zsibbadt lélegzet-
vételek közt hasonló
csak hasonlót vonz
*
saját súlyától
roppan össze a lélek –
ez jutott nekünk
*
hova sietnél
ha minden lépésünk csak
botlást szaporít –
*
ívelt csönd leszek
tenyered vonalában
ha már nem remélsz
–
Fordítsd fel a tükröt,
Borítsd ki tartalmát,
A nyüzsgő dolgok sokaságát,
A rozsdafoltokat, melyek
Az üveghez tapadva terjeszkednek,
A szempillák pillogását,
Az egymásra rakodó felszínektől
Elkenődött arcodat,
Fordítsd fejjel lefelé,
Rázd meg jól,
Hogy ne maradjon semmi,
Csak a világos
És hűvös üvegfelület.…
Hogy mit tekintünk szerencsének,
az néha rajtunk múlik. A konyha-
kőre csattanó csésze – legyünk
őszinték – nem remélhet túl
sokat, ha lesodorják vagy oda-
csapják. De van, hogy csak a füle
bánja. Letörik, viszont a csésze megmarad.
Így vagy úgy, kávénak, víznek.…
Elképzeli egy másik ember
száját, és a pisztolycsövet
beledugja a sajátjába.
A cső hidege
szétárad a nyelvén,
bejárja a testet,
a csontokat megkerüli,
és hogy a töke
ettől megmerevedett,
jókora szégyenérzettel tölti el,
mert miközben a pisztoly csövét
szakszerűen, óvatosan bekapta,
végig arra gondolt, hogy az ön-
gyilkosság ezen formája
egy férfi számára úgy tűnik,
csak filmekben méltóságteljes,
egyébként pedig szűzleányi cselekedet.…
