Kopogtatnak reggel nyolckor.
—-– Szia, Marika! Egy kis altató kéne az anyámnak! Egész éjszaka rosszul aludt.
—-– Megnézem. Bár nem biztos, hogy találok.
—-Marika csak egy fél szemet talált. Vitte Arankának.
—-– Ne haragudj, de csak ennyit találtam!
—-– Remélem, elég lesz! – mondta Aranka, s sietett fel a harmadikra.
—-Marika visszafeküdt. Mikor felkelt, megreggelizett, s kitakarította a konyhát. Minden otthoni munkát egymaga végzett. Hatvannyolc éves volt, magányos özvegy, férje már tíz éve halott. Tizenegykor készülődni kezdett, hogy elmenjen az ebédért. Kitisztította az edényeket, szépen felöltözött, s elindult. Ilyenkor mindig távol volt legalább másfél órát, mert be is kellett vásárolnia, meg a postán feladnia a számlákat. Mikor biciklijén hazaérkezett, találkozott Arankával.
—-– Szia! – mondta Aranka. Feljöhetek hozzád?
—-– Persze!
—-Marika betolta a biciklit a kerékpártárolóba, s a szatyrokat, ebédes edényeket cipelve felment Arankával együtt a másodikra.
—-Aranka kinyitotta az ajtót, mindketten kimelegedtek, mire a konyhába értek. Marika letette az asztalra az ebédes edényeket. A kabátját is levetette.
—-– Rágyújthatok? – kérdezte Aranka.
—-– Persze. No hogy van az anyád?
—-– Épp erről akartam beszélni.
—-– Hallgatlak…
—-– Hát tudod, nagyon sok gondom van vele. Most jól aludt, ez a lényeg. Naponta etetnem kell őt, mosdatnom, szaladgálnom az érdekében mindenfelé, s mindezt úgy, hogy én se vagyok már makkegészséges.
—-– Tudom. Abba kellett volna hagynod a cigit is, igaz?
—-Aranka olyan képet vágott, mint aki mindjárt megőrül.
—-– Igen. Már sokszor gondoltam arra, hogy beadom az öregek házába, de ő azt a világért sem akarja. Velem akar maradni.
—-Marika sóhajtott.
—-– Hidd el, nekem se könnyű az életem. Mindannyiunknak megvan a maga gondja, keresztje.
—-– Anyám csak rám számíthat. Hiszen egyetlen gyermek vagyok. Nem tudom az öregasszonyt más kezekbe adni.
—-– Ne is add…
—-– De néha torkig vagyok a bogaraival! – mondta Aranka emelt hangon.
—-– És nekem? Teljesen egyedül? Mit gondolsz, milyen az életem? Az urammal hányszor kiabáltunk, veszekedtünk… Nincs az az Isten, aki számon tartaná.
—-Aztán hirtelen kopogtatnak. Marika ajtót nyit.
—-– Aranka önnel beszél, ugye?
—-– Igen.
—-– Tünde nem érzi jól magát, s folyton a lánya nevét emlegeti…
—-Aranka azonnal kapcsolt. Felkelt a székből.
—-– Megyek! – mondta. – Viszlát, Marika! Majd még beszélgetünk.
—-– Rendben.
—-Marika elővett egy tányért, s merített a levesből. Korgó gyomrának jól esett a forró leves. Marikával ugyanis gyakran előfordult, hogy koplalt. A gondok miatt.
—-Ebéd után leheveredett, s olvasni kezdett. Békés hangulatban teltek a délutáni órái. Tévét nem nézett, este inkább rejtvényt fejtett, vagy verseket írogatott. Mikor beesteledett, Aranka megint bekopogtatott.
—-– Szia! Altató kéne, megint.
—-Marika adott neki.
—-– Tessék! Ez egy egész szem!
—-– Köszönöm!
—-Marikának nem voltak gondjai az alvással. Lefekvés előtt Bibliát olvasott, és imádkozott. Ezúttal úgy hajnaltájt szokatlan módon megébredt. Felkelt, kiment a konyhába egy kávét meginni. Megint kopogtatott Aranka. Sápadt arccal állt a küszöbön.
—-– Képzeld, anyámnak asztmás rohama volt. Muszáj volt mentőt hívni. Bevitték a kórházba – mondta sírva.
—-– Ó, nagyon sajnálom. Nem tudok mit mondani.
—-– Nem is kell. De szerintem már nem sok van hátra neki.
—-– Hát… Kilencven éves… Ilyen az élet – dadogta Marika.
—-Aranka csendben, könnyeit törölgetve távozott. Marika felöltözött, s mosakodás után megreggelizett. Tizenegy felé előkészítette az ebédes edényeket, s délben elment az ebédért. Hazaérve ismét összefutott Arankával, aki megint beszélni akart vele. Felmentek a másodikra. Ahogy Marika letette az ebédes edényeket, Aranka máris belekezdett:
—-– Tudod, milyen sok dolgot öröklök, ha az anyám meghal? – mondta mosolyogva.
—-– Reggel még sírtál…
—-Aranka erre egy pillanatra elszégyellte magát, de folytatta:
—-– Van egy nagyon szép gyűrűje, s az az enyém lesz.
—-– Akkor örülj neki – mondta Marika egykedvűen.
—-– Elgondolkoztam azon, hogy tényleg már kilencven éves… Ez az élet rendje…
—-Marika eltűnődött.
—-– Ha az anyám meghal, megszűnnek egy időre az anyagi gondjaim…
—-Marika csak állt és hallgatott.
—-– No, látom, fárasztalak. Megyek is. Azért hidd el, fáj, hogy meghal.
—-Elköszönt. Marika kibontotta az edényeket, s nekifogott enni. Közben eltöprengett azon, hogy az ember milyen fura egy teremtés. Annyit leszűrt, hogy felettébb ördögien kiszámíthatatlan…
