A magány egy város,
Melyben mindenki más halott,
Az utcák tiszták,
A terek üresek,
Egyszerre tátongónak tűnik minden
Az oly áttetszőn elrendelt pusztaságban.
A magány egy város
Iszonyú hóesésben,
Egy lépés sem bontja meg
A fény rétegződéseit,
És csak te – alvók fölött őrködő,
Éber szem – látod, és érted,
És be nem bírsz telni
Ennyi csönddel
És szemérmességgel,
Hol senkise harcol,
És nincs megtévesztve,
És nem fáj, mert túlontúl tiszta
Az elhagyott állatok szemében
A prizma.…
Annyi verset írtam, hogy
Már nem emlékszem egyikre sem.
Amit mondtam, más szemek is megtalálhatják
Magányukban.
Az esztétikám még mindig
A kedvesem bőrén dobog.
Vizsgálják csak fölül a bölcsek
Nyelvtanom fényét.
Nem győztem ismételgetni
A mélyen lélegzés dicsőségét
A rothadt trágyadombokon
Ahol a rózsa és a harag terem.…
(Részlet)
1873
—–Nizza, Promenade des Anglais, Villa Acqua-Viva, január. – Howardné meghívott tegnap, hogy töltsük a vasárnapot a gyermekeivel. Már haza akartunk jönni tőluk, mikor belépett s átadta édesanyám üzenetét, hogy estig náluk maradhatunk. Maradtunk is, és ebéd után, szürkületben, átmentünk a nagy fogadóterembe, ahol a gyermekeik elém térdeltek s kérve-kértek, énekeljek valamit.…
1.37
szentségtörés
lerombolni
a bolondok városait
kinyilatkoztatva nekik
az igazságot
–
2.16
a tökéletesség
mintájául a kört
választottuk
minthogy a tojást
túl sok kérdésből
faragták
–
6.21
olyan tökéletes
hazugság a szabadság
hogy megéri hinned benne
bármi áron
kapu melyen nem kell zörgess
lépj be
6.95
amikor
megtanultunk beszélni
nem tudtuk
hogy elveszítettük
a harmadik szemünket
azt
amelyik lát
–
1.45
a parkban
lelepleztek egy szobrot
csiga araszolgat
az alkotót méltató kifogástalan szónoklat
tapsok
a szegfűk
pirosak
–
6.23
a csillagok még nem jöttek fel
ezek csak városi fények
buta lepke
–
Dankuly Levente fordításai
–
–
