Kategória archívum: Esszé

Egy s más az olvasásról

Kategória: Fordítás | Hozzászólás

Egy mondat Bachról

Friedrich Nietzsche Erwin Rhodénak írt 1870. április 30-i levelében, amelyben beszámol arról, hogy meghallgatta Bach Máté-passióját, ezt mondja: „Aki tökéletesen elfelejtette a kereszténységet, az valóban úgy hallgatja, mint az evangéliumot: AZ AKARAT TAGADÁSÁNAK ZENÉJE EZ, ÉS NINCS BENNE SEMMI ASZKÉZIS.” Gondoljuk meg, Nietzsche mondja ezt, a lázadás, az uralom, a sikeres, pozitív ateizmus legnagyobb, máig zseniálisan mértékadó filozófusa, ez az életveszélyes bölcs, a szabadságot a pusztítással összevegyítő mámorideológus, a tragikus káoszba fúló modernség egyik főszereplője.…

Kategória: Esszé | Hozzászólás

Alkotó szabadság

A nyelvek szellemének és az esetlegesség erejének nászából, avagy – kevésbé képletesen szólva – koincidenciájából olykor jelentős jelentésmódosulások jönnek létre. Így van ez az alkotószabadság – szombatév, a sabbatical magyar leszármazottja – esetében is. Ami más nyelveken a huzamos munkálkodás menetének hosszabb vagy rövidebb időre történő megszakítását, a megszokottak felfüggesztését és többnyire más irányú munkálkodást jelent, az esetünkben az alkotással és a szabadsággal kerül közelebbi kapcsolatba.…

Kategória: Esszé | Hozzászólás

A részegeskedésről

A világ csupa változatosság és eltérés. A vétkek mind hasonlóak, amennyiben mind vétkek, és a sztoikusok történetesen éppen így gondolkodnak felőlük. Ám ha mind egyenlőképpen vétkek is, nem egyenlők egymással.1 És nem hihető, hogy aki száz lépéssel megy túl a határon,

—-Quos ultra citraque nequit consistere rectum,2

az ne volna gonoszabb állapotban, mint aki csak tízzel; és hogy az istenkáromlás ne volna gonoszabb dolog, mint ha valaki egy káposztát csen el a kertünkből;

—-Nec vincet ratio, tantumdem ut peccet idemque
—-Qui teneros caules alieni fregerit horti,
—-Et qui nocturnus divum sacra legerit.…

Kategória: Fordítás | Hozzászólás

A szép könyvről

Maestveldt ostroma alkalmával történt, hogy Puxus Oppidanus, a híres németalföldi kora humanista házát felgyújtotta egy lángcsóva. Puxus, aki a várostrommal édeskeveset törődött, éppen az igazak és jámborlelkű humanisták álmát aludta, úgy kellett kivonszolni az égő házból. Csak odakint tért magához, és amikor ráébredt a valóságra, kitépte magát kísérői karjából, és visszarohant az égő házba.…

Kategória: Esszé | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik