(részlet)
A Bem térhez közel, a Bambi Presszónál szerencsére akad egy hely. Az eső végre alábbhagyott. Látom, hogy rengetegen ülnek a teraszon, a zuhé a kockás terítős asztalokhoz terelte az embereket. Innen még pár perc séta a fogdaépület, de úgy döntök, a Dunához közel teszem le a kocsit. A csatornák nehezen vezetik el az áradatot, lent a rácsok közt még mindig hevesen bugyog a víz.
—-Eszembe jut az öreg. A vigyorgó feje meg a lakás félhomálya, és az émelyítő szag, amitől szerintem napokig nem fogok tudni szabadulni. Az egész olyan, mintha álmodtam volna, de talán jobb is, hogy a nagy rohanás miatt egyelőre nem tudom komolyan venni, ami történt, és amit a lakásban láttam.
—-Anna közben újra rám csörgött, úgyhogy az első dolgom, miután kiszálltam, hogy visszahívjam.
—-Kicsöng. Már hallom is, ahogy levegőt vesz odaát.
—-– Te vagy az?
—-– Ki lenne? Persze, hogy én – mondom.
—-– Mikor szándékozol bejönni apához?
—-– Ami azt illeti, ha nem kéne még a fogdába mennem pénteken, fél ötkor, már ott lennék.
—-– Én is tudom, hogy milyen nap van, és hogy mennyi az idő. Ne sajnáltasd magad.
—-Megint a cseszegetős énje tolakodott elő, konstatálom magamban.
—-– Jó – felelem.
—-– Meddig tart?
—-– Anna, fogalmam sincs, meddig tart, de utána bemegyek. Kérlek, ezt mondd meg anyának is – folytatom kissé ingerülten, miközben azon tűnődöm, mindaz, ami ma még hátra volna, sehogy se kivitelezhető.
—-– Miért nem inkább apának?
—-– Jó, igazad van, mindkettőjüknek.
—-– Felhívhattad volna te is.
—-Erre inkább nem felelek semmit, mert nem akarok veszekedni, főleg, hogy anyám nem veszi fel a mobilját tíz esetből nyolcszor, és ezt Anna is pontosan tudja. Persze nyilván nem ez a lényeg ebben.
—-Viszonylag hosszú csönd. A háttérben motoszkálást, beszédfoszlányokat hallok. Gondolom, a kórházi folyosón álldogál.
—-– Miféle ügy ez? – kérdezi, ami igencsak meglep. Anna nem túl gyakran kérdezősködik a munkám felől, hallott már az évek során elég történetet. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak, mert igazán kielégítő válaszra most még nem vagyok képes.
—-– Emberölés. Zűrösnek tűnik, és szerintem el is fog húzódni ma ez a dolog.
—-– Aha, remek – hallom odaátról.
—-– Anna, most mit csináljak? Ez a munkám. Ha valaki, te ezt megértheted, hiszen nem én vagyok az egyedüli ügyvéd a családban.
—-– Igen, föltűnt – mondja.
—-Semmi rendben, vagy jól van, villan át az agyamon.
—-– Te most bent vagy?
—-– Persze.
—-– Hat után is beengednek?
—-– Anya leadta a neved a portán, úgyhogy ha szépen mosolyogsz, akkor talán.
—-– Az menni fog – mondom, miközben úgy érzem, tényleg mosolygok. – Hogy van apa? – kérdezem aztán.
—-– Ezért is lenne fontos, hogy itt legyél, mert szerintem nincs igazán jól.
—-– Anya azt írta, jól van.
—-– Tudod, hogy anya milyen! Azt akarja, hogy jól legyen, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy így is van.
—-Anna nem viccel, komolyan aggódik.
—-– És az orvosa, ő mit mond? Beszéltél vele?
—-– Műt. Úgyhogy nem volt lehetőség rá délután. A nővér szerint az eredményei rendben vannak. A vérképe jó. Nekem viszont rossz előérzetem van. Apa olyan csöndes és zavart. Valami nem oké.
—-– Anna… pár napja műtötték. Fogyott egy csomót, melózni se tud. Szerintem…
—-– Akkor is – vágja rá.
—-Inkább nem firtatom tovább. Megint hallgatunk. Közben áthaladok egy zebrán, hogy a Fő utcán menjek tovább.
—-– A srácokkal mi van? – kérdezem, mert tudom, jólesne Annának, ha róluk is érdeklődnék, másrészt tényleg érdekel, mi van velük. Anna kilenc évvel idősebb nálam, és már jócskán teljesítette azokat az elvárásokat, amiket a szüleink elsősorban felém támasztanak. Kétszer volt férjnél. Az első házassága talán két évig ha tartott, mert hamar kiderült, hogy a fickó számára egy nem várt sajátosság inkább probléma, főleg, ha Down-szindrómáról van szó. Imádom Bencét, Anna nagyobbik fiát, aki egészen különleges érzelmi szinten létezik, és olyan tisztaság lakozik benne, amit az időnként jelentkező dühkitörései is csak még inkább igazolnak.
—-Anna második házasságának alakulását aztán már sokkal jobban láttam, a lassú leépülést, az elidegenedést, aminek szintén válás lett a vége. Vannak azok a típusok, akik képtelenek jól választani, és ugyanazokba a csapdahelyzetekbe sétálnak bele, és a hasonló lelki parákkal küszködőket vonzzák be folyamatosan, és azt hiszem, Annával is ilyesmi történik már vagy húsz éve. Viszont mások számára nagyon is képesek megmutatni a helyes irányt, és nincs még egy ember, aki annyira tisztán és egyöntetűen látna, mondjuk engem, mint a nővérem. Anna második fia, Botond, még csak ötéves. Néha úgy érzem, a vele töltött órák során, mintha nem is az unokaöcsém volna.
—-– Jól vannak. Bence egy fejlesztő foglalkozáson van, nemsoká megyek érte. Botond meg az apjával van már.
—-– Nem a múlt hétvégén volt vele? – kérdezem, mert úgy rémlik, Anna említett ezzel kapcsolatban valamit.
—-– Igen, úgy volt, de szombat reggel váratlanul lemondta.
—-– Már megint?
—-– Kéthavonta csinál egy ilyet.
—-– Igazán jó fej – mondom élcelődve, majd ránézek a telefonra az idő miatt, ami négy perccel többet mutat, mint aminek még örülni tudnék.
—-– Hitegeti a saját gyerekét – mondja, majd egy kis szünet után folytatja: – Botond kérdezte, mikor jössz. A jövő hétvégén átjöhetnél.
—-– Jó lenne. Remélem, lesz időm.
—-– Legyen – teszi hozzá meghatározhatatlan hangsúllyal. Mintha egy leheletnyit engem is büntetni akarna azért, amit nem én követtem el. – Amúgy Anikóval és veled mi van? – kérdezi hirtelen.
—-Nagyon reméltem, hogy ezt most nem kapom meg. Anna inkább Anikó pártját fogja ebben a dologban, már csak azért is, hogy a szüleimnek ellentmondjon, akik nem kedvelik a barátnőmet, már ha fogalmazhatok egyáltalán így. Elég sok mindent tud kettőnkről, az érdeklődése viszont most olyan hányaveti, hogy szerintem megjátssza magát, és még az sem elképzelhetetlen, hogy beszéltek.
—-– Nem tudom, mi van vele. Hívtam, de nem veszi föl.
—-– Mikor találkoztatok?
—-– Már vagy egy hónapja nem.
—-– Egy hónapja?
—-– Igen. Hogy egész pontos legyek, kedden múlt egy hónapja. Egyébként ez is pont mára van betervezve, de láthatod, minden egyszerre történik most.
—-– Betervezve?
—-Igen, ezt kurvára máshogy kellett volna, gondolom.
—-– Jól van, érted, hogyan értem! Ma este találkoznánk. Így jobb?
—-– Ma este?
—-Nem értem, miért, de úgy kérdez, mintha hülyére akarna venni, vagy mintha valami miatt a legegyszerűbb mondatok értelmezésével kapcsolatban is segítségre szorulna. Szokatlan ez tőle.
—-– Igen. Hétre beszéltem meg vele a Keletben, de akkorra tuti nem érek oda.
—-– Szereted őt?
—-Váratlan a kérdés, főleg, hogy a válasz elég egyértelmű, szerintem Anna számára is. Arra gondolok aztán, hogy lehet, csak azért kérdez így, mert elérzékenyült a bentléttől, és az összes érzelmi területen, ahol csak lehetséges, ki akarja fejezni most magát, vagy talán valamiféle megerősítésre vár, ami az apánkkal való viszonyra is értelmezhető egy kicsit.
—-Netán tud valamit, amit én még nem. De ha igen, miről?
—-– Tudod, hogy szeretem – felelem úgy, hogy érezze, ez közben nem csak Anikóról szól.
—-– Szurkolok, tényleg. Apához meg gyere be minél előbb. Szia – mondja szelíden, majd kinyom.
—-Az első mondatból ítélve elég nyilvánvaló, hogy a háttérben történhetett valami. A másodikból meg azt érzem ki, nem tudhatjuk, hányszor van erre lehetőség a jövőben. Jobb lenne, ha nem azt érezném, hogy mégiscsak bűntudatot akart kelteni bennem, de összességében képtelen vagyok pár percnél tovább haragudni rá.
–
–
