gyakran szabadkozom
olyasmikért amikhez
sok közöm nincs
mégis a lelkiismeret
az ujjai köré csavar
és nem ereszt amíg
nem lesz belőlem is
köhögőroham egy
temetés kellős közepén
–
jókor jó helyen
mivel sose tudom
mikor vagyok
jókor jó helyen
a véletlenre
bízom magam.…
————————————————-magány finak
————————————————-és szomorú úrnak
Mészkővidék. Domboldalon sétálsz lefele, miközben tündérek
néznek rád és mosolyogva haladnak el melletted,
izzadnak, ahogy te is, nem fognak elbújni az ezüstfenyők
mögött, majd autókkal szembe mennek és áthaladnak rajtuk,
de te csak csóválod a fejed, egy hátizsákkal a hátadon
jelzel a buszosnak, aki tovább hajt, mert reménytelen vagy,
zihálásodat helyi vadak is meghallják, vaddisznók, nyulak,
szarvasok, emberfélék, vándorolsz, köveket hajítasz az apró
patakba és nem érted, hogy a romok felett miért tűnt el
az égbolt, bárcsak mély lenne a völgy, az árnyak völgye,
de itt a távolból is fény világít be minden gomba alá,
túrhatnád a földet, kaparnád a fatörzseket, bogarak kergetőznek
a lábad körül, de te riadt és szomorú arcot vágsz és
szemedben a hajtű-vékony vízesés csordogál alá, nem
tudod hova tenni, mi az az érzés, ami még mindig
megbotránkoztat, miközben az úton senki sem vesz észre,
egy újabb botorkáló, mondaná a faház kapujában
egy öregasszony, sodort cigivel a szájában, aztán
vizet kortyolsz a kulacsodból, ami kiürül, ahogy te is,
és végül eléred Herkules buzogányát.…
sárral és vajjal és barbecue-szósszal
íródott. A falak és a padlók
egykor ragyogóak voltak.
A zoknik piszkosfehérek, és csaknem összeillettek.
A birsalma ragyás,
de végül csak kapunk
két pint kocsonyát. A hosszú séták edzik
a hátat. Neked herpeszed volt,
nekem árpám.…
árnyékom a kerek idő megszelídített
földi mása
az én benne szögleteskopogás
a forma ígérete bekerített földrész
ellenszegülés és múló hatalom
hogy magamat belülről látom kívülre esve
a belülrevetített nyilvánvalóság össze- nem de szétomlik
a szájüreg nélkül is
nézek sokfelé semerre
eső vagyok
cseppek nélkül
–
