Először az erkélyen ültem le, de a szél bekergetett. Rendeltem egy kávét ásványvízzel, felcsaptam a laptopot, megnyitottam az álláskeresőt. Kint eközben már-már tetőfokára hágott a vihar, hatalmas reccsenés hallatszott, majd szörnyű robaj közepette ripityára tört az asztal, ami mellé azelőtt telepedtem le, az összes körülötte lévő székkel. A szomszéd asztalnál kint feledkezett szerelmespár pánikszerűen felugrott és bemenekült, sűrűn vetve magukra a keresztet. Kicsin múlott. Néztem az ablakból a felszálló port, az eszelősen ugráló szemcséket a fellegek közül vakuként bevillanó napfényben, amely mintha csak a pillanatot akarta volna megörökíteni. Semmi kétség, az exem bosszúja üldöz, bármibe fogok, nem sikerül, a munkahelyemről kicsaptak, a nők lepattintanak, megbotlom a járdaszegélyben, hogy épp csak hasra nem esem, és még sorolhatnám a viszonylag ártalmatlan, nem annyira életveszélyesnek számító eseteket, de ilyen még nem volt. Egy heves széllökés kiszakít egy lepedőnyi, karvastagságú faldarabot a mennyezetből, pont a fejem fölött. Ha még ott ülök. Vagy semmi vész, semmi természetfeletti, semmi természetellenes nem történt, csak az épület szorul felújításra? A fúriás olvasat mégsem hagy nyugodni: miért épp a tomboló düh (ítéletidő) űzött be a falszaggatóvá fokozódó harag (végítélet) elől? Ez volt az ultimátum? Legközelebb nem lesz kegyelem?
–
Semmittevés
Miként értelmezed azt, hogy azért rúgnak seggbe, mert semmit nem tettél, tette fel a filozofikus kérdést a tanár, és semmit nem tudtam válaszolni, mert tényleg semmit nem tettem. A semmittevés bűnébe estem, sőt abban leledztem. Nem tanultam meg a leckét, nem készítettem el a házi feladatot, nem jártam élen a közmunkában, nem tapiztam a lányokat a szünetben, nem cigiztem a budin, nem rohangásztam rikoltozva a folyósokon, nem rúgtam a bőrt ordítozva az udvaron. Csak bújtam a könyveket a pad alatt, bámultam ki a többiek feje felett az ablakon, félreeső helyeken csellengtem egyedül, azon töprengve felnőttesen, mit keresek én itt, mire jó ez a nagy időpocsékolás, ez a börtönkaszárnya a való élet helyett. Szóval szigorú mércével mérve valóban egyáltalán nem voltam suliképes. Egy ilyen megmérettetés alapján jogos hát a kritika. Ekkor a tanár páros lábbal akart kirúgni, de a nagy lendülettől elvesztette maga alól a talajt, hanyatt vágódott, a szemüvege elszánkázott. Az osztály ledermedt, majd minden átmenet nélkül tomboló röhögőorkánban tört ki. Lehet, hogy rajtam nevettek, amiért tátom a számat. Tanárunk, szegény, a szemüvege után tapogatózott, de szemüvege híján nem látta, hogy rossz irányba, én meg nem világosítottam fel tévedéséről, nem is löktem oda neki az alig karnyújtásnyira, persze az ellenkező oldalon heverő tárgyat. Egyetlen pöccintés, én viszont semmit nem tettem, még a kis lábujjamat sem mozdítottam. Pedig ennyibe került volna, hogy picit megmentsem a becsületét. Talán azt éreztem, a magamét veszíteném el vele. Talán azt, e nagylelkű gesztus valahogy helyzetidegen.
A fingós gyerek
A fingós gyerek torkaszakadtából sír, mert megint befosott a szerencsétlen. Mindenki röhög. Én is. Ilyen az inercia. Igazából szeretnék rájuk szólni, hogy most már ideje volna alaposan szétnézni, végre komolyan felmérni, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. Valami elhagyott sziget ez? Hajótörést szenvedtünk, vagy repülőszerencsétlenség ért minket? Esetleg egyszerűen valami délvidéki tengerparton nyaralunk önfeledten? Hiszen süt a nap, csapkodnak a hullámok, friss szellő lengedez. Csak a fingóshoz nem szabad túl közel menni. De mi van, ha épp ő a válasz valamennyi kérdésre. Mi van, ha a kölyök reagálja le legjobban a tényállást. Viszont még bedugott orral sem lehet beszélni vele, képtelenség megszólítani, olyan vadul, nekikeseredetten bömböl. A többiek meg tovább cukkolják. A seggedért verik a szád. A seggedért verik a szád. Seggedért verik a szád. Észre sem veszik a hülyék, hogy nincs is ki verje, mert hol vannak a szüleink, miért szívódtak fel mind, hogyhogy egyet se látni sehol? És hol a többi felnőtt? Valami teszt ez? Mikor már fokozhatatlanná fajul a helyzet, előbújnak majd valahonnan a bokrok mögül, rendet teremtenek, a beszaróst tisztába teszik, nyugtatgatják, babusgatják, semmi baj, kicsikénk, csak anyucinak-apucinak egy kis dolga akadt, tudod? Milyen banális.
–
–
