John Aubrey

Ha felvetődne a kérdés, mikor vette kezdetét a modern világ, talán 1662. június 15-ét kellene megjelölni születésének dátuma gyanánt. Ezen a napon alapították meg ugyanis a Királyi Természettudományos Akadémiát1, és a tudomány helye ekkor szabatott meg és jelöltetett ki végleg a kultúrában. A nap a láthatár fölé emelkedett, noha már előtte fénycsíkok tűntek fel az égen. Newton nagy korát különös derengés előzte meg: a kihordás és készülődés korszaka, mely csak homályosan sejtette irányát és céljait. Nevezhetnők ezt a periódust Hobbes korának is, mert azokra az intellektusokra, amelyek e század derekára értek be, Hobbes félig középkori, félig modern szelleme gyakorolt döntő befolyást. Ennek az embrióállapotban mocorgó nemzedéknek Hobbesnál is jellegzetesebb, noha kevésbé kiemelkedő képviselője John Aubrey (1626–1697)2. A Tanács és az Elnök az elsők között jelölte akadémiai tagságra. Aubrey felette büszke volt a megtiszteltetésre, bár a tudományos mozgalom, amely oly jelentőssé tette az Akadémiát, alig érdekelte. Elméje hamar elavuló ideák pályáján keringett, ezek pedig, míg csak kultúránk fennmarad, sohasem támadnak fel.
—-Aubrey szerencsétlen csillagzat alatt született. Középnemesi család sarja volt, brecknockshire-i, herefordshire-i és wiltshire-i birtokok várományosa. Az oxfordi Trinity College-ban nevelkedett, de boldog diákéveinek véget vetett a polgárháború, jelentékeny vagyona pedig végeláthatatlan, eredménytelen pereskedések martaléka lett. 1666-ban már azt írja: „minden fáradozásom és üzleti ügyem csütörtököt mondott; semmi se ütött be”. Ezzel a négy szóval akár egész életét jellemezhetnők. Nemcsak a szerencse pártolt el tőle – alkatánál fogva vált kedves, de ügyefogyott pancserré. Minden üzleti ügyére, szerelmére, irodalmi próbálkozására érvényes volt az, hogy „semmi se ütött be”. Madame Jane Codrington, vagy „az a páratlan, viruló úrinő, M. Wisemanné asszony, akibe első látásra belehabarodtam”, egyetlen mosolyt sem pazarolt rá; a kétezer fontnyi hozománnyal kecsegtető „domina Katherina Ryves”, az egyetlen, aki kedvesen fogadta közeledését, az esküvő küszöbén meghalt. Aubrey mindhiába keresett vigaszt külföldön. „Orléans-ban – amint maga jegyezte fel – szörnyű rohamban tört rám a mélakór és a lépnyavalya.” De a legrosszabb még csak ezután következett. „Baljós órán” kezdte a szépet tenni Joan Summersnek, akinek a kegyetlensége több mint elutasító volt. A hölgy bevádolta Aubrey-t Chancery Lane-ben, és három éven át üldözte bírósági eljárásokkal. Aubrey-t elérte a végromlás: kiterjedt birtokai mind egy szálig elúsztak, dobra került szülőháza, Easton Piers, teraszos kertjeivel, „jedeaujával”, „grottójával”3, „szárnyas Merkúrjával”, elárverezték még a könyveit is. 1670-re Aubrey mindenét elvesztette. De ekkor váratlanul beköszöntött hozzá a boldogság. Szabaddá lett. Nem nyomasztotta többé szerelem vagy pereskedés gyötrelme, nem terhelte földesúri felelősség: Aubrey „édes otiumban”4 találta magát. „Míg el nem vesztettem mindenemet, morzsányi boldogság sem jutott osztályrészemül” – írta. „Halandóra nem sújtott az enyimnél nagyobb megpróbáltatás, és nem leltem nyugalmat, míg oda nem lett mindenem, én pedig szívvel-lélekkel rá nem bíztam magam az isteni gondviselésre.”
—-Az isteni gondviselés segítőkész baráti köre volt, cimborái, akiknél „igen szellemes csevegésért” kedvére vendégeskedhetett mind városon, mind vidéken. A telet Londonban töltötte Sir William Pettynél vagy Sir Christopher Wrennél, amint kitavaszodott, körlátogatásra indult Lord Thanethez Kentbe, Longékhoz Wiltshire-ba, Edmund Wylde-hoz Shropshire-ba, aztán eljött az ősz is, Aubrey pedig meghúzta lova kantárszárát, és Londonba poroszkált. Az a mogorva Anthony Wood elintézhette őt azzal, hogy „ennek az izgága perszónának, ennek a gyámoltalan földönfutónak, ennek a makákófejűnek alighanem hiányzik egy kereke”, barátai másként vélekedtek. Könyökig merítettek ismereteinek változatos, mesés kincsesházából, és be nem teltek elbűvölő előadásmódjával. „Az én elmém – mondta Aubrey – mindig tevékeny, sosem lazsál, még utazás közben is újdonságokat csipeget fel, amelyekből már jókora, ezer árkus papírnyi gyűjteményem van, de egy szemétkosaram is, ahova írásaim méltatlanja kerül majd.” Fáradhatatlan kíváncsiskodásának eredményeképpen jártasságra tett szert a természettudományokban, a geológiában, a kőzettanban, de a festészetben és heraldikában is, foglalkozott statisztikával, képzett csillagász volt, értekezést írt a nevelésről, még az ínyesmesterség titkai sem kerülték el figyelmét – „bevált recipékből” egész gyűjteményt állított össze.
—-Több kötetre valót írt össze haláláig, de csak egyet bocsátott nyilvánosság elé: Elegyes írásait, amelyben velősen tárgyalt olyasféle érdekfeszítő témákat, mint „Jelenések, Sugallatok, Csapások, Láthatatlan ütések, Próféciák, Csudák, Légi szállítás, Látomások kúpüvegben, Társalkodás angyalokkal és szellemekkel, Lidércfény Walesben, Szerelem és irigység szikrái, Látnokok Skóciában”. E könyv Jelenések című fejezetében található az a mondat, amely olyannyira elbűvölte a monkbarnsi Mr. Jonathan Oldbuckot. „Anno 1670. Jelenés vala nem messze Cirencestertől; midőn megkérdék, jó Szellem, avagy Gonosz, feleletet nem ada, de eltűnt vala csudás Illatok és igen dallamos Hangzatok közepette.”
—-A tudós Ray talán joggal állította, hogy barátja „kissé hajlamos hitelt adni mindenféle fura mendemondának”. És mégis, tévedés volna csupán csak babonás dilettánsnak elkönyvelni Aubrey-t: jelentékenyebb egyéniség volt ő annál. A kuriózumok iránt tanúsított olthatatlan érdeklődése nem volt híjával a célszerűségnek: a jelenségek tudományos rendszerezése felé tapogatózott, de századában vajmi halvány volt még a derengés ahhoz, hogy tisztán lásson, ő pedig aligha tudta megkülönböztetni a tényeket a képzelet alkotta megnyilvánulásoktól. Elég értelmes volt ahhoz, hogy felfogja a newtoni rendszert, de ahhoz már nem, hogy a horoszkópok képtelenségét is felismerje, így hát elméjének zsibvásárában egy és ugyanazon a polcon jól megfért az asztronómia az asztrológiával. Amikor azonban rámosolygott a szerencse, jelentős felfedezéssel gyarapította a tudományt. Aubrey volt az első angol archeológus; legkiemelkedőbb teljesítményének az eladdig ismeretlen aveburyi druida szentély feltárása tekinthető. II. Károly biztatására gondosan tanulmányozta a hatalmas, kör alakú kőszentélyt, értekezést írt Aveburyről és Stonehenge-ről, megcáfolván Inigo Jones elméletét, aki – hogy ez utóbbi latin eredetét bizonyítsa – hamis beszámolót írt róla. Wiltshire-i sétalovaglásai, a Long ezredessel való solymásztok megannyi alkalmat nyújtottak neki a régészeti kutatásra. „Vadászatunk – írta – igen jól sikerült e vadregényes tájon, ahol a kilátás fenséges, a domboldal nyájaktól fehérlik, a pázsit kakukkfűtől és tömjéntől illatos, és a gesztenyeszín hajú pásztorleánykák sincsenek minden kellem nélkül. Ámde sólymaink röpte se ért fel az ezredes beszámolójáig, aki tam Marti, quam Mercurio5, és akit a Múzsák kísértek sólymaival és spánieljeivel.”
—-Elragadóan teltek a napjai vidéken, de számos örömöt kínált London is, és borozgatás meg csevegés közben gyorsan röpültek a téli éjszakák. Remek társaságra lelt. Ott volt Robert Hooke, „aki feltalálta az ingaórát, amely sokkalta hasznosabb más óráknál”, továbbá a számológépet, és százával az egyéb alkalmatosságokat – „úgy hiszi, nem kevesebbet ezernél” –, és aki kijelentette, hogy megelőzte még Newtont is; Doktor Tonge, az első, aki rézmetszésre tanított gyermekeket, és aki „két fóliót hagyott maga után az alkímiáról”; Francis Potter, aki elsőként végzett vérátömlesztést, és aki előtt 1625. december tizedikén délelőtt tíz órakor „megvilágosodott az Antikrisztus titka”; John Pell, az osztójel feltalálója, „aki maga mondta, hogy bizonyos kérdéseket non sine divino auxilio6 oldott meg”. A szelíd csevegés végül régvolt napokra terelődött; beszélgettek az öreg Mr. Oughtredről, Sir Christopher tanítójáról, aki „ingyen oktatott” és csillagjós is volt egyben, noha, mint bevallotta, „maga sem érti, hogy jövendölhetni a csillagokból, de úgy vagyon”, és akinek a felesége „zsugori vászoncseléd, aki sohasem engedi, hogy férje világot gyújtson vacsora után, minek okán oda a sok becses tudomány, és megválaszolatlan marad megannyi kérdés”; John Dee-ről, aki Erzsébet királynő korában élt, és „olyan köntöst viselt, mint a mágusok, hosszú, hasított ujjal”, aki „a gondolat útján” készített aranytálakat, és „tojáshéjat főzött”.
—-Aubrey magas életkort ért meg, előbb tévelygésben, pepecselésben, renyhén, végül munkában, tevékenyen. Boldog volt; de egy másik világban talán boldogabb lett volna. A kolostorokat sírta vissza. Gyakran mondogatta, „bárcsak a reformerek mérsékelték volna magukat ebben az egyben”, hisz úgy volna rendjén, hogy „a szemlélődő vigaszra és menedékre leljen”. Ó, „minő öröm lett volna kolostorról kolostorra utazgatni!” – de ha már ez nem adatott meg neki, azt fölözte le, amit lehetett: birtokról birtokra utazgatott. 1697 nyarán, túl a hetvenen, útban Lady Longhoz, Oxfordon lovagolt át éppen, amidőn váratlanul megbetegedett, és utazásai örökre véget értek.
—-Ki hitte volna, hogy a maga után hagyott hatalmas papírhalomban akad maradandó érték is? Tudománya már halála előtt idejét múlta, tudásszomja azonban olyan ösvényre terelte, mellyel kortársai mit sem törődtek, de amely iránt napjainkban szenvedélyes érdeklődést tapasztalni. Aubrey életrajzíró is volt. Részben a hálátlan Anthony Woodot segítendő az Athenae Oxoniensis megírásában, de főként a saját gyönyörűségére mindent lejegyzett, amit csak megtudott saját kortársairól és letűnt nemzedékek személyiségeiről. Akkurátus volt, csalhatatlan szemével a lényegre tapintott, és kiváló stílusérzékkel áldotta meg a sors – ez utóbbi akkortájt még elkerülhetetlen feltétele volt az írói pályának. A Rövid életrajzok, amelyet most olyan csodálatos kiállításban jelentetett meg Andrew Clark szerkesztésében a Clarendon Press7, nemcsak a legfontosabb tizenhetedik századi angol forrásmunkák közé tartozik, hanem a legolvasmányosabb könyvek egyike is. Az életrajz vagy olyan hosszú legyen, mint a Boswellé8, vagy olyan rövid, mint az Aubrey-é. A Doktor Johnson életéről szóló kimunkált, ám terjengős áradozás kétségtelenül kitűnő. Ám tartózkodjunk csak a félmegoldásoktól, ha lehet, adják meg nekünk a puszta lényeget, az alig kétoldalnyi eleven képet, magyarázat, kommentár és mellébeszélés nélkül. Aubrey ezt nyújtja. De feltár egyebet is: egy nyájas, zaklatott lényt, aki páratlan alkímiával arany életet varázsolt egy maréknyi göröngyből.

Sebestyén Ágnes fordítása


1 A londoni Royal Society mintegy fél évszázados kísérletezés után 1662-ben kapta meg alapító levelét.
2 Angol helytörténész, életrajzíró.
3 jedeau (a jet d`eau-ból) = szökőkút; grotto = barlang.
4 nyugalomban, békességben
5 mind Marsnak, mind pedig Mercuriusnak [hódolt].
6 nem isteni segítség nélkül
7 Az 1558-ban alapított oxfordi nyomda, amely kezdetben a Biblia különféle kiadásairól volt nevezetes; itt adták ki később Clarendon művét, a History of the Rebellion and Civil Wart (A lázadás és a polgárháború története). Azóta is a Clarendon Press nevet viseli.
8 James Boswell (1740–1795): skót származású angol életrajzíró.

Kategória: Esszé, Fordítás, Próza | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik