A világ legrégibb napilapja

Kereken kétezer éve, hogy Julius Caesar, Acta Diurna címen, megalapította az első napilapot.
—-Suetonius, a császárok történetírója följegyezte, hogy Caesar, mikor a konzuli méltóságot elfoglalta, legelső intézkedéseként elrendelte, hogy naponta jegyezzék fel és adják ki a szenátus és a népgyűlések tárgyalásainak anyagát. Minthogy pedig ezeken a tárgyalásokon a birodalom minden fontos ügye és kimagasló személye szerepelt, minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az Acta Diurna lényegileg mása és őse volt a modern napilapnak.
—-Caesar rendelete i. e. 59. január 1-én kelt. Ha ma visszagondolunk rá, talán fölényes kis mosollyal vesszük tudomásul, és némi elnézéssel gyűrjük le ellenvetéseinket, hogy „jó, jó, de hát hol volt a hírszolgálat, hol volt a nyomdatechnika, hol voltak a lapterjesztés mai eszközei?” Nos, a kételkedőket meg kell nyugtatnunk: a római napilap – mutatis mutandis – éppolyan napilap volt, mint a mai, és akárcsak ma, a reggelijéhez akkor is megkapta a megrendelő az újságot. Akármilyen csodálatosan hangzik: a lapszerkesztés és lapkiadás technikája és tempója az elmúlt kétezer év folyamán változhatott, lényege azonban alig változott.
—-Ha Suetonius tudósításának mélyére nézünk, első pillantásra látszik, hogy az Acta hivatalos kiadvány volt; de nem rendeletek gyűjteménye – mert az ediktumokat ezután is nyilvános kiszögezés útján tették közzé, a tartományokba pedig külön futárokkal küldték el –, hanem hivatalos beszámoló a szenátus és a népgyűlések tárgyalásainak anyagáról. Ebbe azután beletartozott a birodalom minden részének mindenféle katonai, polgári és vallási eseménye, a tisztviselők mindennemű intézkedése fontos és kevésbé fontos ügyekben, fegyelmi és bírósági ügyek, amelyek sokszor érdekes magánügyekkel voltak kapcsolatban, törvényjavaslatok, pénzügyi és külügyi kérdések, szövetségek, követjárások, szóval a mai napilapoknak úgyszólván leglényegesebb anyaga. Hogy azután alig fél század múlva mi minden egyéb került bele a római napilapba, arra is lesz néhány érdekes adatunk.

A római hírlap

—-Nemcsak Suetonius beszél a római napilapról: Tacitus, Plinius, Seneca, Cicero s még többen emlegetik, valamennyien Acta néven. (Acta Senatus, Acta Populi, Acta Urbis), száz évvel Caesar alapítása után pedig sohasem hiányzik az „Acta” (újság) szó mellől a „diurna” szó, ami bizonyítja, hogy ezek a közlemények naponta jelentek meg. Ez a „diurna” szó ma is él: ebből alakult az olasz „giornale” és francia „journal” szó, tehát a nyelv is őrzi az antik és modern újság szerves kapcsolatának bizonyítékát. Mindjárt Caesar után világosan megkülönböztethető az Acta három faja: az egyik a szenátus közleményei, a másik a népgyűlésekről adott tudósítás, a harmadik a vegyes városi (fővárosi) hírek újságja (Acta Urbis). A fejlődés korán oda vezetett, hogy a szenátusi és népgyűlési közlemények egy újságban jelentek meg, a városi hírek külön, azonban már az i. sz. I. század közepén mind a három fajta Acta egyetlen újságban olvadt össze, s ez volt az Acta Urbis, mai szóval a Római Hírlap.
—-A szenátusi és népgyűlési közlemények szerkesztése és kiadása állami feladat volt, a vegyes városi hírek újságját a magánvállalkozás tartotta kezében. Mikor a monarchia a szenátust és a népgyűlést árnyékhatalommá süllyesztette, a közönség érdeklődése meglehetősen megcsappant a hivatalos újság iránt; még ma, a mi alkotmányos világunkban is érthető, hogy az emberek nem éppen a hivatalos lapot tartják a legizgalmasabb olvasmánynak, viszont elkapkodják a friss és érdekes hírekkel teletűzdelt lapokat. Ezeknek a lapoknak őse volt az Acta Diurna Urbis. Ez lett a császárság első századában a közönség kedvelt újságja, friss és érdekes híreivel alkalmas volt a közvélemény befolyásolására, és ezért a császári kormány szükségesnek látta, hogy irányítását a kezébe vegye. Így történt, hogy az i. sz. I. század közepétől kezdve ez lett az egyetlen római napilap, ez közölte a szenátus és a népgyűlések híreit is, amelyek azonban háttérbe szorultak a lap egyéb színes és izgalmas híranyaga s különösen botránykrónikája mellett.
—-Ez a fejlődés már Augustus császár idejében megindult; ekkor szüntették meg a szenátusi tárgyalások anyagának rendszeres közlését, és kezdték helyettesíteni udvari és társasági hírekkel, fővárosi érdekességekkel és – csak mondjuk ki! – pletykákkal. És ezt az újságot már nem a magánvállalkozás irányította, hanem, hogy mai szóval éljünk, a császári sajtóiroda. Csak néhány évtizede került elő az a felirat, amely megőrizte az utókor számára az első császári főszerkesztő nevét: Caius Sextus Papirius Martialis (egyúttal az I. szkíta légió ezredese) volt az Acta Urbis előttünk ismert első főszerkesztője, mondjuk: a szerkesztők őse. „Procurator Augusti ab actis urbis” – ez volt a főszerkesztő hivatalos címe, és nem érdektelen, hogy lovagrendi férfiú, magasrangú katonatiszt az első hivatásos újságíró, akiről tudomásunk van. Természetesen ő éppen úgy nem „írta” az újságot, mint ahogy a mai főszerkesztők sem írják; mellette a munkatársak légiója dolgozott: „liberti ab actis”, ezek voltak az újságírók; s valóságos és közvetlen főnökük a segédszerkesztő, az „adiutor ab actis”. Ezeknek neveit is feliratok bizonyítják. Mindez igazolja, hogy az első újság császári hivatalos kiadvány volt, az újságkiadás pedig császári monopólium, olyan értelemben, hogy a főfelügyeletet az újság híranyaga felett a procurator útján maga a császár gyakorolta, természetesen elsősorban politikai szempontból.
—-Mivel a központi hatalom szempontjából rendkívül fontos volt, hogy a hírek megfelelő tálalásban kerüljenek a főváros, a vidék és a tartományok közönsége elé, a császárok gondoskodtak róla, hogy a szenátus tárgyalásairól szóló hírek gondosan átfésülve kerüljenek bele a lapba, s az egyéb, ártatlannak látszó híranyagban se legyen semmi olyan, ami nyugtalanságra és találgatásokra adhat alkalmat. Tacitus említi, hogy mikor Nero alatt a szenátusban Thrasea Paetus ügyét tárgyalták, a tartományokban állomásozó katonaság és polgárság izgatottan leste az újság érkező számait, hogy megtudja belőlük – természetesen a sorok közül –, „mit nem mondott és nem követett el Thrasea”. Ezt a szándékos és céltudatos kiszínezést alkalmazták nemcsak a hivatalos, hanem a nem hivatalos híranyagon is, főleg a közvélemény irányítása céljából. A sajtónak ezt a jelentőségét valószínűleg már maga Caesar felismerte: Cassius Dio egyik adatából joggal következtethetünk arra, hogy magának Caesarnak parancsára vették fel az újságba azt a hírt, hogy visszautasította a királyi koronát, amelyet neki nyilvános ünnepen a konzul felajánlott. Mint a kor egyik kitűnő ismerője megjegyzi: a korona visszautasítása magában véve komédia volt, elégtétel a nép köztársasági „babonájának”, de publicisztikai értékesítése hatásos és remek politikai sakkhúzás!

Az eltűnt Acta

—-Mondanom sem kell, hogy a kétezer éves újság egyetlen teljes száma sem maradt ránk. P. Pighius hollandus tudós XVI. századbeli kéziratokból 1615-ben kiadott ugyan eléggé bőséges Acta-töredékeket, de hosszú és tüzes viták után kiderült róluk, hogy hamisítványok. Ha valami szerencsés véletlen napfényre hozná Róma, Herculanum vagy Pompeji földjéből az Acta Diurna egyetlen számát, egyszerre feltárulnának előttünk az újságírás ősi és legmélyebb gyökerei.
—-Az ókori római újságnak csak gyér töredékei maradtak ránk, körülbelül egy nyomtatott ívnyi terjedelemben. Ezeket javarészt Suetonius császár-életrajzaiból (i. sz. II. sz.), Cicero (i. e. 106– 43) leveleiből és beszédeiből, az ifjabb Plinius leveleiből (61–113) s főképp a kivonatolok és anekdotagyűjtők: Valerius Maximus (i. sz. 31) és Aulus Gellius (i. sz. 175) műveiből kellett összeszedniük a kutatóknak. De a kutató fantáziájában a töredékek rovatokká, oldalakká és lapszámokká teljesednek, és ekkor derül ki, hogy a római újságíró megállta volna helyét akármelyik mai lap szerkesztőségében is. Volt a lapban közlemény a szenátus tárgyalásairól, annyi, amennyit a kormány jónak látott nyilvánosságra hozni, és természetesen olyan alakban, ahogy a kormány szája ízének megfelelt; voltak udvari hírek, a császári család tagjainak eljegyzése, házassága, a dinasztia születési és halálozási adatai, felségsértési perek, a császár utazásai, idegen követek érkezése és távozása, ajándékaik és tárgyalásaik: lehetőleg csupa olyan hír, ami a közvéleményt a politikai kérdések lényege felől tájékozatlanul hagyta. Voltak hírek az előkelő társaságból: eljegyzések, házasságkötések, válások (ezek éppúgy szerepeltek a lap minden számában, mint ma a házassági és halálozási hírek!), temetések, császári kihallgatások; hír arról, hogy Claudius császár három új betűt toldott az ábécébe, egy népes család (egy faesulaei polgár, 8 gyermeke, 35 unokája, 18 dédunokája) áldozata a Capitoliumon; egy kutya megható hűsége; a phoinix-madár megjelenése; természeti csodák, torzszülöttek, ritka állatok, héroszok csontjainak (természetesen mammutcsontok) kiállítása, a kamatláb állása, hírek nevezetes építkezésekről, értékes építőanyagok érkezéséről. Commodus császár (180–192) kiíratta a lapban minden kegyetlenségét, orgiáját, minden szennyes bűnét, minden gladiátori viadalát. Juvenalis a tanúnk, hogy a legkényesebb családi, házassági és szerelmi ügyeket is nyíltan tárgyalták a lapban, s nem ritkán maga az elvált férj írta feleségéről a színes riportot. És főleg a válások! Seneca mondja, hogy a lap minden száma tele van válási hírekkel, s a római nők már nem a konzulok, hanem férjeik után számítják az éveket. Caligula császár korában (37–41) megesett, mint Suetonius beszéli, hogy a férj távollétében a császár küldött válólevelet az asszonynak, és a férj csak az újságból tudta meg, hogy elválasztották feleségétől. Hát ez talán még a mai fejlett újságtechnika mellett sem lehetséges.
—-Feltűnést keltő és érdekes események egész sora szerepelt még az újságban; az egyik szám érdekessége volt bizonyos Tullus végrendelete, amely, mint Plinius írja, hetekig izgalomban tartotta a várost. Egy másik szám főérdekessége az a riport volt, amely beszámolt arról, hogyan gyilkolták meg Largius Macedót a tulajdon rabszolgái. Híres emberek halála, temetése, nagy természeti katasztrófák, áradások, tűzvészek, csodálatos természeti tünemények, novellisztikus és fantasztikus történetek (mint a gyermekkel játszadozó delfin története) gazdag anyagot adtak a lap minden számának. S végül bizonyos adataink vannak arra is, hogy az Acta közölte a színházi és gladiátori játékok s a kocsiversenyek nevezetesebb eseményeit, programját, eredményeit s a híres versenykocsisok és gladiátorok neveit és győzelmeit. A játékokra éhes és a versenyekben fogadásokkal érdekelt közönségnek bizonyára ez volt egyik legkedveltebb rovata.
—-Hogy milyen mélyen gyökerezett a napilap nélkülözhetetlensége a köztudatban, annak pompás bizonyítéka az a paródia, amelyet Petronius utolérhetetlenül ízes humorral megírt szatírájában olvashatunk Trimalchióról. Ez a felkapaszkodott pénzeszsák a császárok példájára háziújságot szerkesztetett, s híres lakomáján felolvastatta titkáraival a lap legújabb számát; ebből értesült, hogy mi minden történt birtokain az előző napon, hány rabszolga született, hányat feszítettek meg, milyen nevezetes események adódtak, mennyi volt a kiadás, mennyi pénz folyt be. Mindez Petronius epés gúnyolódása az Acta Diurna nagyképűsködő tartalmán.

Az első riporter

—-A lap szétküldése szabályszerűen és az akkori – meglehetősen gyors – közlekedés minden eszközének igénybevételével történt, részben az állami posta, részben futárok útján, ugyanúgy, ahogy a sűrű levélforgalmat is lebonyolították. Cicerótól tudjuk, hogy Kilikiában, kormányzósága idején (i. e. 51) rendszeresen kapta a lapot, pedig akkor még nem is működött a nagyszerű állami posta, amelynek szervezetét Augustus tökéletesítette. Ebből a korból való egyik érdekes levele, amelyben megbotránkozva emlegeti, hogy az újság egy betűt sem ír Ocella hármas házasságtöréséről, ami akkor a legfrissebb botrány volt Rómában, s amiről ő már szóbeszédből értesült. Egyébként Cicero levelében ismételten találunk adatokat, amelyek bizonyítják, hogy az újság rendszeresen járt a birodalom legtávolabbi részeibe is.
—-Nos, Cicero levelei! A római újságírás Cicero levelei nélkül egyáltalán nem is érthető meg. Ezek a levelek a kor politikai, társadalmi és magánéletének úgyszólván minden érdekes mozzanatát oly részletesen s annyira egyéni színnel és ízzel tárgyalják, hogy Cicerót minden túlzás nélkül vérbeli újságírónak nevezhetjük. Cicero, az ügyvéd, politikus és tartományi kormányzó, kora politikájának egyik legfőbb irányítója, nem érhette be azzal a híranyaggal, amelyet az Acta közölt; levelezése valósággal újság az újság mellett, értesülések és tudósítások szerves sorozata, titkos dosszié, amely feltárja az események rejtett rugóit, a politika kulissza mögötti mesterkedéseit, s éppoly értékes, mint a modern államférfiak emlékiratai és levelezései, amelyek a hivatalos történelem és az újságok adatain túl is megmutatják a politika igazi arcát, a maga meztelenségében.
—-Ez a kiterjedt levelezés, ez a nagyszabású hírszerző szolgálat természetesen sok pénzbe került, de a dúsgazdag Cicerónak ez sem okozott fejtörést. Időszámításunk előtt 51-ben, kilikiai kormányzósága idején, megbízást ad Caeliusnak, a viharos életű politikusnak, aki tanítványa és barátja volt, hogy állandóan tudósítsa őt mindenről, ami Rómában történik, mégpedig a lehető legrészletesebben. Caelius már attól tart, hogy túlságosan fecsegő a tudósításaiban, de tudja Ciceróról, hogy a legjelentéktelenebb esemény is érdekli, s mindenről részletes tájékoztatást kíván. Bocsánatot kér tőle, hogy ennek a feladatnak egymaga nem tud megfelelni: részben rengeteg a dolga, részben pedig lusta levélíró, márpedig ez a hírszerzés nagyon sok időt és fáradságot kíván, amint Cicero maga is megítélheti a kötetnyi tudósításokból. Caelius tudósításaiban mindenről ír: közli Ciceróval az új rendeleteket, szenátushatározatokat, városi eseményeket, pletykákat, híreket. Ennyi mindent leírni is óriási munka, hát még összegyűjteni! Caelius ezek után így folytatja: „Ha ez a mai próbaküldemény nem nyeri meg tetszésedet, írd meg, hogy ne terheljelek fölösleges költségekkel. Ha valami fontosabb dolog történik a politikában, amihez »ezek a napszámosok« nemigen értenek, arról magam fogok írni, s egyúttal tájékoztatlak a közvélemény hangulatáról és az illető politikai esemény jövőbeli eshetőségeiről is.”
—-És Cicerónak ez a magánújságja – hogy így nevezzük kiterjedt levelezését – itt kezd érdekelni bennünket az ókori újságírás szempontjából. Caelius leveléből kiderül, hogy az i. e. I. század közepén voltak már Rómában hivatásos újságírók, jobban mondva tudósítók (riporterek), akik fizetésért dolgoztak. Caelius elmondja, hogy mivel maga nem győzi a munkát, némi fáradsággal sikerült felhajtania ilyen embereket; tehát mindenesetre szép számmal voltak már az akkori Róma megújhodott életének ilyen „első fecskéi”. Caelius leveléből az is kiderül, hogy pénzért dolgoztak, s mint az ókori újságírás egyik éles szemű megfigyelője gyanítja: valószínűleg soronként fizettették meg magukat, legalábbis erre lehet következtetni a levél két szavából: egyik a „volumen” – tehát valóságos vaskos kötetet írtak össze; másik a „compilatio” – tehát tücsköt-bogarat összehordtak tudósításaikban, hogy minél több sorért kapjanak honoráriumot. Ebben a kötetnyi tudósításban például szerepelnek szenátushatározatok, rendeletek, bírósági tárgyalások, gladiátori játékok programjai, kósza hírek, mesék, pletykák, csupa olyasmi, amit csak ki kell szimatolni, elcsípni, felszedni, megírni, nem kell hozzá semmi különös műveltség, mint a politikai tudósításokhoz. Különösen érdekes azután, hogy Caelius meg is nevezi egyik hírszerzőjét, aki minden alkalommal kötetnyi ilyen egyveleget szállított neki: Chrestus ez, az első riporter, akinek alakja határozott vonásokkal domborodik ki az ókori újságírás elmosódó hátteréből.

Négyszázhatvan évfolyam

—-Chrestus tehát hírlaptudósító, a szó mai értelmében. Az ókori viszonyok ismeretében bizonyosra vehetjük, hogy híranyagát nem egy példányban sokszorosította, s mindenkinek rendelkezésére bocsátotta, aki megfizette érte. Lapja tehát afféle modern kőnyomatos volt, tulajdonképpen nem újság, hanem csak újságanyag. Valószínű, hogy nem Caelius volt az egyetlen előfizetője, hanem mások is megszerezték (politikusok, tartományi kormányzók és tisztviselők), és végül nem lehetetlen, hogy maga az Acta Diurna is állandóan felhasználta Chrestus vagy más riporter rendszeres tudósításait. S mindezek után felmerülhet még az a feltevés, hogy a hivatásos riporterek már Caesar előtt is adtak ki ilyen kőnyomatos-félét, és Caesarnak talán éppen ez adta az ötletet, hogy az első napilapot megalapítsa.
—-Íme, az ókor töredékes adataiból nemcsak az a tény bontakozik ki most már meglehetős világossággal, hogy Caesar óta napilap jelent meg Rómában, amelyet az egész birodalomba szétküldtek, s minden előfizető kényelmesen olvashatott a reggelije mellett, hanem a messzi múlt mélységeiből elénk bukkan az ókor újságírásának három érdekes és kézzelfogható alakja is: Cicero, a vérbeli újságíró, aki éppen úgy nem írt újságba sohasem, mint görög utódja, Lukianosz; Chrestus, a riporter, és Caius Sextus Papirius Martialis, a császári főszerkesztő. Ilyen értékes adatok mellett nem lényeges, hogy vajon Caesar napilapját (amely még majdnem egészen hivatalos jellegű volt) naponta kiszegezték-e a hivatalos forumi hirdetőtáblán, s csak onnan másolták le üzletszerű terjesztés céljából a szétküldésre szánt példányokat. Lehetett idő, a kezdet kezdetén, amikor így terjesztették az újságot, ez az idő azonban hamarosan elmúlt; adataink azt mutatják, hogy a szerkesztés s a lapterjesztés már Augustus korában lényegileg a mai elvek szerint történt. Modern tapasztalatainkból tudjuk, hogy az újságvállalkozás akkor fejlődött igazi nagyhatalommá, amikor a lapkiadás erősen megalapozott üzleti vállalkozássá lett.
—-Az Acta Diurna számait gondosan összegyűjtötték és megőrizték; az i. e. 59-től egybegyűjtött évfolyamok az állami levéltárban nemcsak a hatóságoknak, hanem a kutatóknak is rendelkezésükre álltak; tudjuk, hogy Tacitus, Suetonius és Plinius a régibb időkre vonatkozó adataik java részét az Acta Diurna évfolyamaiból merítették; ezzel az Acta éppen olyan fontos történelmi forrásnak bizonyult, mint akár a legrégibb római történeti feljegyzések, a pontifexek évkönyvei. Az Acta évfolyamai épségben kerültek ki a Capitolium égéséből (i. sz. 69), s nyomukat találjuk még Symmachusnál is (i. sz. 402). Ezzel egyúttal azt is megmondtuk, hogy az Acta Diurna volt eddig a világ leghosszabb életű napilapja: nyomai körülbelül a 460-ik évfolyamnál vesznek el.

Kategória: Értekezés, Próza | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik