sárral és vajjal és barbecue-szósszal
íródott. A falak és a padlók
egykor ragyogóak voltak.
A zoknik piszkosfehérek, és csaknem összeillettek.
A birsalma ragyás,
de végül csak kapunk
két pint kocsonyát. A hosszú séták edzik
a hátat. Neked herpeszed volt,
nekem árpám.…
árnyékom a kerek idő megszelídített
földi mása
az én benne szögleteskopogás
a forma ígérete bekerített földrész
ellenszegülés és múló hatalom
hogy magamat belülről látom kívülre esve
a belülrevetített nyilvánvalóság össze- nem de szétomlik
a szájüreg nélkül is
nézek sokfelé semerre
eső vagyok
cseppek nélkül
–
túlzás
lenne
azt állítani
hogy hitem
mértéke
állandó –
szél kavarta
felhőtánchoz
hasonlít
ahol a formák
örökös változása
többet jelent annál mint
ami szemmel látható –
–
már semmire nem jó
akár a
kígyó vedlett
bőre száraz &
már semmire nem jó
csak hever az útszélen
& várja hogy véget
érjen a hajnal mert abból
nem terít magának asztalt
se másnak de másnap
érti meg igazán mi a
madár röpte s hogyan ível a
kifeszített kék alatt a napnak
becézett indulat
csak hagyom
ébredés
után az
első
két
percben
még nem vagyok
& nem is sejtem
hogy majd leszek –
csak hagyom
hogy történjek
egyik pillanatról a
másikra
fogalmam
sincs
kinek a
legnagyobb
örömére
–
csöndet inhalál
nem lát nem néz
napsugár olvad
semmi másról
ez sem szólhat
tettetve tűr
és árnyékot vár
derengő köd
csöndet inhalál
–
–
Az éjszaka kínzókamrájában ébredek,
ahogy hazudok egy fekete táncoslánynak,
hogy megvárom munka után,
Afrika szívéből érkezett ő,
ártatlanul
árulja magát, fekete szívem mutogatom,
de ő csak szőke szakállam simogatja,
te kis buta,
hazatántorognék, de minden messze van,
akinek esze van, nem hallgat rám,
nem keresi a Pigalle-on a megváltást,
hullámok sodornak süllyedő helyekre,
Auróra még nem ismer rám, a betegre,
felejteném a táncoslányt, a kínzókamrát,
szeretném, ha arcomat lemosnák,
beleköp a tükörbe
saját képmásom.…
