Az olvasói ártatlanság elvesztése

– Titu, jó ideje készül már az Antimetafizika, de te még nem kértél választ egy nagyon fontos kérdésre, s azt is bevallom, féltem attól, hogy előbb-utóbb sor kerül rá, de ha már ennyire sürgetlek, az szinte olyan, mintha kikényszeríteném. Szerinted hivatásos író tud még ártatlanul olvasni? Sohasem tetted még föl magadnak a kérdést, hogy azután engem is megkérdezhess: hogyan veszítetted el olvasói ártatlanságodat?
—-– Nichita, erre a kérdésre valószínűleg abban a későbbi fejezetben került volna sor, amelyben legfontosabb olvasmányélményeidről készültelek faggatni. Persze az a kérdés nem egészen így hangzott volna. Én ugyanis, miután belekukkintottam egy sereg könyvbe, kiválasztottam magamnak néhány verseskönyvet és néhány filozófiai munkát, és azóta csak ezeket olvasom. Minden alkotó valamely nemzedék tagja, amely azokból áll, akik azonos eszmékért küzdenek. Az irodalomtörténet azonban az eszmei korszakváltás alapján ítél meg egy-egy nemzedéket. Én egyelőre valódi szenvedéllyel olvasom a nemzedékemhez tartozó írókat, az olvasói ártatlanság töretlen. Egyébként is tőled hallom először, hogy el is lehet veszíteni. Voltaképpen e közös könyvbe is azért vágtam bele, mert szükségét éreztem annak, hogy legyen még egy olyan könyv, melyből tanulhatok. Kérdeztél, válaszolj.
—-– Az olvasói ártatlanság elvesztésével véget ér az olvasás, és elkezdődik valamiféle sajátos alkotás, amely eleinte párbeszéd formájában zajlik, de később önállósul. Zsenge gyermekkorban visszafojtott lélegzettel faljuk a könyveket, csaknem mindegyik a cselekményes, fantasztikus műfajhoz tartozik. Száz meg száz detektívregény fordul meg a kezünkben átolvasott éjszakákon, miközben osztozunk a hősök rettegésében és győzelmében. A klasszikusokkal való első találkozásban volt valami kényszeredett. Az első klasszikus szerzők, akiket olvastam, Creangă művét, a Gyermekkorom emlékeit leszámítva, amely a legkevésbé sem érdekelt, mivel nem láttam semmi különlegeset abban, hogy valaki legyeket öldös az imádságoskönyvvel, vagy nem tudom milyen dolga akad a hársfán fészkelő búbosbankával, egyszóval első olvasásra a klasszikusok ugyanolyan riadalmat keltettek bennem, mint az iskolapad az első tanítási napon. Úgyhogy tizenhat-tizenhét éves koromig továbbra is a kalandregények tartották ébren bennem az olvasás iránti érdeklődést. Azután következett Topîrceanu felfedezése; Emil Popescu barátommal betéve tudtuk szinte minden versét, s az ő nyomában járó szerzeményeink nagy örömmel töltöttek el bennünket. Arról álmodoztunk, hogy a majdani, örökkévaló utókor Topîrceanu-utódoknak nevez majd minket. Ez volt számunkra a dicsőség netovábbja. A korábbi olvasmányokkal való szakítás és egyben minőségi ugrás akkor következett be, amikor egyetlen ősz folyamán elolvastam a Gulliver utazásait, a Don Quijotét, a Moby Dicket és az említettek sorába nem nagyon illő Bacoviát; írói tehetség dolgában (akkoriban nem nagyon tudtuk még, mi az, hogy zseni) ezek a könyvek ugyanolyan vonzóak, izgalmasak voltak, mint a detektívregények, de ezenfelül titokzatos és nagyszerű levegő áradt belőlük, érezni lehetett rajtuk, hogy valami újat mondanak a valóságról, olyasmit, amiről ösztönösen sejtettük, hogy messze, a magasban, az emberi öntudat régióiban fészkel. Attól az ősztől kezdve többé nem érdekeltek a detektívregények, legfennebb nagy ritkán olvastam még egyet-egyet: John Le Carré-történeteket a hidegből érkező kémről, Graham Greene A csendes amerikaiját, Dashiel Hammet Üvegkulcsát. De ezek már rég nem  detektívregények, hanem egyszerűen olyan regények, amelyek élnek amazok bizonyos technikai fogásaival. Elveszítettem azt az ártatlanságot , amellyel a Serie Noire- vagy a Dox Tengeralattjáró-sorozat köteteit olvastam. Egyszerre ráébredtem, mennyire ostoba és gyermeteg történetek ezek a rabló–pandúr mesék, amelyekben a jó folytonosan győzedelmeskedik. A többi lövöldözés, gyilkosság és nyomozás.
—-Mégsem mondhatnám, hogy a  Moby Dicket már nem tudom ártatlanul olvasni: a kezdeti ártatlanság elvesztését követően az ártatlanságnak különböző fokozatai vannak, ezeket rendre veszítjük el a klasszikus művek olvasása közben. Egyenesen kimondom, s még azt is vállalom, hogy ezzel netán megbántom e sorok olvasóit: az ember csupán azokat a műveket olvassa ártatlan szemmel, amelyek mondanivalója erősebb, mint saját mondanivalója. Aki például ártatlan gyönyörűséget lel egy Mozart-menüettben, ezzel világos jelét adja annak, hogy benne gyengébben él a menüett, mint az említett zenedarabban. Ez a magyarázata annak, hogy az igazán igényes olvasó végül is néhány alapkönyv mellett állapodik meg. Alapkönyv az, amelyben a szavak nagyobb erőt sűrítenek magukba, mint amilyen erőt te tudsz nekik adni. Ha szemlélődő módjára tekintünk az irodalmon túli való világra, amely tulajdon elidegenedésének eredménye, egyedül az alapművek teremtenek kapcsolatot, nem az én és a külvilág, hanem az én és a magasabb rendű tudat között. Az ember kedvenc könyvei változnak, de végül is közülük kerülnek ki az alapkönyvek. Az alapkönyvek rendszerint az esztétikai érték tekintetében is a legősibb, mintakép érvényű könyvek közé tartoznak. Ez természetes is, hiszen ha egy mű úgy vészelt át kétezer esztendőt, hogy számomra mit sem veszített eredeti ragyogásából, akkor az világosan arra utal, hogy kiállta a tragikus lét próbáját, illetőleg felemelő művészi tragikumával állta ki a későbbi történelmi sorscsapások próbáját, s egyben mércét is állított ezeknek. Az alapkönyvek közül alig egy-kettő született kevéssel a reneszánsz után, ami pedig a XVIII., XIX. és XX. században keletkezett műveket illeti – a remekművekre gondolok –, azok még nem jutottak túl a történelmi idő tűzkeresztségén. A Gilgames, a Halottak könyve, az Iliász és az Odüsszeia óta szinte alig van új a Nap alatt. Legfeljebb a piramis vált homokszínűbbé a rárakódott homoktól, és a sivatag dűnéi gyarapodtak. A frissebb keletű remekművekhez aligha lehet anélkül közeledni, hogy figyelembe ne vennénk az alapművekhez való viszonyukat, illetőleg a hozzájuk fűződő utalásokat és idézeteket, értelmezéseket és újraértelmezéseket. Shakespeare, aki maga is kezdet, akárcsak Goethe Faustja, át meg át van szőve az alapkönyvekre való utalásokkal. Shakespeare vagy Goethe életműve – ha a költészet oldaláról nézzük – még nem szilárd alapkönyv, az a tény viszont, hogy egyre gyakrabban szükségesnek mutatkozik hivatkozni rájuk, biztos jele annak, hogy előbb-utóbb azzá válnak. Balzac Emberi színjátéka a Divina Commedia nyomdokain halad, ahogy ez utóbbi is az asszír-babilóniai, föníciai vagy zsidó szövegek késői leszármazottja. Az irodalmak összehasonlító vizsgálata csaknem teljesen megfosztja az embert az olvasói ártatlanságtól, helyette azonban másfajta, sokkalta erősebb és érettebb élvezettel ajándékozza meg. A megismerés során a csodálkozást felváltja a birtokbavétel, a birtokbavételt a nosztalgia, a nosztalgiát a szabály tudatosodása. A megismerésnek ezt a pályáját követve többre kell becsülnünk, mint eddig, Eminescu sorait: „A világot aszerint nézd, / Mint a színpadot a néző”1. De ha már annyiszor utaltam Eminescura, joggal kérdezheted: vajon a Költemények az alapművek közé tartozik-e, ha pedig igen, nekünk, akik megjelenése után száz évvel fogtunk tollat, van-e még mit megírnunk? Noha a kérdés nem hangzott el, megkockáztatom a választ. A Költemények a román irodalom vonatkozásában minden kétséget kizáróan alapmű. Ha csak a művet nézzük, az a világirodalom vonatkozásában egy alapmű magva. Egyedül saját műveink, valamint utódaink művei adhatják majd hozzá művészi nagyságához a belőle táplálkozó alkotói folytonosság ama bizonyítékát, amely végül kivívja számára az Esthajnalcsillag helyét a csillagos égen, hiszen valóban az. Eminescuról beszélve önkéntelenül is lázba jöttem, elnézést kérek tehát azért, hogy ezek a mondatok kissé formátlanok és görcsösek.
—-– Volt-e számodra Eminescu valaha is teher? Irigyelted-e? Gyűlölted-e? Azt már tudom, hogy a vele való megismerkedés pillanatától mindig is szeretted.
—-– Mint már említettem, csak majdnem-felnőttként fedeztem fel Eminescut a magam számára, a látszattól eltérően ugyanis nem könnyű megérteni, ha egy felületi réteget leszámítunk. Gyűlölet? Efféléről szó sem lehetett! Vagy miféle teher? Szó sincs róla! Nincs olyan nap, hogy legalább egyszer ne hivatkoznék rá, bármiről legyen is szó. Voltak egész időszakok az életemben, amikor szinte testi valójában érzékeltem a jelenlétét. Eminescu sokkal közvetlenebb lángelme, mint amilyennek az életében készült fényképek, illetőleg a halála után született művészi ábrázolások mutatják. Olykor érezni, hogy kezében oly eleven anyag a vers, hogy a klasszikus formát lerázva tőr a végtelen térbe, érezni megkeseredett, szomorú lelkét, és lépten-nyomon szellemi erejét, páratlan éleslátását. Az igazi líraiság a szellemmel párosult érzelem állapota. Nem a mirigyek terméke. Nem a gerjedelmeké. Nem a könnyeké. Nem a szívdobogásé. És nem is ugyanolyan csodálatot vált ki, mint egy filmcsillag. Nem üvöltésre, nem is tapsra hangol. Azonnali kapcsolatteremtést kínál, bátorít, a saját szellemi szintjére emeli az olvasót. És mihelyt megértetted ezt a költészetet, immár semmi jelentősége annak, hogy nem te vagy a szerzője. A művészi élménynek az ad különleges súlyt, hogy olyan szilárdan megalkotott világegyetem tartozéka, amely a való világnál felsőbbrendű. Eminescu annyira egybeforrott saját életművével, hogy emberi léte szinte amolyan ráadás.
—-– A róla szóló írások közül melyik tetszett a legjobban?
—-– „Erdőkön át bolyongtam, mint gyerek”.2
—-– Melyik kritikus szövege?
—-– Eminescu még nem akadt méltó kritikusára. Amit róla eddig írtak, az mint értelmezés – Titu Maiorescu rövid előszavának kivételével – nem ér fel az életmű nagyszerűségéhez. Egyébként is a piramisról írottak sokkal kevésbé fontosak, mint az, ha saját szemünkkel láthatjuk. Camil Petrescu mondja egyik versében: „Én eszméket láttam”. Sokaknak tetszett ez a verssor, nekem sehogy sem tetszik. Hogy is láthatna az ember eszméket? Inkább talán átéli őket.
—-Könyv nélkül tudni Eminescu nagy verseit sokkal biztosabb szellemi támaszték, mint képzeletbeli szerelmi kalandjairól értekezni. De úgy érzem, túl sokat beszélek, és mind kevesebbet mondok.
—-– Eminescu melyik verse áll hozzád a legközelebb?
—-– Az Óda (antik versmértékben).
—-A szonettek – egytől egyig.
—-Az estcsillag.
—-A Kamadeva.
—-Ezeket az összes többinél jobban szeretem, és mindeniket más és más okból. Nyilvánvalóan a többi költemény is éppoly nagyszerű, a fentiek is csak mellettük nyújtják a kiemelkedő csúcs látványát.
—-– Kérlek, ne vádolj felszínességgel, de roppant kíváncsi vagyok, miért tartod ezeket a költeményeket „más és más okból” Eminescu nagy verseinek?
—-– Te se vádolj felszínességgel, ha csupán egy-egy hosszabb-rövidebb mondatban válaszolok arra, ami terjedelmes esszét igényelne.
—-Az Ódát azért, mert a román irodalom legszebb sorával kezdődik.
—-A szonetteket, különösen pedig a Tovaszállt sok évemet azért, mert a két négysoros és két háromsoros strófában külön világegyetem kristályosodik ki.
—-Az estcsillag nem szorul magyarázatra.
—-A Kamadevát azért, ahogyan a költői képzelet és látomás hirtelen átvált jelenidejűvé és a shakespeare-i újjáalkotás vagy a Baudelaire-vers mindenben egyenlő párjává magasodik. Továbbá megjegyezném a Kamadeváról, hogy rendkívül magvas költemény, de a benne rejlő magvakból csupán néhány csirázott ki az Eminescu utáni költészetben, a többi viszont a közeli vagy a távoli jövőben fog kihajtani.
—-Íme Nichita Stănescu alapkönyveinek listája:
—-A Biblia, a Gilgames, az egyiptomi Halottak könyve, Lao Ce Tao Te Kingje, az Odüsszeia, Suetonius Cézárok élete, a Satiricon, a Gulliver utazásai, a Don Quijote, a Faust, a Hamlet, a Miorița, Eminescu, Baudelaire, a Moby Dick, a Tinerețe fără bătrînețe și viață fără de moarte3, Bacovia.

Bíró Béla fordítása


[Részlet Nichita Stănescu–Titu Aurelian Dumitrescu Antimetafizika c. beszélgetőkönyvéből.]


1 Szemlér Ferenc fordítása.
2 Szemlér Ferenc fordítása.
3 Örök ifjúság, örökkévaló élet (román népmese).

Kategória: Beszélgetés, Fordítás | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik