Eltévedtünk, nincs mese, ez nagyon nem jó, a bátyám iszonyatosan dühös lesz rám. Lemaradtunk a csoporttól, de arról igazán nem én tehetek, hogy Z.-nek folyton kioldódik a cipőfűzője. A bátyámnak eszébe se juthat, hogy eltévedtünk, többször jártam már a szurdokban, és nekem mint az öccsének, nekem is ismernem kell a vadont, behunyt szemmel is el kellene találnom a Farkasösvényig, ott – gondolom – bevárnak, de szinte semmit nem mond nekem ez a mező.
—-Oké, azt legalább tudom, hogy a patak merre van, ha a partján megyünk lefele, előbb-utóbb egy falura bukkanunk.
—-Átvágunk a fák között, egy meredek, köves oldalon kell beereszkednünk, nem könnyű terep, de veszélyérzetünk jóformán nincs is. A fák törzse szürke és egyenes, lombjuk magasan van, némának tűnik az erdő. A kövek, a fák, később a zavaros patak és meredek sziklafalak között úgy érzem, hazaérkeztem.
—-Beszélgetünk Z.-vel, mégis mintha néma lennék én is, egy vagyok a természettel, bár kívülről is látom magam, nem töröm fel a csend héjait.
—-Z. egy évvel idősebb nálam, megtermett, jámbor kiskamasz.
—-A patak vize jéghideg, a nyálkás kövek csúsznak, mint a …, ügyeskednünk kell, hogy a kezünkben tartott cipőkkel ne hasaljunk el. Nincs bennem félelem, nyilván ha sötét lenne, talán be is hugyoznék, de így mintha valami ösztön vezetne, megyek Z. előtt és mutatom az „utat”. Mindkét oldalon sziklafalak magaslanak, balra mellettünk a gyors patak, és ez a díszlet éppen elegendő, hogy rettenthetetlen indiánnak képzeljem magam. Persze azok a csodás indiánokról szóló regények nemigen számolnak a rettenthetetlen indián még rettenthetetlenebb testvérével, aki majd szétrúgja „Veszett Róka” rettenthetetlen seggét…
—-Most felfele kapaszkodunk egy bazi nagy sziklafal mellett, ez az egyetlen út, biztos Z. is élvezi a kalandot, nem hiszem, hogy bízna bennem, de mondjuk más választása nem nagyon van.
—-A megérintett kövek, a föld, a gallyak mintha mind én lennék, egyre inkább transzba esek, őszintén szólva nem is akarom, hogy véget érjen a kóborlásunk. Ahogy visszaereszkedünk a patakpartra, gyalogolunk még körülbelül húsz percet, amikor megpillantjuk a törzs többi felét a túlparton. A Farkasösvény aljában várnak ránk, úgy tűnik, nem túl békések, így már nem mohikánoknak, hanem inkább aukáknak látom őket. Megváltoztak a dolgok, én vagyok az utolsó mohikán, haha.
—-Egy farönkön lehet átjutni a túlsó partra, Z. már araszol is rajta.
—-A bátyám üvölt, „gyere át!”, nekem viszont eszem ágában sincs átmenni, a fizikai fájdalmat még elviselném, de azt, hogy annak az ocsmány D.-nek még szélesebb vigyora legyen, miközben a bátyám szétrúgja azt a rettenthetetlen seggem, na azt nem.
—-D.-nek van valami hiénaszerű a vigyorában, szinte csak az ő arcát látom, egy életre bevésődik.
—-Bátyám elindul, hogy átjöjjön értem, rohanni kezdek felfele a parton.
—-Útközben felfigyeltem egy barlangra, oda bújok el most, szerencsére nincs messze, így ki tudom használni azt a kevés előnyt, amim van. Kúszom befele, inkább rókalyuknak lehetne nevezni ezt a pár méteres odút a sziklafal aljában. Megszűnik az idő, csupán a leveleket látom a bejárat előtt, majd ebbe az időtlenségbe besétáló testvérem lábait térdtől lefele.
—-– Gyere ki.
—-Nem mozdulok, rókakölyök vagyok, aki bízik abban, hogy a vadász mellélő.
—-Nem mozdulok.
—-– Gyere ki, nem bántalak.
—-Büszke arra, hogy ha nem is a legerősebb, leggyorsabb stb., de vadállat vagyok.
—-Előkúszok odúmból, és együtt megyünk vissza az időközben mohikánokká visszavedlett törzshöz.
–
