem, a tanulás mellett tanítottam is, s mit ilyen az iskolában laktam, kevés előnyére akár szorgalmamnak, akár erkölcsömnek. Mert e partikulák mind megannyi kollégiumok akartak lenni kicsiben, férfiasságot keresvén benne, ha a főiskola bravúr csínjait, melyekről sok anekdota szivárgott hozzánk, utánozhatják. Mindazonáltal engem jó szellemem nagyobb kihágástól megőrzött, szorgalmam sem csökkent szembetűnőleg; de anyagi reményem, miért a perceptorságot felvállaltam, igen szegényül ütött ki. Hogyisne? Rossz tartás mellett az egész évi jövedelem alig ment száz váltó forintra, s én nem tudtam ezzel gazdálkodni. Debrecenbe alig vittem annyit, hogy a beöltözés költségeit fedezhessem; hazulról nem vártam, de tudván, hogy szüleim, ha a kis házat fejük felül s a pár köblös földet szájukból el nem adják, nem küldhetnek, nem is kértem. E helyzet iszonyú volt reám nézve. Hány kiússza így a kollégiumot? Nekem nem volt erélyem küzdeni. Kedvem a tanulástól elment, s márciusban Kis-Újszállásra mentem ideiglenes tanítónak egy évre, hogy eszközt szerezzek tanulmányom folytatására. De a tél mégsem veszett el egészen, ha keveset tanultam: annál többet olvastam.
—-Megtörtem a német grammatikát az új iskola költőivel, sőt egy nagyobb diák francia nyelvtana a kezemre esvén, a francia nyelv elemeivel is megbarátkoztam. Kis-Újszálláson Török Pál, a mostani pesti pap volt a rektor. Könyvtára a hazai és külföldi irodalmat válogatott munkákkal képviselte, s az szívesen megnyílt számomra. Olvastam éjjel-nappal, ha hivatalom engedte. Itt a hazai, főleg az új költői iskolához tartozó olvasmányaimat mindinkább kiegészítvén. Vergilius Aineise pár könyvét lefordítám (rég eltéptem), s a németben Schillerig vittem. Új erővel és buzgalommal, de szinte sovány erszénnyel visszamentem Debrecenbe oly jó ajánlatok kíséretében a kis-újszállási pártfogók részéről, hogy professzoraim azonnal különösebben figyeltek rám, s őszig a grádus elejére vergődtem. Anyagilag is segítve lőn rajtam, egyik tanár (Erdélyi) kislányát bízta tanításom alá, egyéb jelei sem hiányoztak a figyelemnek tanáraim részéről. De én kalandos életpályáról ábrándoztam, unni kezdtem az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, anélkül, hogy tudnám mint kezdjek hozzá; végre 1836 februárban önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül odahagytam a kollégiumot, soha vissza nem térendő.
—-Eddig van, barátom, életem első időszaka, s itt következik a fordulat. Jelenlegi állásom, hol a külsőre is kell tekinteni, nem engedi, hogy életírásom teljes legyen. Ha meghalok, ám jegyezze fel a biografus – ha lesz. De neked megvallom, privátim! és te nem fogsz visszaélni bizalmammal. Fáncsics László jeles színtársaságot tartván akkor Debrecenben, és ha már szobrász nem leheték Ferenczy mellett, könnyebbnek találtam Thalia zászlaja alá esküdni. Elhatározásom mindenkit meglepett. Maguk a tanárok e szokatlan jelenséget, hogy legjobb tanulójuk egyike, csupán a művészet iránti vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül, komédiássá akar lenni, a hivatás kétségtelen jeléül tekintették. Erdélyi, pártfogóm, mit sem szólott ellene, sőt az agg Sárvári magához hívatott, szavaltatott (akkor szép csengő hangom volt) és énekeltetett, s elégülten ajánlotta: „Csak Sekszpírt! Sekszpirt, domine!” Így lettem én színész, azontúl is folytatván tanóráimat Erdélyi leányánál, azontúl is hozzá járva ebédre, míg Debrecenben voltam. De a debreceni társaságot egy színészi intrika, nekem egész váratlanul, felbontotta, és április 1-én szétoszlott az anélkül, hogy hozzám valaki szólott vagy sorsomról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány újoncot (köztük Hegedűst2, ki kevéssel én előttem állott volt be) néhány más vidéki kóborokkal együvé verbuválván, az indulás percében engem is megszólított, hogy követném sorsukat. Nekem nem volt mit tennem. Haza öreg szüleimhez, kik belőlem papot vártak? Vissza a kollégiumba, honnan oly magas reményekkel távozám? Ez mindkettő lehetetlennek tetszett előttem, s így Hubayhoz csatlakoztam, annyi időt sem vehetvén, hogy szállásomról ágyamat és ládámat fehérneműmmel és könyveimmel együtt magamhoz vegyem, de nem is fért volna a szekérre, hol kezdő színésznek nem kompetál ennyi lomot hordani. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Máramaros-Sziget lett vándorlásunk eldorádója. Képzeld a nyomort! padon hálni, kabáttal takarózni s kölcsön kérni ruhát, míg az ember mosat. És ez rajtam történik, kit szegény öreg szüleim, minden vagyontalanságuk mellett, kissé mégis elkényeztettek. Rajtam, ki ún. élelmes ember sohasem voltam, rajtam, kit életemben minden legkisebb csekélység végtelenül affligált. Ha volt is kedvem a színészethez, amint hiszem, Debrecenben, jó társaságnál volt, végképp elment az, e lumpok közt; amellett az öntudat kígyói, szegény apám sanyarú nyugtalansága, martak éjjel-nappal. Magányosan bolyongtam Sziget hegyein, az Iza partján, elmélkedtem, vezekeltem. Egy nap hasonló gyötrelmek közt álom ért rám – jó édesanyámat halva láttam. A benyomás oly erős volt, hogy többé nem vethetém ki fejemből, ellenállhatatlan ösztönt érzék hazamenni, de miképp? Sziget Szalontához, az általam ismert úton kerülve, körülbelül ötven mérföld. A direktorhoz, Hubayhoz fordulék, egy húszast kértem tőle, lehető díjamból, de feleslegesnek láttam vele közölni szándékomat. Egy zsebkendőbe kötém egész vagyonomat, kimentem a piacra, hol nyolc krajcárból egy cipót, s egy kevés szalonnát vettem, azzal megindultam egyedül, gyalog. Első éjt az erdőben töltöttem, román fuvarosok tüze mellett, a többit korcsmapadokon, – s így végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debrecenen át, hét napi gyalog vándorlás után hazaértem, nem nagy örömére szegény szüleimnek. E szakaszát életemnek csupán így szeretném összefoglalni:
—-„Néhány havi sanyarú vándorlás s hányattatás után, mi életében fordulópontot képez, ugyanazon év nyarán, már Szalontán leljük őt stb.”
—-De az 1836. év még nem merítette ki csapásait rám nézve. Alig pár héttel hazaérkeztem után, szegény jó anyám meghalt kolerában, hirtelen. Apám, az én kóborlásom ideje alatt szeme világát teljesen elveszté (mi néhány év múlva ismét, orvoslás nélkül megjött) – s most nézni a galambősz öreg embert, jó társát, egyedüli támaszát siratva, mint gyermek! Ha eddigi viszontagságom meg nem tanított volna is, hogy belőlem sohasem lesz nagy ember: most fel kellett ébredni a kötelességérzetnek, s meggyőzni engem, hogy ősz atyámat nem lehet, nem szabd többé elhagynom. Elhatározám vele lakni a kis házikóban, melyet nem akar elhagyni, hogy leányához költözzék. A város és az egyház elöljárói részvéttel tekintették sorsomat; még azon ősszel megválasztottak ún. korrektornak (tanító a rektor után, de több fizetéssel s több önállósággal, mint a többi altanítók), jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres, s így kedvemért egyszerre két korrektor lett.
—-Egy darabig atyámmal laktam, majd őt néném magához vevén, az iskola épületébe költöztem én is. E hivatal, melyben a magyar s latin grammatikai osztályokat tanítottam, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy évig írnok a városnál, aztán rendes aljegyző lettem, nem megyei jegyző, mint Kertbeny írja. 1840 novemberében, 23 éves koromban, megházasodtam, szívem régi választását követvén. Ez idő alatt, 1836–40, nem szűntem meg folytatni olvasmányaimat, de inkább csak szórakozásból, mint ábrándos céljaimat létesítendő, melyekről ha nem mondtam le végképp, nem volt reményem őket valaha elérni. De ízlésem így is a jobb könyvekre vezette választásomat, s inkább olvastam olyat, miről hallottam, hogy remekmű, mint olyat, mi több mulatságot ígér ugyan, de kevésbé volt nevezetes. Shakespeare német fordításait akkor forgattam először, – s különös, hogy egy bizalmas körben (1836) Bánk-Bánt elébe tettem Stibornak, miért illően ki is nevettettem. Homért is elővettem ottan-ottan, küszködvén a nyelvvel, melyből alig tudtam többet, mint az iskolában tanulhattam, s ez nem volt sok. (Plutarch életrajzaival már Debrecenben birkóztam hasonlóul.) Mindezek céltalan erőfeszítéseknek látszottak, s mégis ösztönt érezék tenni, keresni a nehezet, még mulatságból is. A franciában Telemaque és Florian után Molière-be kaptam, ami nagy feladat volt, – s Crebillon rémdrámáival gyötrém magamat. Mindez házasságomig tartott, akkor föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak, családomnak, lenni közönséges ember, mint más.
—-Pár évig meg is álltam fogadásomat. Az új, kedves viszony, melybe léptem, elszórt, boldogított. Hírlap is alig fordult meg kezeimben. Szándékom volt gazdaság után látni, melyhez nem bírtam elég ügyességgel, aztán hivatalom apró dolgai folytonos jelenlétemet igényelték a tanácsháznál. Csak az est, – a késő est volt az enyém, s azt oly boldogul tudtam eltölteni. 1842 tavaszán Szilágyi István az író, egykori iskolatársam, jött mint rektor Szalontára, ki már ismételve koszorút nyert a Kisfaludy Társaságnál, s az akadémia éppen Szalontán léte alatt száz arannyal jutalmazta nyelvtani munkáját. Barátom, később asztali társam, tehát mindennapos vendégem lévén, természetes, hogy a társalgás legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Ő minden könyvet, ami szeme elé akadt, hozzám hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenemre. Majd a görög tragikusok fordítására unszolt, melyeket akkor a Kisfaludy Társaság kezdett kiadni (s így állt elé egy Philoktetes), majd dolgozatait olvasta fel, s kérte róluk véleményemet, majd angol nyelvtant hagyott nálam, mely nyelvet akkor ő nem értett, kuriózum gyanánt. S én addig forgatám az utóbbit, addig nevettem az olvasás bizarrságain, addig törtem Hamlet magánbeszédét, melynek az angol nyelvtanból sem szabad hiányozni, hogy kedvet kaptam a német Shakespeare-t összenézni az eredetivel. A munka nehéz, de annál ingerlőbb volt: egy debreceni vásár meghozta nekem János király és II. Richard olcsó sztereotip kiadását, – remekebb művei a nagy mesternek nem lévén kaphatók. És nemsokára János király magyar jambusokban szólalt meg, hogy ismét elhallgasson.
—-Később (1848), midőn a nyelvben már járatosb valék, újra elővettem fordítani Shakespeare-t, de az eredmény a közbejött politikai viszonyok miatt, néhány töredéken kívül, csak az lett, hogy nevem, mint Shakespeare egyik fordítójáé, a Petőfi Coriolánja címlapjára került.
—-Visszatérve az előbbi korszakhoz: én tehát ismét beleestem az olvasás ragályába, anélkül, hogy komoly szándékom lett volna valaha mint író fellépni. De nehéz volt ellenállnom a kísértésnek. (1843 nyarán Pestre és Bécsbe tett rövid utam – hivatalos minőségben – szélesíté ugyan egy kevéssé látkörömet, de mint ide nem tartozó, egészen kimaradhat.) Egy falusi beszélyemet némi tetszéssel fogadták az Életképek-ben. 1845 nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szemem előtt folytak, némi szatirikus hangulatot gerjesztének bennem, és megkezdém, minden előzetes terv nélkül, írni az Elveszett alkotmányt. A darab eredetileg nem volt a nagyközönség elé szánva, csak magán időtöltésül kezdék abba, hogy kiöntsem bosszúságomat, mire más terem nemigen volt, nem tartozván a kiváltságos osztályhoz. (NB. Nagyapám nemes volt, s apám a kutyabőrnek birtokában, nem vala képes visszaszerezni e kiváltságot, minthogy erdélyi fejedelemtől, I. Rákóczi Györgytől, nyerte azt a család.) Hivatalommal, mint fönnebb érintettem, napestig el lévén foglalva, tudtam időt nyerni, százával önteni ama szép hexametereket, s tovább hurcolni a rám nőtt, a mindinkább szélesedő költeményt, amint éppen a pillanat szeszélye hozta magával. Időközben a Kisfaludy Társaság jutalomhirdetése, víg eposzra, mely figyelmemet először kikerülte, nyár folytában ismételtetett, és én e véletlen összetalálkozás által meglepetve siettem szatírai eposzomat befejezni s felküldeni. Ha Szilágyi még Szalontán van, kétségkívül tűzbe dobtam volna, de ő még 1844-ben bevégezte a rektori hivatalt, s a Szepességre, majd Pestre, végre Szigetre ment. Engem egyrészről a 25 arany csiklandott – szerettem volna látni, hogy érez az ember, ha irodalmi téren jutalmat kap; másrészt úgysem volt mit féltenem ismeretlen nevemen. Különben, hogy már a munka folytában éreztem tökéletlenségét, annak magában a költeményben elég nyoma van. A VI. énekben az idő malmáról szólván, mely mindent, még az irodalmi műveket is, leőrli garadján, fölemlítve némely rossz könyveket, e sorok következnek saját munkámról:

Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már …
Ó jaj! a mélybe zuhant, honnét pora jegytelenül fog
Hullani majd az örök feledékenység ürébe.

s alább megint:

Nagy baj a költőnek … ha megúnta teremtett
Jellemeit maga is stb. …

—-Az aranyokat, mintha lotterián, megnyerem, bírálóim közül egy elismerőleg, egy szinte magasztalólag szólt a műről; de fülembe csak ama harmadik szó hangzott: „nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők.” Úgy véltem, hogy már most megállapodnom nem lehet, s 1846-ra népies költői beszély lévén feladva, még az év nyarán írtam Toldit. Ekkori fogalmam a népköltészetről egy Szilágyihoz intézett levélben nem ugyan széptanilag formulázva, de talán mégis elég öntudattal, így van kifejezve: „a népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép között, hanem tanulja meg a legfelsőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő.” Toldi jutalma nemcsak az eredetileg 15 aranyból álló díjnak kivételképp húszra emeltetése, nemcsak váratlan fogadtatása kritika és közönség részéről, de Petőfi és több írók barátsága is lett, kik azonnal siettek az egyszerű vidéki jegyzőt, mint hasonlójokat körükbe fogadni, s a választottak közé avatni.
—-1847-ben készen lett Murány ostroma és nagy része Toldi estéjének. Murány-ban oly nyelvet akartam megkísérteni, mely az irodalmi és népies nyelv közt mintegy középet tartson, erős legyen, de ne cikornyás; olyan nyelvet, mely szélesebb olvasókörrel bírhasson, mint csupán a művelt közönség, így akarván egyrészről a költészeti nyelvnek nagyobb népszerűséget szerezni, másrészt a népet egy fokkal magasabb olvasmányhoz szoktatni. A cél, úgy hiszem, megjárja; sikerült-e nekem, az már más. Különben sokat ártott Murány-nak, hogy a cselekvényt mindenütt drámaivá akartam tenni, érzelmeket, indulatokat, apró részletekre festeni, mintha leírhatná azt költő, mit a színész mimikájával ki tud fejezni. Mindazonáltal a mű jobb fogadtatást érdemelt volna, mert 1848-ban jelenvén meg, a politikai rajongás miatt teljesen ignorálták, soha senki meg nem bírálta tudtommal. Egyébiránt Kertbeny hibáz, midőn azt mondja, hogy ez pályamű volt, s én, Petőfi, Tompa mind versenyezvén Szécsi Máriával, Szász Károly nyerte el a jutalmat orrunk elől. Igaz, hogy a Kisfaludy Társaság pályafeladása ébresztette bennünk a gondolatot Szécsi Máriáról írni, de egyikünk sem oly célzattal, hogy pályázzon. Te ezt magad is tudod, gondolom.
—-Az 1848-49. viharos évek izgatottsága alatt keveset dolgoztam, mert nekem erre nyugalom kell. Néhány vers, néhány kisebb elbeszélés folyóiratokban, ez volt minden. De ekkor már megkísértettem a balladának ama népi, eredeti formáját (melyek közül, amint tudod, legjobban sikerült Rákócziné; bár az ilyeneket: A rab gólya, Szőke Panni, Varró lányok, szintén e nemhez lehet sorolni), ellentétben a mi németes, mesterkélt s érzelgős vagy deklamáló balladáinkkal. Petőfi e részben inkább utánam jött, mint megelőzött, legalább a Megy a juhász nem volt az én mintám, de az övéi lehetnek az én kísérleteim. (Újabb versei közt van egypár efféle.) A forradalomnak egy ideig csupán távoli szemlélője voltam, s a Nép Barátjának, melynek szerkesztésével megkínáltak, csupán nevemet kölcsönöztem oda mint szerkesztőtárs (azaz csak dolgozó társ), magam folyvást Szalontán maradván. De 1849 tavaszán, büró-hivatalt kértem s nyertem a magyar belügyminiszter alatt, s előbb Debrecenbe, majd Pestre tettem át lakásomat.
—-Az okok, melyek e szerencsétlen elhatározásra bírtak, kevéssé voltak politikai jelleműek. 1848 folytán többször is (háromszor) megfordultam Pesten, s fényét meg kezdém kívánni, mi természetesen elégületlenné tett alacsony helyzetemmel; növelte az elégedetlenséget az is, hogy a zűrzavaros időszak alatt alig kaptam meg valamit jegyzői fizetésemből, a város belügyei mindinkább bonyolódtak, a hivatal a körülmények miatt mind terhesebbé vált. Ehhez járult író barátaim ösztönzése: keressek magamnak valami állomást, mely a központhoz közelebb vigyen, s magam is vágytam az írói körökkel gyakoribb érintkezésbe jönni. Így hát, a forradalmi fegyverek szerencséjét is hallván, 1849 tavaszán előbb Debrecenbe, majd Pestre mentem a minisztériummal, mint fogalmazó. Családom egyelőre Szalontán maradt, holmimat eladni s készülve a felutazásra, midőn a hírre, hogy az orosz Debrecen alatt van, búcsút vettem a minisztériumtól, s június végén visszasiettem családomhoz. Nem is foglaltam el többé hivatalomat a belügynél, Szegeden nem voltam, Váradon már csak látogatni.
—-Bekövetkezvén a katasztrófa, mint magán egyén laktam Szalontán 1851 őszig, midőn Kőrösre meghívattam. Attól fogva itt vagyok. Szalontai tartózkodásom idejére esik a félév (1851), midőn többnyire Geszten tanyázva, Tisza Domokosnak órákat adtam a költészetben. A forradalom legyőzetése után kevesebbet dolgoztam, mint a forradalom előtt, bizonyos lírai hangulatba estem anélkül, hogy lírám mindig teljes hangot adna. Munkáim, a divatlap- s más folyóiratokban közlött apróbb verseimen kívül ez időszakban Katalin költői beszély, a Nagyidai cigányok (melyeket ugyan már Kőrösön végeztem be), népies vígeposz, oly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával s önmagammal meghasonlva, torz alakok festésében akartam kárpótlást keresni. Legközelebb (1854), némi változtatással, az első kidolgozásban megjelent Toldi estéje.
—-E művet Pesten, egy írói bizalmas körben, hol a jeles műbíró, a veterán Szemere Pál is jelen volt, felolvasván, szóba jött, mily célszerű lenne a hős férfikorából is dolgozva egy eposzt, az egészet trilógiává alakítani. Ettől kezdve sokat foglalkoztam az eszmével, meg is kezdettem Daliás idők cím alatt, néhány énekig vittem, majd újra meg újra dolgoztam anélkül, hogy eddig befejezhettem volna. Legfőbb akadály, mi e tekintetben reám súlyosul, az, hogy a Toldi-monda két darabban már szinte ki van merítve; én pedig az eposzt mondára, a nép tudalmában is élő mondára szeretem alapítni, a légből kapott eposzok iránt ellenszenvvel viseltetem, hiányozván azokból az, mit én eposzi hitelnek nevezek. Le fogom-e küzdhetni ez akadályt, még nem tudom. Egyéb működésem a folyóiratokban, 1849 óta, előtted is tudva van: (Hölgyfutár, Csokonai Lapok, Emléklapok, Magyar Írók Füzetei, Röpívek, Losonczi Phőnix, Remény, Enyedi Album, Nők könyve, Visszhang, Szépirodalmi Lapok, Délibáb, Müller Naptára, Thália, Divatcsarnok, mind hoz tőlem valamit. Népkönyve, Falusi esték, Prot. Naptár.)
—-Íme, barátom, itt életrajzom, elég hosszan, mégis röviden. Egyszerű élet ez, de mégsem nyugodt, csendes, mint némely gondolná: folytonos küzdés, melyben én voltam a gyengébb fél. Több eréllyel, szilárdsággal, kitartással, tán lett volna belőlem valami, de ez hiányzott mindig. Tehetségem (amit elvitázni nem lehet, különben nem volnék ott, hol most vagyok) mindig előretolt, erélyem hiánya mindig hátravetett, s így lettem, mint munkáim nagyobb része, töredék. Csinálj te belőle egészet és kérlek, ha az idő kiadja (de hiszen erre csak pár nap kell), küldd el nekem, mielőtt sajtó alá adnád, hogy lássam, nem csúszott-e be valamely hiba? Egyébiránt azt hiszem, Berecz-nek akarod írni, s engem meg akartál csalni, hamis! Nekem mindegy, akárhová teszed. Élj boldogul!

barátod
Arany János

U.i. Petőfivel való viszonyomat bővebben is érintheted: az ismeretség kezdetét, látogatását 1847 (június 1–10), majd nejével október végén, mikor Pestre vitte. 1848-ban Pesten kétszer, Debrecenben egyszer voltam vendége, s január végétől májusig (1849) családja nálam lakott Szalontán.

(1855)


1 Lajos, az idősb. (A. J. jegyzete)
2 Az ötvenes években a Nemzeti Színház tagja. Neje a közönség kiváló kedvence volt. (A. J. jegyzete)

Kategória: Levél, Önéletrajz | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik