Előjelek

Szólítsatok Ishmaelnek. Néhány évvel ezelőtt – mindegy, hogy pontosan hány éve –, mivel kevés vagy éppenséggel semmi pénz sem volt az erszényemben, és semmi sem kötötte le érdeklődésemet a szárazföldön, úgy gondoltam, hajózom egy kicsit, és megnézem a világ vízi tájékait. Így szoktam elűzni borús kedvemet, és szabályozni a vérkeringésemet. Ha észreveszem, hogy keserűség rajzolódik a számra, ha nedves, esős november ül a lelkemre; ha észreveszem, hogy önkéntelenül megállok minden koporsókészítő kirakata előtt, és ha egy temetési menettel találkozom, beállok a sor végére; és főként ha fölibém kerekedik számtalan hipochondriám, olyannyira, hogy csupáncsak némely erkölcsi elvek tilalma folytán nem lépek ki eltökélten az utcára, és nem verem le módszeresen az emberek kalapját – ilyenkor, úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy minél hamarabb a tengerre meneküljek. Ez helyettesíti nálam a pisztolyt és golyót. Cato filozofikus handabandával kardjába dől; én nyugodtan hajóra szállok. Nincs ebben semmi meglepő. Ha ismerné, a maga módján minden ember ugyanazt az érzést táplálná egyszer-másszor az óceánnal szemben, mint én.
—-Ott van a manhattani szigetváros, melyet úgy öveznek a rakpartok, mint indiai szigeteket a korallzátonyok – a kereskedelem hullámverése veszi körül. Az utcák jobbra-balra a víz felé vezetnek. A város alsó végén ott az erőd, s e nemes mólót olyan hullámok mossák, olyan szelek hűsítik, melyek néhány órája még csak tengert láttak maguk körül. Figyeljétek meg, mennyien bámulják ott a vizet.
—-Járjátok körül a várost egy álmatag szombat délután. Menjetek a Corlears Hooktól Coentis Slipig, s onnan a Whitehallon végig észak felé. Mit láttok? Mint néma őrök posztjukon, szerte a városban ezer meg ezer halandó ember áll óceáni révületbe merülve. Némelyek a cölöpöknek dőlnek; némelyek letelepszenek a mólóra; némelyek a mellvédek felett a Kínából érkező hajókat kémlelik; némelyek magasan fenn ülnek az árbocokon, mintha még akadálytalanabbul szeretnék maguk előtt látni a tengert. És ezek mind szárazföldi emberek; hétközben léc és vakolat foglyai – pulthoz kötözve, padhoz szegezve, íróasztalhoz béklyózva. Akkor hát mi történik itt? Eltűntek a zöld mezők? Mit keresnek ezek itt?
—-De nézzétek! újabb csapatok jönnek, egyenesen a víz felé tartanak, mintha fejest akarnának ugrani. Különös! Semmi más nem elégíti ki őket, csak a szárazföld pereme; mit sem ér nekik amott a raktár szélvédett árnyékában ácsorogni. Nem, nekik olyan közel kell menniük a vízhez, amennyire csak lehet, vízbezuhanás veszedelme nélkül. És ott állnak mérföld hosszú sorban. Mind szárazföldi, sikátorokból és átjárókból, utcákból és sugárutakról jöttek – északról, keletről, délről és nyugatról. És itt mégis egyesülnek. Mondjátok, talán a sok hajó kompasszának tűje húzza ide őket mágneses vonzásával?
—-Vagy nézzünk mást. Tegyük fel, vidéken vagyunk, valami tavak szabdalta hegyvidéken. Válasszuk ki szinte bármelyik ösvényt, és tíz az egyhez, levisz bennünket a völgybe, és ott hagy a folyó egyik kiszélesedésénél. Varázslat van ebben. Ha a legszórakozottabb embert legmélyebb révületébe merülve felállítjuk, és megindítjuk a lábát, kivétel nélkül mindig elvezet a vízhez, ha van víz a környéken. Tegyetek próbát ezzel a kísérlettel, ha egyszer szomjúság gyötör a nagy amerikai sivatagban, és karavánotok fel van szerelve egy metafizikaprofesszorral. Igen, amint azt mindenki tudja, az elmélkedés és a víz mindörökre összeházasodtak.
—-És itt van a festőművész. A Saco völgyének legálomszerűbb, legárnyasabb, legelbűvölőbb romantikájú részletét akarja megfesteni. Mi a fő motívuma? Ott állanak a fái, mindegyik üreges törzsű, mintha egy remete és egy kereszt volna bennük; és ott alszik a rétje, és ott alszik a gulyája; és amott fenn a kunyhóból álmos füst száll fel. Távoli erdők mélyén kacskaringós út kanyarog, fel a sorjázó tetők hegyi kékségben fürdő kiugróira. De bár a kép csupa álmodozás, bár a fenyő úgy hullatja sóhajait a pásztor fejére, mint a leveleket, mit érne mindez, ha a pásztor nem szegezné szemét maga elé a varázslatos folyóra. Keressétek fel a prériket júniusban, mikor tíz, húsz, ötven mérföld hosszat térdig tigrisliliomokban gázolhattok – milyen varázslat hiányzik mégis? A víz! Nincs ott egyetlen csepp víz sem. Ha a Niagara homokkatarakta volna, utaznátok-e sok ezer mérföldet, hogy lássátok? Miért töprengett a szegény tennessee-i költő, midőn váratlanul két marék ezüstöt kapott, hogy vajon kabátot vegyen-e rajta – mert keservesen rászorult már –, avagy pénzéből gyalogszerrel Rockaway Beachhez zarándokoljon-e? Miért akar csaknem minden erőteljes, egészséges lelkű, egészséges fiú egyszer vagy másszor eszeveszetten tengerre szállni? Miért éreztél olyan misztikus remegést magad is, midőn utasként először hajóra ülvén, először közölték veled, hogy te és hajód elvesztettétek szem elől a szárazföldet? Miért tartották a tengert szentnek a régi perzsák? Miért adtak neki a görögök külön istent, Zeusz édestestvérét? Mindennek kétségkívül jelentése van. És még mélyebb jelentése van Narcisszusz történetének, aki nem tudta megfogni a forrás tükrén lebegő lágy, gyötrő tükörképet, és ezért a vízbe ugrott, és megfulladt. De mi magunk is ugyanazt a tükörképet látjuk minden folyóban és tengerben. Az élet megfoghatatlan fantomjainak tükörképe az: és ez a titok kulcsa.
—-Mármost, mikor azt mondom, hogy valahányszor elködösül a szemem, és túl sok figyelmet szentelek a tüdőmnek, tengerre szoktam szállni, ezzel nem azt akarom mondani, hogy valaha is utasként szállok tengerre. Mert utasként csak az mehet, akinek van erszénye, s az erszény csak egy darab rongy, ha nincs benne semmi. Azután meg, az utasok tengeribetegséget kapnak, házsártosak lesznek, éjszaka nem tudnak aludni – általában nem jól mulatják magukat; nem, én sohasem megyek utasként; én nem megyek mint kapitány, tiszt vagy szakács, bár érek valamit tengerésznek. E tisztségek dicsőségét és rangját átengedem azoknak, akik szeretik. Ami engem illet, én utálok mindenféle rendű és rangú becsületes, derék gürcölést, megpróbáltatást és kínszenvedést. Elég nekem, ha magamra tudok ügyelni, anélkül hogy hajókra, bárkákra, briggekre, szkunerekre és mifenékre ügyelnék. Ami pedig a szakácskodást illeti – bár megvallom, ez bizonyos mértékig dicsőséges poszt, mivel a szakács afféle tiszt a hajón –, valahogyan sohasem kívántam szárnyast forgatni nyárson, noha nincs, aki nálam tiszteletteljesebben, hogy ne mondjam, alázatosabban beszélne a szépen megpirult, mértéktartással megvajazott, józan ítélőképességgel megsózott és borsozott szárnyasról. A régi egyiptomiak bálványozásig bolondultak a nyárson sült ibiszért és a roston sült tengericsikóért: ezért látjuk e teremtmények múmiáit óriási kemencéikben, a piramisokban.
—-Nem, ha tengerre szállok, egyszerű matróznak megyek, előre, le, a matrózszállásra és fel, a főárboc felső keresztvitorlájára. Igaz, nyomnak rám parancsot eleget, és ugrálhatok árbocágról árbocágra, mint szöcske a májusi mezőn. És ez bizony eleinte elég kellemetlen. Sérti az ember önérzetét, főképp ha valamilyen régi, tekintélyes szárazföldi családból, a Van Rensselaerek, a Randolphok vagy a Hardicanute-ok közül jött. És még ennél is rosszabb, ha annak előtte, hogy kezedet a kátrányos üstbe kellett dugnod, mint vidéki iskolamester uralkodtál, s a legmagasabb fiúk is rettegve álltak színed előtt. Mondhatom, felettébb keserves, ha az ember iskolamesterből egyszerre matrózzá vedlik, és erős keveréket kell bevennie Senecából és a sztoikusokból, hogy képes legyen vigyorogni és tűrni. De idővel ez is elkopik.
—-Mi van akkor, ha valami vén cudar hajóskapitány parancsot ad, hogy fogjak seprűt, és seperjem le a fedélzetet? Mennyit nyom a méltatlankodás, teszem fel, az Újtestamentum mérlegén? Azt hiszitek, Gábriel arkangyal rosszabb véleménnyel lesz rólam, mert tüstént és tisztelettel engedelmeskedem az adott esetben a vénembernek? Ki nem rabszolga, ezt mondjátok meg! Akkor hát, bármennyit parancsolgatnak is a vén hajóskapitányok – bármennyit böködnek és löködnek, megvan az az elégtételem, hogy tudom: így van ez rendjén; hogy valamiképpen mindenkivel lényegében így bánnak – vagy a szó fizikai vagy metafizikai értelmében –, így hát az egyetemleges hátbaböködés sorra jár, és minden résztvevő dörzsölje meg a másik lapockáját, és hallgasson.
—-Továbbá azért szállok mindig matrózként tengerre, mert fáradságomért igyekeznek megfizetni, míg arról sosem hallottam, hogy utasnak akár egy fityinget is fizettek volna. Épp ellenkezőleg, az utasnak kell fizetnie. És micsoda különbség fizetni vagy fizetést kapni. A fizetés művelete talán a legkényelmetlenebb mindama csapások közül, melyeket a két édenkerti gyümölcstolvaj ránk hagyott. De fizetést kapni – mi vetekedhet evvel? Az a kifinomult modor, amivel a pénzt átvesszük, valóban csodálatos, tekintettel arra, hogy mindnyájan őszintén a pénzt tartjuk a földi bajok gyökerének, és hogy pénzes ember semmi módon nem léphet be a mennyek országába. Ó, milyen vígan engedjük át magunkat a kárhozatnak!
—-Végezetül azért szállok mindig matrózként tengerre, mert szeretem az egészséges testgyakorlást és az első fedélzet tiszta levegőjét. Mert miként a világban is, a szembeszél sokkal gyakoribb a hátszélnél (mármint akkor, ha az ember nem vét soha a püthagorászi maxima ellen), így a kapitány a hátsó fedélzeten többnyire másodkézből kapja a levegőt az első fedélzeten tartózkodó matrózoktól. Azt hiszi, hogy ő szívja be először, de nem úgy van. Ilyenformán vezeti vezetőit a közrend sok más tekintetben is, de a vezetők ezt nem is sejtik. De miért vettem a fejembe, hogy bálnavadászatra megyek, holott kereskedelmi matrózként sokszor szagoltam tengert – ezt kérdezzétek meg a Párkák láthatatlan rendőrfelügyelőjétől, aki állandóan ügyel rám, és titkon nyomon követ, és valami megmagyarázhatatlan módon befolyásol –, ő jobban meg tud rá felelni, mint bárki más. És az én bálnavadászutazásom kétségkívül része volt a Gondviselés nagyszabású műsorának, melynek terve régtől fogva készen áll. Afféle rövid közjátékként vagy szólóként került be terjedelmesebb számok közé. Úgy vélem, hogy a műsornak ez a része ilyesformán állhatott a plakátokon:

NAGY VÁLASZTÁSI VETÉLKEDÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK
ELNÖKI TISZTJÉÉRT
EGY ISHMAEL NEVŰ EMBER BÁLNAVADÁSZ ÚTJA
VÉRES HARCOK AFGANISZTÁNBAN

—-Bár nem tudnám pontosan megmondani, miért jelölt ki engem ama rendező, a Sors, erre a nyomorúságos bálnavadász szerepre, midőn mások nagyszerű szerepeket kapnak fennkölt tragédiákban, avagy rövid és könnyű szerepeket nyájas komédiákban, vagy vidám szerepeket bohózatokban – bár nem tudnám ezt megmondani; de most, ha felidézem a körülményeket, azt hiszem, mégis belelátok egy kicsit a mozgató rugók és motívumok közé, melyek különféle álöltözetben rávettek, hogy játsszam el ezt a szerepet, s azonfelül abba a tévhitbe ringattak, hogy a magam befolyásolatlan szabad akarata és józan ítélőlépessége szerint választottam.
—-A legfőbb ok a nagy bálna lenyűgöző gondolata volt. A roppant és titokzatos szörny a végletekig felzaklatta kíváncsiságomat. Azután a vad és távoli tengerek, ahol szigetnyi teste hömpölyög; a bálnavadászat elmondhatatlan, névtelen veszélyei; ezek s ezernyi ezer tűzföldi kép és hang kísérő csodája irányította vágyaimat. Másokat talán nem ösztönöz ilyesmi; de ami engem illet, örökös sóvárgás gyötör a messzeség után. Szeretek hajózni tiltott tengereken, szeretek kikötni barbár partokon. Bár nem hagyom figyelmen kívül a jót, gyorsan felfogom a szörnyűséget, és mégis jó barátságban tudok maradni vele – ha engedi –, hiszen helyes, ha az ember szállásának minden lakótársával jó viszonyban van.
—-Mindezek okából örömmel fogadtam hát a bálnavadászutat; a csodavilág nagy vízár-kapui kitárultak, s a vad képzelgésekben, amelyek elhatározásomra sodortak, bálnák végtelen menetei hömpölyögtek kettesével lelkem legmélyére, s mindnyájuk közt egy hatalmas csuklyás szörny, olyan mint egy távoli, hóborította hegy.

Szász Imre fordítása

Atropos_o_Las_Parcas_NM

[A Moby Dick első fejezete, forrás: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983.]

Kategória: Fordítás, Regény | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik