(1. rész)

A díványon heverek, és a fizikakönyvemet olvasom.
—–„Ha nincs áram a tekercsben, a vasdarab mozdulatlan…”
—–Olyan ez, mint egy vers:

Ha nincs áram a tekercsben,
a vasdarab mozdulatlan…

—–Szemernyit sem érdekelt sem a tekercs, sem a vasdarab. Két ember miatt tanulmányozom a fizikát: a mama és Petrov miatt.
—–Petrovot egy szép kis szőkével látták a múltkoriban. Én tudom, hogy a sértődés: kispolgári vonás és a legnagyobb önzés. Ha valaki szeret egy embert, akkor annak az érdekeit kell tekintenie. „Ha két párhuzamos egyenes külön-külön párhuzamos egy harmadikkal, akkor egymással is párhuzamosak.” Tehát: ha én szeretem Petrovot, és a kis szőke is szereti Petrovot, akkor nekem meg a szőkének szeretnünk kell egymást.
—–Anyám lépett be a szobába, és azt mondta:
—–– Ha ebben a szempillantásban fel nem kelsz, és el nem mégy sóért, szétverem az ábrázatodat!
—–Meg kell jegyeznem, hogy a mama világirodalmat ad elő egy főiskolán. Egy szikrányi humorérzéke sincs. A zongorát hangszernek nevezi, a szobát lakótérnek, arcomat pedig – ábrázatnak.
—–A humor: szociális jelenség. Azt építi fel, amit a pátosz lerombolt. A mi életünkben, még az én nemzedékem életében is, sok volt a fellengzősség. Most, persze, annál több a humor.
—–– Magyarázd meg hát – kért anyám –, miféle emberek vagytok ti? Micsoda nemzedék ez a tied?
—–A mamában megvan az a képesség, hogy közügyet személyes ügynek tekintsen, magánügyet pedig társadalmi ügynek.
—–– Mi köze ehhez a nemzedékemnek? – kelek a velem egyívásúak védelmére. – Biztos vagyok benne, hogy elég egy halvány célzást tenned, és egész nemzedékem azonnal elrohan sóért, egyedül én vonom ki magam ebből a társadalmi megmozdulásból.
—–A mama megszokott mozdulattal emeli le a polcról a Dickens-sorozat első kötetét, és vaktában felém röpíti. Behúzom a nyakamat, sűrűn pislogok, de olyan képet vágok, mintha mi sem történt volna.
—–Értem én – nem a nemzedékemről van szó, hanem arról, hogy egy hete megbuktam a pedagógiai főiskolán, és most valahol a termelésben kell elhelyezkednem. Egyszóval, még utóbb itt maradok magasabb képzettség nélkül és anélkül, hogy valamiképp hasznára lennék a társadalomnak.
—–Nekem erről megvan a magam nézete: meggyőződésem például, hogy a mama több hasznot hajtana, ha mondjuk, egy gyári étkező szakácsnője volna, és éhes férfiakat táplálna. Pompásan főz, jó bőven rak a tányérra, és ízlésesen helyezi el rajta az ételt. De ahelyett, hogy ezt csinálná, a külföldi művészetet propagálja, amelyhez nem is konyít. „Dickens árnyalatokban gazdag író, a szervesen összefonódó ellentétes tendenciák művésze. Csak akkor érthetjük meg tökéletesen, ha figyelembe vesszük ellentmondásokkal teli világszemléletének összefüggéseit.”
—–Nem tudom, lehet-e tökéletesen érteni azt a Dickens nevű írót, mama előadásait azonban lehetetlen hallás után megérteni. El sem tudom képzelni, hogyan kecmeregnek ki ebből a helyzetből a hallgatok.
—–Ezt a nézetemet, akárcsak egy sereg mást, csak addig tartogatom magamban, míg a mama hozzám nem vágja a hajkefét. Ezután már megindul köztünk a szó.
—–– Ugyan, mit dobálódzol! – sértődöm meg végre. – Mindenkinek azt kell csinálnia, ami sikerül neki.
—–Mama tevékenységére célzok, de ő nem ért a célzásokból.
—–– És neked vajon mi sikerül? Mit akarsz?
—–– Tudom is én! Még nem találtam meg önmagamat.
—–Ez a körülmény mindennél jobban megrémíti a mamát. Ha első tizennyolc évemben még nem találtam meg önmagamat, nem tudni, vajon a következő felvételi vizsgáig megtalálom-e.
—–– Nézd meg Ljorát! – példálódzik a mama.
—–Ljora a Filmművészeti Főiskolára iratkozott, a filmtudományi szakra. Valakik majd filmeket csinálnak, ő meg tudóskodik bennük.
—–– Te meg Szonyát nézd meg! – ajánlom a magam jelöltjét. – Két évig ült minden osztályban, és most férjhez ment egy kapitalistához. Indiában él.
—–– Indiában nyomor van, és mindenféle fertőző betegség – jelenti ki a mama fellebbezhetetlenül.
—–– Szonya körül nyomor van, de a hindujának háza és három autója.
—–– És ez neked tetszik?
—–– A nyomor nem tetszik, de a három autó – nem rossz.
—–– És mit kezd a hindujával? – érdeklődik naivul a mama.
—–– Amit férj és feleség tesz.
—–– A férj és feleség beszélget. De miről beszélhet az ember azzal, aki nem ért oroszul!
—–– Majd megtanítja.
—–– Beszélni meg lehet tanítani valakit, de arra, hogy megértsen valamit – soha.
—–– Látod, te is beszélgetsz velem, de abszolúte nem értesz. Hát nem mindegy, hogy veled élek, vagy egy hinduval?
—–– Tánya, ha ilyen válaszokat adsz – figyelmeztet komolyan a mama –, szétverem az ábrázatodat!
—–– Miért, nincs szólási jogom?
—–– Nincs. Egyáltalán semmihez semmiféle jogod. Mert te senki, semmi vagy, téged sehogyan se hívnak. Amikor én ennyi idős voltam, mint te, diákszállóban laktam, egy tányér üres leves volt az egész napi kosztom, és télen sínadrágban jártam. Te meg… Nem látod, hogyan élsz?
—–A mama azt hiszi, hogy a nehézség az éhezéssel és fázással egyenlő. Az éhség meg a hideg pusztán kényelmetlen. A nehézség – az valami egészen más.
—–Én senki vagyok, semmi, engem sehogyan se hívnak. Ez talán nem nehéz?
—–Petrovnak van egy kis szőkéje. Ez nem nehéz?
—–Néha úgy rémlik, hogy a mama sohasem volt fiatal, háború sem volt soha, amelyről annyit beszél, és Charles Dickens sem élt – abban az órában kezdődött minden, amikor én a világra jöttem. A filozófia ezt úgy nevezi: „magában való világ”.
—–– Közös örömeink és közös nehézségeink voltak – folytatta gondolatát a mama.
—–– Akkor közösek voltak – feleltem –, de most mindenkinek megvan a magáé.
—–Anyám körberöpteti tekintetét, szeme megáll a kerámia hamutartón. Így nem lehet vitatkozni. Erre fennhangon figyelmeztetem, de a mama ügyet sem vet felszólalásomra. És öt perc múlva a szomszédék szobájában meglódul a csillár, és finoman cseng-zeng a kristály a tálalóban.
—–Újabb öt perc múlva ott állok, de már nem a szobában, hanem odakint, az udvar közepén.
—–Soha ebben az életben nem szeret úgy engem senki, mint az anyám, de megbántani sem tud jobban senki. A filozófia ezt úgy nevezi: „az ellentétek egysége és harca”.
—–Ljora barátnőm erről a következőképpen vélekedne:
—–„El kell tudni határolni a racionálist az emocionálistól. A szülők arra teremtődtek, hogy neveljenek, a gyermekek pedig azért vannak, hogy tárgyai legyenek gondoskodásuknak. Minden nemzedék a maga bőrén tapasztalja a szülők szeretetét és a gyermekek hálátlanságát. Ami pedig a hindut illet, ebben a kérdésben aztán különösen fontos a racionális elhatárolása az emocionálistól. Semmi esetre sem szabad a szenvedélyre alapozni, hanem az összefüggések perspektíváját kell figyelembe venni, fejlődőképes férjet választani.”
—–Petrov fejlődőképes férjanyag. Tíz év múlva ifjú professzor lesz, én pedig ifjú professzorné. Hasznára leszek majd férjemnek, ő pedig az egész társadalomnak – érettem és magáért. Kár, hogy Petrov nem engem vesz feleségül, hanem a kis szőkét. Bár kettőjük kapcsolatának semmi szilárd alapja, nekem viszont közös múltam van Petrovval: együtt szedtük a krumplit egy kolhozban. Lehet, hogy eszébe jut egyszer, és felhív telefonon.
—–Petrov roppant szellemes ember. Csupa aranyköpés és humor. A humor persze azt építi fel, amit a pátosz lerombolt, de amikor túl sok van belőle, maga is rombolni kezd. Rongálja a szívet, mint a mandulagyulladás. A gyakori mandulagyulladás szívbillentyű-elégtelenséget okoz, s azzal nagyon kényelmetlen az élet. A krónikus humor pedig kifejleszti a cinizmust, amivel roppant kényelmes élni, mivel az ember mindent alábecsül. Mindennek alacsonyra szabja az értékét.
—–Mamának kevés humora van, mindent ünnepélyesen fogad, és mindent túlbecsül. Petrovban sok a humor, mindent leereszkedően kezel, alábecsül. Ljora mást sem tesz, mint a racionálist határolja el az emocionálistól. Mindennek tudja a pontos értékét. Az életben is „meg tudja különböztetni az aranyat a salaktól”.
—–Én viszont nem tudok semmit, és nem értek semmihez. Mivelhogy nem találtam meg önmagamat. És engem sem talál meg senki fia.
—–Házunk szomszédjában élelmiszerbolt van, a bolt előtt jókora pocsolya. Télen befagy, Nyura, a házmesterné homokkal vagy öregszemű sóval hinti föl, hogy el ne vágódjanak rajta az arra járók. Most augusztus vége van, kora reggel, a pocsolya színig tele, és fehér a tejtől. Tegnap egy teherautóról ledőlt egy hatszázalékos zsírtartalmú tejjel teli láda.
—–A tócsa körül összesereglettek a macskák, hosszan kígyóztatva farkukat, nyugalmasan üldögéltek, az emberek pedig loholtak valahova, és kinek-kinek a maga dolga a legfontosabb.
—–Bennem fejlett a nyájösztön. Amikor szaladó embereket látok, együtt futok velük, még akkor is, ha éppen ellenkező irányba tartanék.
—–Ljorával egyszer a nyaralójukba készültünk, s kimentünk e célból a Szavelov pályaudvarra. Ljora elment jegyet váltani, én meg a peronon ácsorogtam, vártam. Eközben a második vágányon indulóban volt egy olyan vonat, amely ritkán jár és messzire visz.
—–Körülöttem mindenki meglódult, és rohanni kezdett a második vágány felé. Úgy rohantak az emberek, mintha életük utolsó vonata indulna, és nem Dubnába, hanem hosszú, boldog életbe vinné őket.
—–Valami ősi hang szólalt meg a lelkemben, és nekiiramodtam a többiekkel együtt, a tömeges lábdobogásban nem tudtam külön érzékelni a magamét. Amikor felugrottam a vonatlépcsőre, gyönyörűséggel határos megkönnyebbülés fogott el. Később persze meghökkentem, de már csak akkor, amikor elindult a vonat.
—–Ljora nem érti, hogyan lehet felugrani olyan vonatra, amelyen nem is akar utazni az ember. Ő máig sem érti, én pedig máig sem tudom megmagyarázni neki.
—–Rég mögöttem volt már az udvarunk és jó néhány utca, amikor rohanó embereket pillantottam meg. Mellettem száguldottak el, aztán megtorpantak, a csapat elején rövid csatározás támadt. Aztán az egész tömeg megfordult, és ellenkező irányba nyargalt el.
—–Elfojtottam magamban az ősi hangot, továbbmentem, és megpróbáltam koncentrálni. Távolabbról, mint köztudomású, áttekinthetőbb minden, s én megértettem: a színház előtt zajlik a jelenet, a tömegek a délelőtti előadásra szóló jegyekre vadásznak. Én nem szeretem a jegyvadászatot. Van ebben valami megalázó. Azok, akik már jó előre szereztek jegyet, indokolatlan fölényérzettel lesznek tele, és a kérdésre: nincs-e egy fölös jegyük, esetleg azt felelik: „De van. Fürdőjegy jó lesz?” Mindenkinek jólesik, ha fölényben érezheti magát, még ha ideiglenesen és indokolatlanul is. Értem én, de nem fogadom el. Ezért egyszerűen elmegyek onnan, nem kérdezek senkitől semmit, arcomon sértett nőiesség. Ezt a kifejezést gyakran  látni áruházi eladónők csinoska arcán, olyanokén, akik a világot akarták megváltani, de a pult mögé kerültek.
—–Most is félrehúzódom, és elnézem, mit művelnek az emberek a színház előtt. Ha a pénztárban bőven volna jegy, sokkal kevesebben kívánkoznának az előadásra, vagy egyáltalán nem is áhítoznának rá.
—–Fehér kabátos, szőke lány lépett mellém, és nagy titokzatosan megszólított:
—–– Szabad kérnem egy percre?
—–– Szabad – mondtam beleegyezőn, és utánaindultam. Nem tudtam, hová vezet és mi célból. Lehet, hogy ez a Petrov szőkéje, és nem mer a szemembe nézni?
—–A szőke lány megállt, és jegyet vett elő lakktáskájából, világoskék, terjedelmes, pompázatos jegyet.
—–– Eladja? – kapiskáltam.
—–Hét kopek csörgött a zsebemben, pontosan egy csomag só ára.
—–– Odaadom – helyesbített a szőke.
—–– De miért?
—–– Ingyen jutottam hozzá.
—–– És miért nekem, miért nem azoknak? – intettem a lihegő tömeg felé.
—–– Félek – vallotta meg a szőke. – Félek, hogy széttépnek.
—–Megörültem, és nem tudtam, hogy illendőbb: leplezni vagy inkább kimutatni örömömet.
—–– Igazán nem sajnálja?
—–– Igazán nem. Este nézem majd meg, jobb szereposztásban.
—–– Akkor köszönöm – mondtam hálásan, és csak a szememmel árultam el örömömet, mint a kutyák.
—–Egymásra mosolyogtunk, és elégedetten elváltunk: én annak örültem, hogy színházba megyek, ő annak, hogy nem megy.
—–Vannak hálátlan nézők: akármit látnak, semmi sem jó nekik. Én hálás néző vagyok. Mutathatnak akármit, minden tetszik.
—–Reagálásaim egybeesnek a közönség reagálásával, éppen csak hevesebben nyilvánulnak meg. Ha például mélyen elgondolkodnak a nézőtéren – sírva fakadok; ha mosolyognak – hahotázom.
—–Ma itt maradéktalanul tetszik nekem minden: a darab, amely nem szól semmiről, a színészek, akik minden erejüket megfeszítve igyekeznek, hogy ne maradjanak le a törzsszereplők mögött. Lehet, hogy ismerőseik vagy rokonaik ülnek a nézőtéren, azok kedvéért buzgólkodnak annyira.
—–Jobb szomszédom a fiatal Yves Montand-hoz hasonlít – az a modern típus, akire azt lehetne mondani: „csúf szépfiú”, vagy „szép csúfság”. Nem éppen telitalálata a természetnek, de pontosan, gondosan kidolgozott: szabályos fejforma, feszes nyak, feszes hát. Minden annyira feszítve csak, amennyire kell, azon túl egy centiméterrel sem. Jó lenne, ha feleségül venne.
—–A darab hagyományosan végződött. A gonosz elnyerte büntetését, az igazság diadalmaskodott. Ahogy minden darabnak, minden könyvnek és  minden életnek végződnie kell. Szükséges tradíció.

Rab Zsuzsa fordítása