A szép idő tartósnak bizonyult, és Sabina napról napra megszállottabban sóvárgott egy alapos, forró fürdő után. Pontosan számításainak megfelelően történt minden, vagyis még most sem történt az égvilágon semmi. Az új fürdőkád azon a szent helyen állt kinn a kertben, ahová Twomey emberei annak idején pottyantották: kiszolgált, elnyúzott elődje oldalán. Míg fel nem szerelik, a szivattyút nem használhatja az esetleges árvízveszély miatt. S minthogy az esővizes hordó kiszáradt, kézzel kellett felhúzni a kútból minden csepp vizet, a vödörből átönteni a fazékba, s a tűzhelyen felmelegíteni. Ez annyi időt vett igénybe, hogy másra már nem is futotta, s ami eddig pusztán az élet hátterét jelentette, az lett maga az élet: a napokat betöltötte a szükség- és félmegoldásoknak, a kapkodásnak, a háztartás fárasztó babramunkájának végeláthatatlan körforgása, amelyet a műanyag lavórban részletenként végrehajtott nyamvadt kis mosakodás fejezett be.
—-Peadar MacGowan időközben rég kifejtette a maga tőzegét, és Sabina néhányszor már fel is kajtatta a derék férfiút, de minden esetben csak az ősidők óta ismert fogadkozást kapta meg, melyet Peadar szintén ősidők óta ismert őszinteségével, nyíltan és rebbenés nélkül Sabina szemébe nézve adott elő. Miszerint a jelen pillanatban ugyan egy halaszthatatlan, réges-rég megígért munkája hátráltatja, de holnap reggel becsszavára ott lesz, hiszen ha csak rajta állna, már sokkal hamarabb felment volna. Mindez, vagyis a hajsza, rajtaütés, számonkérés és válasz hovatovább afféle értelmekopott szertartássá vált; Sabina mégis ragaszkodott hozzá, mint ahogy az üres szertartásokhoz ragaszkodni szoktak az emberek, mert megszüntetésükkel űr támadna az életükben.
—-Sabinának már nagyon régen, és mint gondolta, végérvényesen kialakult a véleménye Írországról és az ír népről. A Peadar nyelvéről édesdeden csörgedező hazugságokat, a gondolkodás nélkül adott, lelkifurdalás nélkül megszegett ígéreteket mind-mind Angliának rótta fel. Az ilyesmi az elnyomottak egyetlen, következésképpen jogos védekezése a hatalommal szemben. Mostanság azonban játszadozni kezdett egy feltevéssel, mely bár korántsem volt új keletű, sőt öccse és a hasonszőrűek szerint magától értetődött, Sabinára kinyilatkoztatásszerű erővel és meglepetéssel hatott. Lehetséges volna, hogy mindeddig a kocsit fogta a ló elé? Lehetséges volna, hogy az ír történelem alakulásában az ír jellem a hibás, és nem megfordítva? Dióhéjban: lehetséges volna, hogy ez a nemzet, mióta és míg csak világ a világ, a földkerekségen semmire sem jó, és magának köszönheti, megérdemli, bármilyen sorsra jutott?!
—-Mintha csak valami idegen költözött volna a lelkébe, s tenné tönkre egész berendezését. De aztán egy szép reggelen, szinte Sabina megszégyenítésére, váratlanul beállított Peadar, szerszámosládával a vállán s egy sörényes ifjú segéderővel az oldalán. Vidáman és higgadtan közölte, hogy most aztán ellátja a baját annak az ócska fürdőkádnak, és vízre bocsájtja Sabinát, legkésőbb vacsoráig. Mindenekelőtt azonban előkotort a szerszámosládából egy teáskannát, benne a cukorral összekevert tealevéllel, és megkérte Sabinát, hogy legyen szíves, töltse fel forró vízzel neki, mert otthon még reggelizni sem tudott, annyira nyugtalankodott Sabina miatt. Szavaiból ítélve azt gondolhatta volna az ember, alighogy értesült a kisasszony bajáról, menten sutba vágta minden egyéb dolgát, és repült a megmentésére.
—-Sabina elragadtatott örömmel rohant vizet forralni, és kemény szemrehányásokkal illette magát kegyetlen és alaptalan vádaskodásáért. Végül is mindig jóra fordul minden, ha itt az ideje, rendszerint amikor az ember éppen legkevésbé várja; mint ahogy a hetekig tartó könyörtelen eső után is hirtelen kiderül az ég, felragyog a nap, és végtelenbe vesző, kettős szivárvány öleli át a tengert. És most, a nélkülözés gyötrelmesen hosszú korszaka után még sokkalta nagyobb gyönyörűséget fog jelenteni a fürdőszoba. Ám miközben a víz forrására várt, megszólalt a telefon, azzal a fültépő, erőszakos csengetéssel, amellyel a postáskisasszony jelezni szokta, hogy ő maga kíván beszélni, és Sabina gyászos balsejtelmek közepette emelte fel a hallgatót.
—-– Peadar MacGowan ott van magánál, Miss Boxham?
—-– Igen.
—-– Most kaptunk értesítést a kórházból, hogy meghalt az anyósa.
—-Időnként nehéz volt leküzdeni a gyanút, hogy nem maga a Sátán garázdálkodik-e Inishnamona-szerte. Sabina a legszívesebben bőgött volna és a haját tépte volna. Miért is nem hagyta, hadd csengjen a telefon, míg bele nem őszül?! Mi különbséget jelentett volna egy-két óra késedelem Peadarnak, aki oly kevéssé rajongott az anyósáért, hogy három napig tartó vedeléssel ünnepelte meg, amikor elszállították a mentők? Most azonban a szokás megköveteli, hogy tekintet nélkül egyéni érzelmeire, azonnal hagyjon ott csapot-papot, és két szalmaszálat se tegyen keresztbe, míg a gyászünnepség le nem zajlott. Három teljes nap megy pocsékba, egy a virrasztással, egy a templomi felravatalozással, egy a gyászmisével meg a temetéssel, nem is beszélve az utána következő halotti torról, ahol a szomszédok, akik a sírt megásták és a koporsót vitték, illendő ellenszolgáltatásban részesülnek a segítségért.
—-De most már nem volt mit tenni, így hát Sabina a teával együtt a hírt is átadta Peadarnak.
—-– Hogy nem tudott várni jövő hétig, mikor már esedékes lenne a nyugdíja! – kesergett Peadar, miközben elrakosgatta a szerszámokat.
—-– Akkor hát csütörtökön látom, ugye? – kérdezte Sabina, sóvár türelmetlenségében megfeledkezve a jólneveltségről.
—-– Csütörtökön… lássuk csak… csütörtök ünnepre esik, Miss Boxham.
—-Bizony, csakugyan Áldozócsütörtök következett. Akkor pedig senki sem fogja mozdítani a kezét.
—-– És pénteken? – makacskodott Sabina, és megpróbálta elfojtani hangjában az ingerültséget.
—-De péntekre a püspököt várták, hogy megbérmálja a gyerekeket, köztük Peadar legifjabb csemetéjét; szombaton pedig a helybeli hokicsapat, amelynek Peadar oszlopos tagja, Ballycageyvel méri össze az erejét. Szombatra vasárnap jön, a pihenés és a pityizálás napja, és amilyen érzelmi stresszben él Peadar ezen a héten, aligha várható, hogy munkaképes legyen legkorábban jövő keddig, mikorra is nyilván végképp megfeledkezik Miss Boxhamről, a fürdőkádjával egyetemben.
—-A reményt felfüggeszteni semmi ahhoz képest, amikor a remény elérkezett a végső beteljesüléshez, aztán az utolsó pillanatban romba dől. Peadar távozása után Sabina korszakalkotó elhatározásra jutott. Jobban mondva korszakalkotónak bizonyult, miután végrehajtotta, mert amúgy önmagában mi sem látszott ártatlanabbnak és banálisabbnak. Tudniillik mindössze azt határozta el, hogy egyszerűen elmegy Mount Skellinbe, most rögtön, és megfürdik a hét fürdőszoba valamelyikében. Akár a kiéhezett ember, aki rendszerint az evésről álmodik, és nem arról, hogyan szerzi meg az ennivalót, Sabina is csak a gőzölgő vízre, a kéjes melegségre, az illatos szappanra gondolt, meg arra, hogy a kiszáradt, megfakult bőre csakhamar rózsás és üde lesz. Ezek a kellemetes gondolatok foglalkoztatták, miközben, mellette a szépen becsomagolt fürdőkellékekkel, végighajtott az ösvényen. Finn-nek irányításra sem volt szüksége, hiszen vakon is odatalált volna, és amikor váratlanul megtorpant, két-három másodpercbe is beletelt, míg Sabina észrevette, hogy mi történt és miért.
—-A hatalmas, gyönyörű kovácsoltvas kapu a park bejáratánál csukva volt. Sabina még soha életében nem látta csukva ezt a kaput, sőt jóformán elképzelni sem tudta, hogy csukható egyáltalán. Szárnyai mindig tárva-nyitva álltak, olyan hívogatóan, akár a szentélyek bejáratát őrző, jóindulatú istenségek szobrai. Ez az útját lezáró sorompó már önmagában is elég kellemetlenül érintette; de ami még ennél is rémesebb volt: eszébe juttatta, az orra alá dörgölte a helyzetében bekövetkezett szörnyűséges változást. Hogy mostantól kezdve ő már csupán látogató, vendég lesz gyermekkorának, őseinek otthonában, aki legfeljebb csak szívességet kérhet!
—-– Volna olyan kedves, Mr. Buckle, és megengedné, hogy megfürödjek itt? Ezek a bitangok még most sem hozták rendbe a fürdőszobámat.
—-De hát hogy intézhetne ilyen szavakat ahhoz az emberhez, akit legutóbbi találkozásuk alkalmával örökségrablónak bélyegzett? És ha netán még elszánná is magát erre, hogyan értesítse arról, hogy idejött? Az angolok, legalábbis Sabina tudomása szerint, általában nem szoktak csak úgy, minden további nélkül beállítani más emberek házába, és a nevüket ordibálni, amolyan nyájas ír modorban. Csöngessen be talán, várjon, míg Maggie avagy Bridie kaput nyit, küldje be a névjegyét, és esedezzen kihallgatásért? És ha történetesen részesül e kegyben, rátérhet-e egyenesen a fürdő kérdésére anélkül, hogy előbb bocsánatot kérne a sértésért, amelyet a minap Mount Skellin új urának ábrázatába vágott?
—-Mérhetetlen volt a lehetséges megaláztatások száma és változatossága. Sabina már csaknem sarkon fordult, és indult hazafelé, de aztán felrémlett előtte a fürdőszobája. És miként Stendhal, ki a lángokban álló Moszkvát s a fejvesztve menekülő Grande Armée-t feledve, elsősorban őrjítő fogfájásával foglalkozott, Sabina is figyelmen kívül hagyta a súlyosabb sorscsapásokat, és csupán utálatos mosdatlanságára gondolt. Elhatározta, hogy a számos kiskapu egyikén surran be a házba, belopózik a legtávolabb fekvő fürdőszobába, és aztán egyszerűen kioson, anélkül, hogy bárki is tudna róla.
—-Úgy döntött, hogy hátulról hatol be, vagyis felhajt a Csillagfény-csúcsra, és ott befordul arra az árnyas ösvényre, amely Norah Malone házához vezet. Félúton letér a hegy mindkét oldalát beborító kőrisfák oltalmába, kipányvázza Finnt, és gyalog vág át a lápon a birtok határáig. Ott egy kis fenyves terül el, amely egészen az istállókig nyúló gyümölcsösig terjed, s ezzel meg is érkezett.
—-Attól sem kell félnie, vélte Sabina, hogy valaki akár felfelé, akár lefelé végigmenne az ösvényen, és tűnődni kezdene, vajon mit kereshet Miss Boxham kordéja csak így egymagában a vadonban. Norah Malone öregasszony már, és legfeljebb csak a mise, halottvirrasztás vagy temetés kedvéért moccan el a tűzhelye mellől. A vándorárusok, akiktől szerény szükségleteit beszerzi, csak délután szokták meglátogatni. Dano, a postás délelőtt jár ugyan hozzá, hogy elvigye küldeményeit, átadja az újságot, és megbizonyosodjék, hogy életben van-e még, de most már legalább egy órája, ha nem több, hogy elment.
—-Sabina terve tökéletesen ésszerű és üzembiztos volt, és mint ilyen, végképp összeegyeztethetetlen Inishnamona életritmusával. Dano késett, ámbár ez egyszer nem saját hibájából. Nemrégiben egy mezőgazdasági cikkeket gyártó cég piacra dobott egy rendkívül mérgező erejű gyomirtó szert, amelyet ormótlanul nagy hordókban hoztak forgalomba, de a parasztok csöppnyi földjeiken könnyebben tudták felhasználni a folyadékot, ha előbb lefejtették valami kisebb edénybe, már amilyen éppen a kezük ügyébe került. A szükségtartály nemritkán, sőt leggyakrabban az üres whiskysüveg volt, amelyről még a címkét sem vakarták le; és ez a sűrű poharazgatással, valamint az eredendő figyelmetlenséggel párosulva, riasztóan nagyszámú halálesethez vezetett. A cég a lehető legszigorúbb intelmeket intézte a kiskereskedőkhöz, de ezzel semmilyen számba vehető eredményt nem ért el, így arra az elhatározásra jutott, hogy személyes levélben fordul a körzet valamennyi családfőjéhez, beleértve azokat is, akik elmentek Angliába, vagy elhaláloztak az elmúlt ötven év alatt. A szerencsétlen Dano táskája ezen a napon mázsákat nyomott a felhívásoktól, amelyeken mindenki röhögött, de amelyeket a törvény értelmében mégis köteles volt kézbesíteni; és az a kis veszteglés Miss Boxham kordéja láttán, az a rövid morfondírozgatás ittlétének rejtélyén, a kurtácska tűnődés a tulajdonos hollétén, meg az egész ügy különféle lehetséges értelmezéseinek kifundálása végtelenül kellemesen törte meg a napját, amely percig sem enyhülő fáradalmakkal kecsegtette csupán.
—-Minderről Sabina természetesen mit sem sejtett. Finnt kikötötte egy fához, néhány becéző szóval, cirógatással megvigasztalta, aztán a kiszáradt vízmosások és patakmedrek közt keresztülvágott a lápon, a virágfelhők oltalmában átsurrant a gyümölcsösön, ellopakodott az istállók meg a kocsiszín mellett, és beosont a hátsó bejáraton. Itt választhatott, hogy a konyhán keresztül menjen-e a hallba, a főlépcsőhöz, vagy megkerülje a folyosót, amelynek belső ablakai a konyhára nyíltak. Az utóbbi megoldásnál döntött, szerencsére, mert amint az egyik ablakon benézett a konyhába, megtorpantotta a látvány: a tűzhely mellett, köténnyel a derekán, Buckle buzgólkodott egy serpenyővel. Sabinát hol a hideg rázta, hol a forróság öntötte el, amikor ráeszmélt, hogy milyen könnyen belebotolhatott volna szivaccsal-szappannal a kezében, törülközővel a karján. Az isten szerelmére, mit művelhet itt ez az alak?
—-Buckle éppen két tojást ütött a serpenyőbe, és gondosan meglocsolta zsírral, olyan odaadóan munkájába merülve, mint egy kisgyerek. Volt valami megindító a fiatalemberben, amint ott állt, nyugodtan, elmélyülten, nem is gyanítva, hogy ellenség lappang a fedele alatt. Feltehetőleg hiába várta a reggelijét, és most maga készíti el. Hát persze: Maggie meg Bridie nyilván elmentek Peadar anyósát virrasztani, mégpedig minden magyarázkodás nélkül, mivel féltek, hogy az angol úr kineveti primitív szokásaikat. És semmi kétség, mondta magának Sabina, igyekezvén ellenállni a fiatalember keltette vonzó benyomásnak, semmi kétség, hogy valóban ki is nevetné őket, kacagna gyermeteg jámborságukon. Mint minden angol, kétségtelenül arra számított ő is, hogy itt afféle szolganépet talál, amely nem a maga feje után megy, nem küzd emberi jogaiért, amely repül teljesíteni az ő parancsait, folyton körülötte ugrál, kiszolgálja, és méltóságodnak tiszteli. Óriási! No, megtanulja majd egyhamar, mégpedig a saját bőrén, hogy hol lakik az Úristen!
—-Sabina sikeresen legyőzte pillanatnyi gyengeségét, bősz mosollyal végigsuhant a folyosón, és az egyik hátsó lépcsőn felsietve beóvakodott a fürdőszoba menedékébe, amely oly messzire esett a veszélyes övezettől, hogy ha kedve szottyan, akár torkaszakadtából is énekelhet mosakodás közben.
—-A fürdőszoba irdatlanul nagy terem volt, márványpadlóval, valamint egy tizenkilencedik századbeli káddal, amely leginkább még szarkofágra emlékeztetett, és három vaslábon meg egy téglán állt, mivel a negyedik lába kitört. Az ajtót kulcs hiányában nem lehetett bezárni, sőt még becsukni sem, ugyanis a kilincs csak lötyögött, és meg sem mozdította a nyelvét. Az ajtó azonban tömör darab volt, és kellően súlyos, hogy Sabina betámaszthassa. Mivel ezt a fürdőszobát soha nem használták, Sabina legnagyobb szerencséjére a kád dugója is megvolt még, de ezt nem tette be rögtön, mert tudta, hogy némi időbe telik, míg ideér a forró víz. Letelepedett a kád peremére, kinyitotta a csapot, és várt.
—-Először sötétbarna lötty, fülbemászók és pókok meghitten ismert sugara lövellt ki, távoli mennydörgésre emlékeztető moraj kíséretében. A víz fokozatosan kitisztult, a rovarok özöne elapadt, bár a morajlás továbbra sem szűnt meg. A zuhatag hirtelen melegedni kezdett, aztán forró lett, végül csak úgy zubogott, és Sabina ekkor bedugta a kádat. A moraj roppant bömböléssé fokozódott, holmi expresszvonat zajszintjén, a vízvezeték csövei pedig remegtek és nyüszítettek hozzá, valószínűleg merő rokonszenvből – csakugyan, mintha görcsökben háborgott volna az egész kastély. Sabina, aki ettől enyhén meghökkent, el is zárta a meleg vizet rögtön, mihelyt elégnek találta, és megindította a hideget, amely a maga részéről csupán egy átható sikollyal járult a hangversenyhez. De végül elkészült a fürdővíz. Sabina ledobálta magáról a ruhát, és kéjes nyögdécseléssel beleült a kádba, miközben a csőrendszer pokoli zenebonája egy sorozat lagymatag csuklással elenyészett.
—-Sabina egy régi ír népdalt zümmögve szappanozta magát, és óriási élvezettel pancsolt, lubickolt a vízben. De néhány perc múlva hirtelen ráeszmélt, hogy ami a hátát csiklandozza, nem az ablak meg a kémény közt süvítő megszokott léghuzat, hanem merőben új áramlat. A fürdőszoba úgy megtelt gőzzel, hogy látni jóformán semmit sem lehetett, de Sabina addig meresztette a szemét, míg a gomolygó párán át észrevette, hogy a nyitott ajtóban egy férfi alakja dereng elmosódottan, és mire ideje lett volna észbe kapni, az alak meg is szólalt, mégpedig Harry Buckle hangján.
—-– Nahát – mondta vidáman –, csudára örülök, hogy látom!
—-Erősen kétes, hogy az adott körülmények között mondhatott-e volna bármi olyasmit, amivel belopja magát Sabina szívébe, de ezzel a kijelentéssel mindenesetre sikerült különlegesen felbőszítenie.
—-– Hogy merészelt bejönni?! – sikította Miss Boxham, és az illem kedvéért karikába gömbölyödött. – Hát nincs magában semmi szemérem?
—-Buckle vérig sértődött a vádon.
—-– Honnan sejtettem volna, hogy maga van itt? – védekezett. – A vízvezeték valami egészen szokatlan hangot adott, legalábbis számomra újszerűt, én meg nyomon követtem idáig. Az ajtó nem volt becsukva, hát bejöttem. Hol itt az illetlenség? Egyébként nem látok magából mást, csak a feje búbját hátulról, meg a vállát, azt is homályosan. A londoni Operaházban ennél már sokkal többet is láttam.
—-– Azt elhiszem! – fortyant fel Sabina mély undorral. – Volna szíves rögtön kitakarodni innen?
—-Mr. Buckle azonban állta a sarat.
—-– Eszerint maga még tartja velem a haragot? – kérdezte. – Pedig azt, hogy minden különösebb bejelentkezés nélkül idejött, és használatba vette a fürdőszobát, én inkább rokonszenvre valló cselekedetnek vélném. Legalábbis ami engem illet, nem tenném meg azzal, akit utálok.
—-– Semmi kedvem vitatkozni – mondta Sabina, de már kissé erélytelenebbül, mivel érezte a fiatalember igazát. – Kérem, menjen ki.
—-– Eszemben sincs! – vágott vissza Buckle. – Amúgy is beszélni akartam magával, és ennél jobb alkalmam talán sosem adódik. Kérem, értse meg végre, az a helyzet…
—-– És maga még úriembernek tekinti magát? – hallatszott megsemmisítő hangon a kádból.
—-– Nem én. Hol is tartottam? Szóval kérem, értse meg végre, mi a helyzet. Egyszerűen az, hogy én szeretnék megvenni valamit, amire égetően vágyom, és amit a maga öccse mindenáron el akar adni. Ennyi az egész. Thomas ugyanúgy otthon lesz itt, mint volt világéletében, és remélem, maga sem fog másként érezni. Drága Sabina…
—-– Ne szólítson engem Sabinának!
—-– Drága Sabina – ismételte meg Buckle, miközben Miss Boxham csak úgy dúlt-fúlt tehetetlen mérgében –, gondolkozzék ésszerűen. Ha már Thomas úgyis szabadulni akar a kastélytól, miért ne adja el inkább nekem, mint valaki másnak? Vagy maga jobban örülne, ha zárdát vagy szállodát csinálnának belőle?
—-– Igenis örülnék!
—-– Csodálom – jegyezte meg a fiatalember kissé szárazon. – És azt sem értem, hogy voltaképpen mit követtem el, ami indokolná ezt az ellenségességet.
—-– Itt áll, és még van képe megkérdezni! – Sabina remegett, mint a nyárfalevél.
—-– Elárulok magának egy titkot – folytatta Buckle, akit csak a maga gondja foglalkoztatott. – Talán rosszul teszem, de mindegy. A vételár felét maga kapja meg. Thomas így határozott.
—-A kinyilatkoztatás megnyugtatás helyett egyenesen megvadította Sabinát. Mennél jobban iparkodott Buckle enyhíteni Sabina sérelmét, annál hevesebben lovalta bele magát Sabina; és ezt az utóbbi feltevést, hogy a pénz majd leveszi őt a lábáról, végképp tűrhetetlennek találta. Valamint nem tűrhette tovább egy másodpercig sem azt a megaláztatást, hogy Buckle a fogságában tartja. Eszeveszett haragjában kipattant a fürdőkádból, és szembeállt a fiatalemberrel, úgy nekibőszülve, hogy még a szégyenkezésről is megfeledkezett.
—-– Nos, kotródik most már innen végre? – zihálta elfúló lélegzettel.
—-Az ír történelem krónikájában olvashatunk egy hasonló kelta hadicselről. Cuchuulain, a merész dalia, győzhetetlenül tört előre seregével, mígnem a fortélyos connaughti Maeve pucér nőket küldött elébe – mire a hős megingott, zavarba jött, és visszavonult. Mármost akár eszébe jutott ez az eset Miss Boxhamnek, akár nem, kétségkívül arra számított, hogy Mr. Buckle megrökönyödésében haladéktalanul távozni fog. Személyes tapasztalatai alapján fel sem merülhetett előtte más megoldás. Ámde Harry Buckle, jóllehet a mai kor szabványai szerint meglehetősen szemérmes férfiúnak számított, nem volt az a kimondott hajdani kelta vitéz. Londoni volt, és a velejéig jelenkori. A közszemlére tett női test egy csöppet sem rémítette meg, sőt még az újdonság varázsával sem hatott rá; az igazat megvallva az ilyesfajta látványt unta már egy kicsit. E pillanatban azonban baráti együttérzés volt az egyetlen reakció, amit kiváltott belőle.
—-– Természetesen, ha valóban ezt kívánja tőlem – jelentette ki. – De nem szabad így álldogálnia, bújjon be a cipőjébe hamar. Borzasztóan fel lehet fázni a márványpadlón, ráadásul itt igazán rémületes a huzat. – Körülnézett, meglátta a törülközőt, és átnyújtotta Sabinának. – Tudom, nem szokott inni – folytatta változatlanul egy gyengéd, ám szigorú dadus hangján –, de kikészítek egy kis szíverősítőt magának a könyvtárban. És ha legközelebb jön, kérem, használjon egy másik fürdőszobát. Utóvégre hét közül válogathat. Fölösleges pont a leghidegebbikbe bepottyanni. – Ezzel udvariasan meghajolt, és távozott.
—-Sabina magára rángatta a ruháját, és úgy robogott ki a kastélyból, mintha fúriák szegődtek volna a nyomába. Soha életében nem érte még ilyen megszégyenítés. Szinte fizikai gyötrelmet okozott még az emléke is. Buckle hűvös, higgadt, engesztelő szavai szüntelenül a fülében visszhangzottak, és csaknem az őrületbe kergették. Már az ösvényen nógatta a szerencsétlen Finnt, szóval meg gyeplőrángatással, gyorsabb ügetésre, amikor Buckle egyik visszatérő mondata váratlanul felvillantotta benne a reményt. „Szeretnék megvenni valamit, amire égetően vágyom”, igen, ezt mondta, és nem azt, hogy „megvettem valamit…” Eszerint nem jött létre eddig semmi visszavonhatatlan megállapodás, és Mr. Buckle még most is megváltoztathatja terveit Sabina gyengéd közreműködésével.
—-Nem is vesztegette az időt, azonmód elrohant Sentence ezredeshez, és megkérte, kölcsönözzön neki egy puskát, és tanítsa meg a használatára. Az ezredes semmit sem kérdezett, sőt egyenesen el volt bűvölve: nézete szerint annál jobb, minél több úriember tud lőfegyverrel bánni. Sabina hazament, sokkal boldogabban, mint az utóbbi időben bármikor, a fegyvert – egy ismétlőpuskát – elrejtette a tőzegfészerben, és kötelességéhez híven elindult Peadar MacGowan háza felé, a halottvirrasztásra.
Sárközy Elga fordítása
–
[A Szép kis naplemente c. regény 14. fejezete.]
