(Részlet)
1873
—–Nizza, Promenade des Anglais, Villa Acqua-Viva, január. – Howardné meghívott tegnap, hogy töltsük a vasárnapot a gyermekeivel. Már haza akartunk jönni tőluk, mikor belépett s átadta édesanyám üzenetét, hogy estig náluk maradhatunk. Maradtunk is, és ebéd után, szürkületben, átmentünk a nagy fogadóterembe, ahol a gyermekeik elém térdeltek s kérve-kértek, énekeljek valamit. Sokat nevettünk, de azért elénekeltem a Santa Luciát, A nap már felkeltet, meg néhány apróságot. Annyira tetszett nekik, hogy valósággal agyoncsókoltak. Igen, csak ezt a szót használhatom. Ha ilyen hatással tudnék lenni a közönségre is, rögtön még ma színpadra lépnék.
—–Nagyon nagy dolog, ha az embert nem a ruhájáért csodálják meg, hanem valami másért, ami többet ér. A gyermekek elismerő szavai egészen elragadtak. Mi volna, ha mások ünnepelnének?…
—–Nagy izgalmakra és nagy diadalokra vagyok teremtve. Legjobb lesz hát, ha énekesnő leszek. Ha a jó Isten megtartja, erősíteni és nevelni fogja a hangomat, akkor elérem azt a dicsőseget, melyre szomjazom. Akkor hírneves leszek, és mindenki tisztelni és csodálni fog, s megnyerhetem annak a szívét, akit úgy szeretek. Ha ilyen maradok, amilyen most vagyok, nem sok reményem van, hogy valaha megszeressen. Észre sem vesz. De ha látna, hogy dicsőség és diadal vesz korul… A férfinépség oly nagyon hiú… A társaságnak sem kell szégyenkeznie miattam, mindenütt bátran fogadhatnak, mert hiszen nem valami dohánytőzsdéből vagy piszkos utcácskából napfényre került híresség lennék. Előkelő vagyok, nem szükséges, hogy dolgozzam, vagyoni körülményeim mindent megengednek, könnyűszerrel emelkedhetem, s annál nagyobb lesz a dicsősegem. Milyen pompás lesz az életem! Dicsőségről, hírnévről álmodozom; akarom, hogy mindenki emlegessen!
—–Megjelenni a színpadon, látni az emberek ezreit, amint szívdobogva lesik a pillanatot, melyben énekem fölcsendül; tudni róluk, hogy egyetlen hangomra lábam elé borulnak; végignézni rajtuk büszke pillantással (értek hozzá!)… erről álmodozom, mert ez az életem, a vágyaim-vágya, a boldogságom. És akkor, ha mindez valóra válnék, H. herceg őfensége is éppúgy a lábam elé omlana, mint a többiek, de neki más fogadtatásban lenne része. Kedvesem, ha majd meglátod a diadalt, mely körülvesz engem, téged is el fog kábítani a fényességem, és megszeretsz; hiszen csak olyan nő méltó hozzad, mint amilyen én leszek egykor. Remélem, nem vagyok csúnya, inkább csinos; határozottan csinos. Nagyon jó alakom van, mintha csak szobor lennék; szép a hajam, jól tudok mozogni és beszelni, s tudok bánni a férfiakkal.
—–Becsületes vagyok, sohasem fogok megcsókolni mást, csak a férjemet, és olyasvalamivel dicsekedhetem, amivel tizenkét-tizennégy éves kislányok nem mindig dicsekedhetnek, s ez az, hogy soha még csókot nem adtam és nem kaptam. És ha a herceg látja majd, hogy van egy fiatal lány, aki a dicsőségnek olyan magas fokára emelkedett, amilyenre soha előtte nő még el nem jutott; aki állhatatos szerelemmel szereti őt gyermekkora óta; aki becsületes és tiszta, mint senki más, meg fog döbbenni láttomra, el fog akarni nyerni mindenáron, és feleségül vesz hiúságból. De hát miért ne tehetném fel, hogy szerelemből vesz el? Igen, Isten segítségével! Isten megmutatta a módját, hogyan nyerhetem meg, akit szeretek… Köszönöm, köszönöm neked, édes Istenem!
—–Március 14. – péntek. – Ma reggel kocsizörgést hallok a Rue de France felől. Kinézek, hát H. herceget pillantom meg négyesfogaton. Ó, Istenem, de hiszen ha itt van, akkor részt fog venni az áprilisi galamblövő versenyen?! – Feltétlenül ott leszek!
*
—–Ma is láttam H. herceget. Senkinek sincs olyan tartása. Úgy ül a kocsijában, akár egy király.
—–Séta közben többször láttam G.-t1, rendesen feketében jár. Szép asszony, vagyis inkább szép haja van. A megjelenése pompás, kifogástalan. Minden választékos, gazdag és ízléses körülötte; bátran tarthatnák nagyon előkelő hölgynek. Környezete összhangban van szépségével; – házában gyönyörű szalonok, barátságos szegletek, melyeket függönyökön és zöld növényeken átszűrődő szelíd fény világít meg. Ő maga királyné módjára fésülve, öltöztetve, ápoltan és gondozottan ül pompás szalonjában, melyben minden úgy van elrendezve, hogy szépségét annál jobban kiemelje. Természetes, hogy a hercegnek tetszik, és hogy szereti. Volnék csak én az ő helyében, nála is különb lennék. – Boldogan fogunk élni a férjemmel, mert nem fogom elhanyagolni magamat; – olyan csinos és gondozott leszek mindig, hogy tessem neki, mintha előszörre akarnék megtetszeni. Nem értem, hogy férfi és nő, akik házasságuk előtt szerették egymást és tetszeni akartak egymásnak, hogyan hanyagolhatják el külsejüket a házasság után.
—–Miért gondolják az emberek, hogy házasság után a szerelemnek el kell múlnia, és csak hideg, tartózkodó barátság maradhat? Miért szentségtelenítik meg a házasságot azzal, hogy a nőt papírtekercsbe göndörített hajjal, fésülőköpenyben, goldcreames arccal képzelik el, amint éppen új ruhára való pénzt akar a férjétől kierőszakolni? – Miért éppen férje előtt hanyagolja el magát a nő, mikor éppen férjének kellene legjobban tetszenie?
—–Nem látom be, miért kell a férfival háziállat módjára bánni, ha már férj lett, mikor az esküvőig ugyancsak igyekeztek tetszeni neki. Miért ne kacérkodjunk kissé a férjünkkel, miért ne bánjunk vele úgy, mint idegennel, aki tetszik nekünk? Csakhogy persze az idegennek nem szabad annyit megengednünk. Azért talán, mert a házasságot Isten szerezte és áldotta meg? Mert szerethetik egymást nyíltan, bűn nélkül? Azért, mert ami nincs megtiltva, nem érdekes, és mert gyönyörűséget csak tiltott és rejtett dolgokban lehet találni? Istenem, nem volna szabad, hogy így legyen! Én a házasságot másképp képzelem el.
—–Megerőltetem a hangomat, még majd tönkre fogom tenni, s ezért esküvel fogadtam, hogy nem énekelek addig, míg órákat nem veszek. (Olyan eskü, melyet százszor is megszegtem már.) Arra is kértem Istent, fejlessze a hangomat, legyen még erősebb, még csengőbb. Hogy fogadásomat meg tudjam tartani, s ne énekeljek ezután, borzasztó bűnhődéssel ijesztem magam, azzal, hogy ha énekelek, egészen elvész a hangom. Nagyon nehéz, de minden erőmet össze fogom szedni, hogy megtartsam.
—–Április 30. – péntek. – Özönvíz előtti öltözetet szedtem magamra, fekete bársony szoknyát és derekat, föléje díszes tunikáját és ujjatlan kabátkáját. Nagyon jól áll. Azt hiszem, azért, mert kedvesen mozgok, és mert ruháimat csinosan tudom eligazítani magamon. (Olyan vagyok, mint valami kis öreg.) Sokan utánam fordultak. Szeretnem tudni, miért. Nevetséges vagyok, vagy igazan csinosnak találnak? Sokat adnék, ha valaki megmondaná az igazat. Úgy szeretném megkérdezni valakitől (legszívesebben egy fiatalembertől), hogy szép vagyok-e. Mindig inkább hiszem a jót, mint a rosszat, s most is inkább azt gondolom, tetszem az embereknek. Lehet, hogy csalódom, de szívesen élek ebben a hízelgő hitben. Miért is ne? Nézzünk mindent a legjobb oldaláról. Olyan szép az élet, és olyan rövid!
—–Azon gondolkozom, mi lesz Pál bátyámból, ha felnő. Milyen pályát választ? Nem töltheti olyan haszontalanul az idejét, mint sokan töltik, üres sétálgatással, kártyások és félvilági nők társaságában. Brrr! Rajta leszek, hogy eszébe se jusson; minden vasárnap írok neki egy serkentő levelet. Tanácsokat nem fogok osztogatni, nem; jó pajtásként fogok vele bánni. Majd megtalálom a módját, és Isten segítségével fogok hatni rá, mert mindenáron emberré kell lennie.
—–Annyira el voltam foglalva, hogy szinte elfelejtettem a herceg távollétét! … (Micsoda szégyen!) Azt hiszem, nagyon mély szakadék választ el minket, különösen ha Oroszországba megyünk nyáron. Anyámék komolyan tervezik. Hogy is remélhetem, hegy valaha az enyém lesz? Annyit sem gondol rám, mint a tavalyi hóra; észre sem vesz. Ha Nizzában maradunk télire, még remélhetnék, de ha Oroszországba utazunk, minden lehetőségnek vége. Kínzó fájdalom dermeszt meg, mindent elvesztek, amit reméltem. Egész valóm fel van dúlva. Nagyobb szenvedés már nem is érhet. Milyen különös! Előbb még a galamblövőverseny örömeire gondoltam, s most pedig a lehető legszomorúbb gondolatok kergetik egymást a fejemben.
—–Össze vagyok törve, Istenem, meghalok kínomban, ha eszembe jut, hogy sohasem fog megszeretni. Nincs semmi reményem, őrült voltam, hogy lehetetlent kívántam. Túlságosan szép volt, amit akartam! De nem, nem, nem szabad elhagynom magam, nem eshetem ennyire kétségbe. Van Isten, aki mindenható, akinek gondja van rám. Merhetek-e kételkedni, mikor mindenütt jelen van, mindenkor őrködik fölöttem? Mindentudó és mindenható ő, előtte sem idő, sem távolság nincsen. Lehetnék én akár Peruban, a herceg meg Afrikában, ha Isten úgy akarja, találkozunk. Szabad-e kétségbeesnem, szabad-e pillanatra is megfeledkeznem isteni jóságáról? Megtagadjam, mert nem adja meg rögtön, amit kívánok? Nem, nem, sokkal irgalmasabb, semhogy megengedje, hogy zsenge lelkemhez ilyen bűnös kétségek férjenek.
—–Ma reggel Colignon kisasszonynak (a nevelőnőmnek) egy szénhordó munkást mutattam, s azt mondtam: „Nézze csak, mennyire hasonlít H. herceghez.” – ,,Micsoda csacsiság!” – felelte nevetve. Nekem viszont roppant örömet okozott, hogy kimondhattam a nevét. Úgy találom, hogy ha senkinek sem beszélünk arról, akit szeretünk, erősebb marad a szerelmünk, míg ha állandóan emlegetjük (rám nem vonatkozik), veszít az erejéből. Olyasfajta dolog ez, mint az illatszeres üveg: míg be van dugaszolva, erős benne az illat, de ha nyitogatjuk, elpárolog. Az én szerelmem azért erős, mert senkinek sem említem, és csak magam tudok róla; megőrzöm magamnak a titkomat.
—–Nagyon rossz kedvem van. El sem tudom képzelni, hogy alakul ki a jövőm. Jobban mondva, tudom, mit szeretnék, de nem tudom, vajon elérem-e. Milyen víg voltam még múlt télen, tele reménységgel, minden mosolygott rám, s most, íme, szerelmes vagyok egy ábrándba, melyet talán sohasem érhetek el. A ruháimmal is szerencsétlen vagyok; előbb sírtam is már. Két varrónőnél voltam nagynénémmel, de egyikük sem ér semmit. Írok Párizsba; ki nem állhatom az itteni munkát, elkeseríti az életemet.
Udvarhelyi Ádám fordítása
–
–
1 A herceg szeretője.
–
–
