Margaret Atwood Égető kérdések című, esszéket és alkalmi írásokat tartalmazó kötete1, amely a 2004-től 2021-ig terjedő időszak anyagát öleli fel öt fejezetben, a címéhez híven létfontosságú, sürgetően megoldásra váró problémákkal foglalkozik, többek közt olyanokkal, mint a környezetvédelem, a demokratikus társadalmi berendezkedéseket fenyegető veszélyek, a nőket megillető jogok. Ugyanakkor olvashatunk itt bőven szépirodalomról és művészetről, a művészi megformálás fontosságáról, fikció és valóság viszonyáról, ezzel összefüggésben pedig jelenről és jövőről, utópiáról és dísztópiáról, alkalmanként a szerző saját műveire (Az ehető nő, A szolgálólány meséje, Alias Grace, Guvat és Gazella, Testamentumok, stb.) vonatkozó gondolatainak a kifejtése során.
—–Különösen szép írás az inuit kultúrával kapcsolatos esszé (Valaki lánya, 2005), amelyben egy kéthetes táborról van szó, amit Nunavutban, a kanadai sarkvidéken tartanak, s célja a nemzedékek közötti újrakapcsolódás előmozdítása. Mert mint a bevezető passzusokban írja: „…jöttek az európaiak, valamint a nomád emberek letelepítése, és megismertetésük a »fehér« kultúra számos negatív aspektusával, beleértve a túlzott italozást és a nők elleni erőszakot; szakítottak a hagyományos életmóddal, és erősen megugrott az öngyilkosságok száma. A gyerekeket bentlakásos iskolákba kényszerítették, hogy erőszakkal rángassák át őket a huszadik századba, és két generáció is szélsőséges kultúrsokknak lett kitéve. Ennek az egyik legkárosabb hatása a családok széthullása volt.” Szerencsére azonban még mindig sokan élnek az idősek közül, akik emlékeznek a régi szokásokra, s a „Valaki lánya” tábor olyan, húszas, harmincas vagy negyvenes éveikben járó nőket vár, akiknek sosem volt lehetőségük elsajátítani a hagyományos inuit varrási technikákat. Egyben az írástudás fejlesztése is a terv része, ezért hívtak meg két írót, Atwoodot és Sheree Fitch gyerekkönyvszerzőt. A kérdés viszont az, „hogyan tanítsunk írást olyan nőknek, akiknek az ezzel kapcsolatos iskolai élménye nagy valószínűséggel negatív volt? […] …igen nehéznek bizonyulhat rábírni őket arra, hogy tollat fogjanak a kezükbe…” A kételyek ellenére mégis sikerrel jár a projekt, miután Atwoodék elmondják, hogy a „Valaki lánya” egy sokkal nagyobb mozgalom része, amely a nők életét teszi világszerte jobbá, akik közt akad olyan is, aki még a saját nevét sem tudja leírni, így első feladatként azt kérik a jelenlevőktől, küldjenek üzenetet ezeknek a nőknek. Az egyik ilyen megindító bátorító üzenet a következő: „A világ minden nőjének valakitől fent északon: bárhogy is nézel ki, nagyon különleges vagy. Ezt sose feledd.”
—–A tábor vezetője, Bernadette Dean – inuit nevén Miqqusaaq (Csillámpala) – a program elnevezéséről ezt mondja: „Nem mindenki feleség, nem mindenki anya, nem mindenki nagymama, de minden nő valakinek a lánya.”
—–Egy másik figyelemreméltó esszé a Lewis Hyde 2012-ben újra kiadott, az ajándékozásról és annak művészetekhez fűződő kapcsolatát taglaló klasszikus tanulmányához, a The Gifthez (Az ajándék) írt bevezető. „Ez az a könyv – írja Atwood –, amelyet én magam minden feltörekvő írónak, festőnek és zenésznek feltétlenül ajánlok, mert ez a könyv nem útmutató – olyanból sok van –, hanem a művész alapvető tevékenységéről szól, valamint ennek kapcsolatáról alapvetően kommersz társadalmunkkal.”
—–A The Gift először 1983-ban jelent meg, eredetileg az Imagination and the Erotic Life of Property (A képzelet és a tulajdon erotikus élete) alcímmel. Érdekes, amit erről mond Atwood: az ő puhafedeles Vintage kiadású példánya borítóját egy almával teli kosarat ábrázoló shaker stílusú festmény díszíti; a választást Hyde egy jegyzetben a következőképpen magyarázza: „A shakerek úgy hitték, hogy a művészetet ajándékként kapták a szellemi világtól. Azok, akik a dalokra, táncokra, festményekre stb. való fogékonyságra törekedtek, úgy tartották: »egy ajándékért munkálkodnak«, és az általuk alkotott művek ajándékként vándoroltak kézről kézre a közösségben. A shaker művészeket »eszközök«-ként ismerték, csak néhányuk neve köztudott, mert a gyülekezet rangidős vezetőin kívül általában más nem tudhatott a kilétükről.” A megjegyzést egy szerzői jogi jelzés követi, amely a Basket of Apples (Almáskosár) eredetét tekintve ironikus felhanggal bír: „A Basket of Apples c. kép újranyomtatva a The Shaker Community Inc. engedélyével.” Időközben tehát az ajándékozók közössége bejegyzett védjeggyé vált, s ajándékait árucikké silányította az embert immár minden oldalról körbefonó piac. Az egyik kérdés, amit a könyv szerzője feltesz: megváltozik-e egy mű attól, hogy minek tekintik, ajándéknak vagy árucikknek? A Basket of Apples esetében azt mondhatnánk, nem, az „engedélyével” arra utal, hogy nem történt pénzmozgás, ugyanis a shakerek szabályai szerint az ilyesmi nem lehetséges.
—–Lássunk hát néhányat a The Giftben feszegetett nagy kérdésekből: mi a művészet „természete”? Árucikk-e a mű, amely pénzértékkel bír, vagy ajándék, amelynek nem lehet megszabni a valódi árát? Ha pedig a művek csakis és kizárólag ajándékok, akkor alkotóik miként éljenek a világban, ahol előbb-utóbb élelemre is szükségük lesz? A közönség által viszonzott ajándékokból kellene-e fenntartani őket, a zen szerzetesek koldulótáljának mintájára? A hasonló gondolkodásúak kvázi-shaker közösségeiben kellene vajon élniük, amelyeknek világi verziói a kreatívírás-tanszékek? A jelenlegi szerzői jogi törvény megpróbálja rendezni ezt a nehézséget. Amikor egy alkotás vagy annak valamely változata piaci forgalomba kerül, az alkotó jogosult kontrollálni, ki reprodukálhatja a művet, és az eladási ár bizonyos százaléka is megilleti. S ez a jog örökölhető. Nyilván bizonyos idő elteltével megszűnik, így a mű szabadon hozzáférhetővé válik bárki számára.
—–Több évtized is eltelt, amióta Hyde tanulmánya először megjelent, akkor még a személyi számítógépek gyerekcipőben jártak, nem voltak e-könyvek vagy internetes közösségi média; mára mindez valósággá vált, és a szerző vizsgálata az ajándékozás, illetve a körülötte kialakuló közösségek megteremtése és megerősítése közötti kapcsolatról aktuálisabb, mint valaha. Például a közösségi oldalak pénztermelő modellje sokaknak okozott fejtörést: hogy lehet ezekért a dolgokért pénzt kérni, és hogy lehet pénzt csinálni belőlük? Hasonlóan zavarba ejtő az internet azon követelése, hogy minden maradjon valamiképp „ingyenes”, annak ellenére, hogy fizetés jár azoknak, akik az e-szálakat mozgatják, intézik megfoghatatlan e-objektumok megjelenését és eltűnését. Csakhogy mint Hyde kifejti, az ajándékozás kölcsönösséget követel, és abból táplálkozik: egy retweet megérdemel egy másikat, a megosztott lelkendezést mások lelkendezéséért adjuk cserébe. Az ajándékok ellenben kötödéseket és kötelezettségeket teremtenek, és ezeket nem mindenki akarja vagy érti. Mondjuk lenyúlunk egy dalt vagy filmet az internetről anélkül, hogy fizetnénk érte, vagyis ajándékként kezeljük, amely természeténél fogva spirituális értékkel bír, ez esetben mivel tartozunk az alkotójának? Hálával, köszönettel? Kitüntető figyelmünkkel? Egy kávé árával? A válasz bizonyára soha nem az, hogy „semmivel”. Sokat boncolgatták ezeket a kérdéseket, a szerzői jogi háborúkkal a középpontban. Valószínűleg része a megoldásnak az új e-közönség oktatása az ajándékok mibenlétéről. Az ajándék akkor ajándék, ha az adományozó él választási lehetőségével: ha a tulajdonos akarata ellenére vagy tudta nélkül vesznek el valamit, azt „lopásnak” hívják. Ez a határvonal ugyanakkor képlékeny is lehet. Ahogy Hyde felhívja rá a figyelmet, az ókori görög világban nem véletlenül volt Hermész, a hírvivő isten egyben minden mozgás felelőse is: az adásvétel, az utazás, a kommunikáció, a trükkök, a hazugságok, a tréfák, az ajtók kinyitása, a titkok felfedése és a tolvajlás istene – márpedig ebben az internet kiváltképp jó. Hermész viszont nem tulajdonít erkölcsi értéket a dolgok helyváltoztatási módjának, ő csak elősegíti a változást. Atwood lapidáris megállapítása szerint: „Akár tudnak róla az információs sztrádán és annak mellékútjain haladók, akár nem, az internet istene nem más, mint Hermész.”
—–A Hyde munkájáról írott esszéjének konklúziója: „…a The Gift olvasása mindenkire hatással van. Ez mutatja, hogy a könyv maga is ajándék – mert az ajándék oly módon alakítja át a lelket, ahogy egy egyszerű árucikk nem képes.”
—–Végezetül hadd említsünk még néhány címet az Égető kérdésekből, amelyek már önmagukban is képesek felcsigázni kíváncsiságunkat: Öt látogatás a szókincstárban, Az író mint politikai tényező? Ez komoly?, Hogyan változtassuk meg a világot?, Fordításföldjén, Mi a művészet Trump alatt?, Mondj. Igazat.
–
–
1 Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022. Fordította: Csonka Ágnes.
