Kukker
Végigpásztáztam a környéket a színházi távcsövemmel. Még a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiből való, kicsi, de masszív, tartós darab, mint a svájci óra. Jól lehet vele fókuszálni. A belső ablakpárkányon tartom, hogy bármikor kéznél legyen. Vonszolják magukat az ablakom alatt a zombik. Igazából igazi emberek, de úgy látszik, annyira megcsúszott már a világ, habár nem történt semmi katasztrófa, csak a mindennapok sorjáznak kérlelhetetlen monotóniával, hogy úgy mozognak mind, mint az élőhalottak. Ismerős arcokat keresek, ki hibbant meg, ki pedig az mégis minden látszat ellenére, akivel még fel lehetne venni valamiféle, akár jelbeszéden alapuló kapcsolatot. Csakhogy szabad szemmel nem látom a legjobban őket, nagyon nehéz a legfelső emeletről beazonosítani valakit. A kukker az apámé volt, aki biztos nagyon szeretett színházba járni, már amennyire akkoriban megérte, a tőle örökölt tévészekrényben találtam, csuklóra húzható, szépen formázott, még mindig frissen illatozó, merev disznóbőrtokban, gézbe csavarva. A gondos csomagolás, a géz tipikusan a mindig pedáns, a dolgait rendben tartani, óvni szerető apámra vall. Tőle eltérően, talán fiúi reakcióként, én sose rajongtam a színielőadásokért, most mégis úgy érzem magam, mint aki a kakasülőn izgatottan vár az ásító eseménytelenségbe legalább valami mellékajtón belopakodó minimális mozgalmasságra, fokozódó konfliktusra, ami aztán mindent elsöprő végkifejletben csúcsosodik ki.
–
Prognózis
Épp az órára néztem lopva, amikor sietve megérkezett. Két oldalról cuppantott egyet-egyet a levegőbe, mintha arcon csókolna, aztán visszatolta szájbugyiját a szájára, az orrát szabadon hagyva, hogy lélegzethez jusson, vagy talán hogy ne kelljen szívnia a saját szájszagát. Nem kért elnézést a késésért, én pedig nem kértem számon rajta. A magam bugyiját én is így hordom, sokszor csak az államra húzva, hogy bármikor rá tudjak gyújtani, ne kelljen állandóan le-fel huzigálnom. Csak olyankor tolom fel, amikor felbukkan egy rendőrautó. A város kihalt, pedig nincs se vasárnap, se ünnepnap. Ítéletnap se, legalábbis – hivatalos információk szerint – egyelőre. Ketten megyünk a temetőien üres, alkonyian napfényes utcán, mely nem is a fák, hanem a világra telepedő fertőzésveszély árnyékától tűnik súlyosan sötétnek. Nem beszélgetünk, nem tudjuk, hova megyünk, előzetesen nem egyeztünk meg semmilyen irányban, semmilyen célban, csak elindultunk az épp előttünk húzódó járdán, talán nem is érdekelte egyikünket se, hol kötünk ki. Kocsmák, bárok, teraszok kizárva, mert mindegyik zárva. Az utca egy sétányba torkollik. A sétány nem túl hosszú. Amikor a végébe érünk, visszafordulunk, aztán a másik végében megint vissza. Sétálunk a sétányon, hisz azért sétány. Nem érünk egymáshoz, nem fogjuk egymás kezét, nem ölelkezünk, nem csókolózunk. Mint két, több éve házasságban élő egyén, akiknek nincs már szükségük szavakra, gesztusokra, hogy megértsék egymást, vagy hogy nehogy félreértsék egymást. Egyre jobban sötétedik. Teszünk még pár kört, majd szó nélkül bekanyarodunk az utcába, amelyből érkeztünk. Az egész utat a találkahelyig csendben tesszük meg. Ott elbúcsúzunk. Ő letolva a bugyiját két oldalról cuppant egyet-egyet, mintha arcon csókolna, én kifújva a füstöt két oldalról ugyanúgy csókot imitálok. Lopva az órámra pillantok. Percre pontosan ugyanannyi ideig sétáltunk, mint tegnap és tegnapelőtt és azelőtt, és amennyit holnap és holnapután és ki tudja még meddig fogunk sétálni.
Menedékhely
Egy padlásszobában ülök, olvasni próbálok, hogy valahogy elfelejtsem a ribancot, aki megcsalt, de nem megy. Pótcselekvés csak. Leteszem a könyvet, felállok, az ablakhoz lépek, félrehúzom a függönyt, kinézek, de nem tudom, mit nézek, nem érdekel igazából semmi. Még csak este hat óra, kint nyomott szürkeség, valami tengerparton kéne heverészni, lehetőleg társasággal, vagy egy nővel, hideg sörök mellett, nem pedig a hegyek közt remetei magányban sorvadozni. Itt még kimozdulni sincs merre, a legközelebbi ház jó két kilométerre innen, de se oda nem vágyom, nem is nagyon ismerem az ott lakókat, se a kicsit távolabbi szórakozóhelyre, mert nem kívánkozom idegenek közé. Általában éjfél után tudok csak elaludni, addig mivel töltöm ki az időt? Nagy kérdés, igyekszem higgadtan felmérni a helyzetet. A házban rajtam kívül senki sincs, mégis a legfelső szobába húzódom vissza, ez az én menedékhelyem. Valamikor tavaly még azt terveztem, hogy a nőmmel jövök fel ide, egész nyáron csak kettesben leszünk, őt is vonzotta az ötlet, de aztán másképp alakult. Előtte elutazott egy táborba, ahol – ahogy az esetenként megtörténik, amikor valamelyik valahova elutazik – megismerkedett a jövendőbelijével, ahogy ő nevezte, nekem pedig… ha legalább egyenesen kiadta volna az utam. A Facebookról kellett kitartó nyomozással megtudnom, mi a reális helyzet. Valakivel már egy jó ideje kavar, eleinte ennyit reagáltam le a szívecskékből meg ölelésekből, amiket egy srácnak dobott kitartó rendszerességgel, a srác meg neki. Majd jött az igazi pofon. Amint megnyitottam az oldalt, egyből szembetaláltam magam vele, pont legfelül volt, de szinte továbbpörgettem, azt hittem, csak valamilyen giccses tengerparti fotó egy átlagpárról. Műmosoly, beállított pózok, mintha valahogy nem találnának bele a helyzetbe, bár erősen igyekeznek beletalálni, vagy úgy tenni, mintha nagyon beletalálnának. Annyira nagyon, mintha egy divatlap címlapjára pózolnának. Csak néztem. Hosszan, újra meg újra. Többször jól meg kellett néznem, hogy beazonosítsam az arcokat. Pedig oda volt írva a nevük. Még nem egészen jutott el, vagyis egyáltalán nem akart eljutni az agyamig az üzenet. Erőnek erejével kellett eljuttatnom, vagy erőnek erejével juttatta el magát. Perzselő forróság öntötte el a tarkóm, mintha leforráztak volna. Még most is a szemem előtt megy a film, ahogy azok ketten félpucéran egy nagy fehér kövön hevernek, amin talán az éjjel bícsszexeltek, háttérben az áttetsző tengerrel, mélykék égbolttal, vakító ragyogásban, majdnem ölelkező pózban. A srác keze a csajom felhúzott combjához ér, a mozdulat birtoklást fejez ki, a magáénak tekinti, hisz már a magáévá tette. És a rengeteg kedvelés és gratuláló hozzászólás, amivel mintha azt díjaznák. Végigheverek a kemény ágyon, amire túl fáradt vagyok már kirámolni az ágyneműt, nézem a plafont, a mennyezetgerendából kiálló kampót. Mit keres ott az a kampó. Minek fúrta be oda az előző tulajdonos, vagy ki. Biztos nem valami előre megfontolt gonosz célzatosságból, biztos csak az agyam viccelődik velem.
–
Szurok
Közös lakásban laktunk. Még egészen fiatal voltam. Ő egy negyven körüli férfival élt egy szobában, aki a szeretőjének tűnt. Egy ágyban aludtak. De sose láttam, hallottam őket dugni. Igaz, csak nappal hagyták nyitva a szobaajtót, akkor se mindig. Ő úgy mozgott ez a férfi mellett, mint egy tapasztalt, már mindennel tisztában lévő nő. Én mintha csak tévedésből pottyantam volna oda, a keskeny előszobában éjszakáztam a földön. Napközben tébláboltam. Hülyén vártam, hogy valami már történjen köztünk. Mintha észre se venné, észre se venne. Vagy csak úgy tesz? Végig elég baljóslatú volt az egész környezet és légkör. Ritkán jártunk el otthonról, mintha valamiért egybe lennénk zárva abba a házba. Egyszer mégis kimerészkedtem, hogy szabaduljak végre a fullasztó atmoszférától. Egy néptelen macskaköves utcán battyogtam lefelé régi házak közt a nyomott napsütésben, amikor hirtelen elkezdett potyogni a derült égből nagy vastag cseppekben valami sötét. Akármerre szaladtam, súlyosan záporozott, sehova máshova, csak rám. Valahogy nem járta ki az eszem, hogy behúzódjak egy kapualjba. Vagy ott motoszkálhatott a fejemben, de annyira személyre szólónak éreztem, hogy nem tudtam, nem mertem megtenni a lépést. Mintha valaki onnan fentről figyelmeztetne valamire, amit nem háríthatok el semmilyen csellel, kifogással. Vagy büntetne. De miért ezzel? Mi ez? Szurok? Közelebbről megnézve esetleg alvadt vér? Sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy kivizsgáljam színét-állagát, vagy hogy utánanézzek neki az álmoskönyvben, habár annak erre valószínűleg úgysincs megfejtése.
–
–