Van valami

Valami van – ezt az elejétől fogva érezzük. Láttuk magunk körül a tájat, amelyet hegyek és síkságok tagoltak, láttuk a tengereket és fölöttünk az eget. Az égen megcsodáltuk a fényes képződményeket, meséket, történeteket költöttünk róluk, beszéltünk hozzájuk.

A kunyhóinkat lassan házakra cseréltük, szépen kimért, függőleges falakkal, majd a sarokra mutatva így szóltunk: a szoba bármelyik pontját három számmal tudjuk beazonosítani, amelyek megmondják, mennyit kell menni az egyes falak mentén, hogy a pontba érjünk. Így a tér, amelyben élünk, háromdimenziós. Na persze, nem csak a szoba, hanem ez a nagy minden itt körülöttünk. A hegyes-völgyes tájat szemlélve tökéletesen egyenletesre csiszolt, végtelenségbe nyúló, láthatatlan falakat képzeltünk el, és a kereszteződéseikben koordinátatengelyeket.

Éreztük az évszakokat, az öregedést, az ismétlődéseket, a változást, emlékeztünk, mi történt velünk az életünk során, és izgatottan vártuk, mi jöhet még. Hát akkor a három dimenziós terek egymás után következnek, egyenes vonalban fölfűzve – gondoltuk. Ezt az egyenes vonalat elneveztük időnek. Megszületett bennünk a téridő víziója, amely négydimenziós, tökéletesen szabályos falaival rendet vágva a természet lüktetésébe.

Elkezdődött a játék. A mozgást elképzeltük a téridőben, lerajzoltuk a koordináta-rendszerben, matematikai fogalmakkal, függvényekkel írtuk le. A matematikai kép alapján mennyiségeket találtunk ki, sebesség, lendület, erő, energia. Ezek nagyon jó hasonlatoknak bizonyultak, és élmény volt őket valóságosnak képzelni. A mozgásunk sebességét ismerve előre ki tudtuk számolni, mikor fogunk megérkezni, és ha egy régi ismerősünk megbökött, éreztük a hátunkon az erővektor irányát és nagyságát.

Mindannyiunk nagy megdöbbenésére két ügyes játékos, Leibniz és Newton azzal álltak elő, hogy ők a mozgást a pillanatban is látják. Megalkották a differenciálszámítást, a végtelen kicsi változások kalkulusát, és ezzel az addigiaknál jóval bonyolultabb mozgásformákat is le tudtak írni. A pillanatbeli mozgás illúziója és a végtelen kicsi változás nagyon izgalmas játékszernek bizonyultak, eszünk ágában sem volt elengedni őket. Kezdett úgy tűnni, hogy ez a játék a világ leírásának a tökéletes kulcsa. A jelenségek egyre részletesebb vizsgálatával előbb-utóbb majd utolérjük a természet életteli bonyolultságát, és a láthatatlan matematikai falakat – mint egy kosztümöt – gondosan rásimítjuk az érzékelt világra. A newtoni mechanika és az euklideszi geometria olyan tökéletes keretet biztosítottak egymás számára, hogy nem tudtuk nem azt gondolni: ez így van kitalálva, a valóság más jellegű leírásával próbálkozni sem érdemes.

Közben az égen fénylő képződmények természetét is megértettük, rájöttünk, hogy nem ők fénylenek az égen, hanem ők – akárcsak a Földünk – nagy, semmiben keringő golyóbisok. A nagy semmibe még könnyebb volt beleképzelni a láthatatlan koordinátairányokat, melyekben a mozgásegyenletekkel le tudtuk írni a golyóbisok pályáját. Nem csoda hát, hogy dagadt a mellünk.

A valóságról alkotott matematikai hasonlatok segítségével jósolni tudtunk, és össze tudtunk rakni a világ darabkáiból olyan kütyüket, amikről előre tudtuk, mit fognak csinálni. Ezek egyre bonyolultabbak lettek, tőlünk függetlenül működtek, pontosan az előzetes terveinknek megfelelően, hirdetve a játék dicsőségét.

Persze voltak olyan játékosok, akik nem azt érezték játszás közben, amit kellett volna. Például egy Bolyai János nevű azt állította, hogy ő a geometriát másképpen is el tudja képzelni, mint ahogy eddig megszoktuk. Természetesen ügyet sem vetettünk rá. Nem sokkal később azonban a valóság is üzenetet küldött nekünk egy fénysugár formájában, ami a megfigyelőtől függetlenül, minden irányban ugyanolyan sebességgel terjedt. Az üzenetet megértettük: a valóságnak se jön be annyira ez a mechanika, amit próbálunk rászabni a girbegurba testére. Megértettük, hogy amit eddig csináltunk, az csak kicsiben működik: nagy sebességgel száguldozó objektumok esetén megváltozik a tér és az idő. A téridőt nem gondolhatjuk terek időbeni egymásutánjaként, mert egymáshoz képest mozgó objektumok számára mást jelent a most, mást jelent a pillanat. De sebaj, már profi játékosok voltunk: hipp-hopp új ruhát gyártottunk a téridőnek, egy vadiúj geometriát, és figyeltük, szeretné-e magára ölteni. Az 1920-as napfogyatkozáskor a valóság úgy működött, mint azt a főszabó, Albert Einstein megjósolta.

Az új kosztüm, a relativitáselmélet, még nagyobb flash volt, érdekes játéknak bizonyult. Szó szerint megvalósította a csúszkáló valóságokat, hiszen e szerint az általunk érzékelt három dimenziós tér csak egy lehetséges lenyomata a téridőnek. Az egymáshoz képest mozgó lények más terekben élnek, minél nagyobb a sebességük, annál jobban eltér a valóságuk. A relativitáselmélet és egy másik vele egykorú játékstílus, a kvantummechanika tökéletesen beleillettek a kor művészeti irányzataiba.

Közben maga a játék végleg kettévált. Voltak, aki azt mondták, ha már így alakult, ők egyáltalán nem szeretnének a valósággal foglalkozni, olyan geometriákat szeretnének maguknak gyártani, amilyeneket csak akarnak. Ők lettek a matematikusok. A másik réteg továbbra is az egyre álomszerűbbnek tűnő valóság leírásán mesterkedik, a kvantummechanikát és a relativitáselméletet próbálják tökéletesebbé foltozgatni. A fizika játékszabálya is kikristályosodott: a valóságra jól passzoló matematikai ruhát kell varrni, majd meg kell kérdezni a valóságot, hogy érzi magát az öltönyében. A valóság a kísérletek során megüzeni nekünk, hol szorít, és ott át kell szabnunk a ruhát. A játék szabaddá vált, lehet teljesen új ruhákat is rápróbálni a világra, hátha azok kényelmesebbek lesznek, mint az előzőek.

A játék mindeközben el is durvult, és egyre kevesebben tudjuk játszani, mégis egyre inkább hiszünk benne. Hiszünk abban, hogy ez a játék a világ megismerésének egyetlen és tökéletes módja, nem is nagyon tudunk más módokat. Sámánok, szellemek, természetgyógyászat, telepátia, lelki kapcsolat, lélekvándorlás, túlvilág, természetfeletti jelenségek: ezeket a fogalmakat többé-kevésbé nyíltan kinevetjük. Az okot mindig az anyagban keressük és véljük megtalálni. Egy lelki betegségnek az oka egy agyi anyagáramlás felborulása lehet, és nem fordítva. Egy természetgyógyászati eljárás létjogosultságát akkor ismerjük el, ha a biológusok és a vegyészek kimutatják, milyen molekulák változnak meg az eljárás során. Lélek nincs is, csak van az anyag.

És anyag van? Az anyag alap építőköve, az atom, nagyrészt üres: ha egy több emeletes ház szélére képzeljük az atommaghoz legközelebbi elektronokat, akkor az atommag méretarányosan egy gombostűfej lenne az egyik lakás nappali szobájában. A kvantummechanika játéka szerint pedig nem is golyóbisokból áll az anyag, hanem hullámként is tud viselkedni. Az anyag és az energia ugyanannak a valaminek a megnyilvánulási formái. De mi az energia? Az energia a játékunk során kitalált matematikai fogalom, az erőnek és az elmozdulásnak a szorzata. Ezek szerint az anyag sem valóságosabb ennél.

A valóság a játék során lépten-nyomon elárulja magát, jelzi, hogy egyelőre csak az anyagot vizsgáljuk, és az nem minden. Más kérdés, hogy a jelzéseit észrevesszük-e. A kvantummechanika egyenletei szerint például egy magára hagyott részecske egyenes vonalú egyenletes mozgást végez, és közben egyre kevésbé biztosan van ott, ahol van. Vagyis elcsügged, akár egy magára hagyott lélek.

A játék rabjai lettünk, és azt fogadtuk el valóságnak, miközben a legtöbben régen nem is értjük már, mi történik a pályán. Körülvettük magunkat olyan herkentyűkkel, amelyek mind a játék dicsőségét hirdetik, behálóztuk magunkat internettel, manipuláljuk magunk körül a téridőt. Talán egy szép napon meg is szüntetjük, és teljes mértékben az onlájn kapcsolódásainkat fogjuk valóságnak érezni. Magunkra húztunk egy hatalmas kosztümöt, aminek a mintáit nem értjük, át pedig nem látunk rajta. Bebújtattuk magunkat egy Platón-féle barlangba, és csak bámuljuk a falon az árnyakat.

Pedig, amikor körülnéztünk a Földön és meséket költöttünk a csillagoknak, sok mást is éreztünk, ami van. Ezekre ma talán már szavunk sincs.

 

[Elhangzott 2014. október 16-án 19 órakor a CASATI Art Corner Galériában (H-1061 Budapest, Paulay Ede utca 31.), az UBIK tér/idő torzulások c. kiállítás megnyitóján.]

Kiállítók: Básthy Ágnes, Bartha Máté, Biró Dávid, Cseh Dániel, Fisli Éva, Fodor Dániel János, Dobokay Máté, Kóti Réka, Martinkó Márk, Nyíri Barbara, Simon Zsuzsanna, Schumann Bianka, Szántói Lilla, Váradi Viktor.
Kurátor: Pál Gyöngyi