a korlátnál
maradtunk –
te átlépted.
meztelenül
lépted át,
sírtál.
mondtad
hibaérzet és
hibaérzetből
maradtam.
nyomorult
félrebeszélés.
mindketten átléptük,
de te vagy csak én
voltam meztelen?
mereven fekszem,
alvási apnoe,
amíg átmászol rajtam.
közben mással
kivártad,
hogy a korláton
mindketten túllépjünk.
te vagy az én pólóm hever,
itt,
a földön?
volt, hogy elmentél –
I.
Tudom, lassan eluntat,
ha miattad hányom el magam,
– tengert és sót is hányok,
szám fordított part,
mit megnyalok –
undorító vagy és
tegnap hagytam,
hogy elaludj bennem
de megvártad, míg
felkelek, hogy elmenj.
Vizet hánytam megint
– napról napra –,
azt unom csak,
hogy unsz,
hogy hiányodtól
én hányok s partot benned
nem lelek, csak saját, belső
tengeremet mosom mániásan,
véresen tisztára.
–
volt, hogy elmentem –
II.
Ha te lennék,
elhánynám magam,
magamra nézve tudnám, mikor
forduljak el –
tudom, emlékeznék,
ahogy elmész,
és végső esetben
is csak zsebkendők
az asztalon, miket adhatok
és itt is hagyok érzékeny bánatodra.
Miért tüntetsz ki,
ha rólam beszélsz,
de ha hozzám,
köztünk csak ige a szóváltás,
és miért nézel némán,
mikor véreset csuklok
és remélem, nevem nem csak
egy újabb, jól artikulált szó,
mi torkodon ragadt.
–
