lázálmaimból ismerlek – kék vagy
és a talpad alatt nincs semmi – pillantásaim
mint túl régen bevert szegek belerozsdáznak
húsodba. ha madár lennél az elvágyódást
jelentenéd: szárnyaid felvernék az alvadt
fényeket, az országutak hajnali íveit.
a patak fölötti huzaton kényelmesen
elfeküdnének tollaid. de nagyon is
emberi vagy: s csak a veríték borzong
homlokodon. hová lett a magzatom?
– kérded. takaróznék a súlytalanság feltételes
gyönyörével amikor elnémít valami tömegvonzástól
elszakadt etika: nem könyököltek hasba a buszon,
nem botlottál el a lépcsőház húgyszagú félhomályában,
a vénáidat sem járják át antidepresszánsok.
semmi fölösleg: egy izzadó kék asszony egy tekintet
és egy vetélés – s e három között valami feltárhatatlan
szégyen: az ételt szokták így kinézni emberek
egymás szájából – mire észreveszem, hogy már
nem a köldöködön pihennek szemeim a magzatvíz
akár az ökörnyál vagy a tejút hosszan végigsimít halántékomon.
beágyazódott gyűrű
a halhatatlanság rémisztő.
legalábbis az első fázisa
amikor a szemlencse tökéletesen
rugalmatlan. főleg a szív válik
le a testről. a fölösleges ütemek.
változékonyságod elborzaszt:
ahogy most mosolyogsz aztán
szájprémed váratlanul felső fogsorodra
tapad és azonnal elbiggyeszted.
a folyosón macskákkal veszekszel
– egyedül ez sikkaszt el
néhány pillanatot mulandóságodtól –
hajnalonta az újságárusok petyhüdt
ujjait figyelem ahogy a húsba beágyazódott
a gyűrű és nem tudom mért ez mindig
megnyugtat ilyenkor álmaidra gondolsz
azok még hiányoznak.
