A termodinamika IV. főtétele: Ha a derekad fázik,
lényegtelen, hogy a tested többi részét mennyi ruha fedi.
Tudom, van, akinek hobbi, vagy hivatás,
a szabás-varrás nekem viszont kényszer.
Szeptember végén már fázom, az exponenciális ütemben
hosszabbodó estéken kötök-kötögetek.
Nappal, nyolctól négyig vizenyő nélküli bokákat,
optimális vérzsírértékeket és elfogadható
testtömeg-indexeket termelek ki a bányában;
aztán késő délutántól éjszakáig takarókon dolgozom,
hogy legyen mivel melegítenem magam,
ha már nem adnak elég hőt az eltüzelt húszezresek sem.
Éjféltől hajnalig horgolok. Mondom, horgolok.
Valami rendellenesség van a felső légútjaimban,
talán az orrsövényem ferde, de nem bánom,
az egyenes ösvények úgyis eleve gyanúsak.
Szóval ezért ilyen a kiejtésem. De mielőtt bárki
rákérdezne, határon belüli vagyok.
A varrás tehát, mint tevékenység, nem választás kérdése.
Hogy mit, az lehet. Például volt egy időszak,
amikor kizárólag erényövekkel foglalkoztam.
Sajnos épp annak idején, amikor azt kellett volna
megtanulnom, hogy kell az erényövet lesegíteni
– úgy, hogy ne aktiválódjon rajta a pánik gomb.
De hát az ember tévedhet, igaz? Hamis. Nem? De.
Viszont az egyenes ösvények felé, mint mondtam, bizalmatlan vagyok.
Azóta profilt váltottam. Most diszkrét, ízléses gyapjúsálakat
készítek hölgyek részére – ha kapsz tőlem egyet, tudhatod,
hogy ki akarom szívni a nyakad.
A jövőben esetleg cipőfelsőrész-készítőként helyezkedem el,
így alkalmam nyílna kipróbálni,
hogy milyen egy footjob – a változatosság kedvéért.
Ha engem kérdeztek, a termelékenység titka,
hogy termelni kell, akár van anyag, akár nincs.
Ha van, készítesz mondjuk hálóinget,
ha nincs, akkor meg hálóruhát.
Vagy nem is hálóruhának nevezik? Megvan: testhálót.
De nekem ne készíts: mondtam, fázós vagyok,
és szégyenlős is, nem bírom, ha a szálak közt kilátszik a bőröm.
Különben pedig én nem vagyok egy manuális alkat.
Nem véletlen, hogy nem lett sebész belőlem.
Viszont szeretem azt hinni, hogy így is bezártam néhány sebet.
Tovafutó varrattal, vagy matracöltéssel – ilyenekre emlékszem.
Tehát ha szövetet alkotni nekem sikerül, bárkinek menni fog.
Ötezer éve ismert recept, hogy lehet előcsalogatni valakiből.
Etesd eperfa levelével egy hónapig, hagyd, hogy gubót készítsen,
dobd forrásban lévő vízbe, vedd ki, keresd meg a selyemszál végét.
Azt kösd orsóhoz, csévéld fel, szőj belőle fonalat.
Fesd, vágd, varrd, csomagold, marketingeld, és cseréld készpénzre.
Ilyen egyszerű. Egy átlagos nyakkendő például
öt kiló eperfalevélből és száz selyemhernyóból jön ki.
A művészet viszont
– és a művészet szót a lehető legtágabban értem,
hogy a saját szövegemen kívül ne rekedjek,
mert ott fáznék csak igazán, ezért
mondjuk inkább, hogy a kihívás –
csak itt kezdődik.
Jó helyre döfni és kellő határozottsággal a tűt.
Tíz ujjal tartani a szálakat, aztán könyörtelenül
meghúzni őket, hogy passzos legyen a darab.
És persze megfelelő helyen elvarrni a végeket.
Amit most megteszek én is: kijelentem,
hogy az eddigiek szigorúan a textiliparról szóltak, semmi másról.
Legyen ez egyértelmű, mert, mondtam, prűd vagyok.
Nehezen viselem, ha kilátszik a bőröm a sorok között.
Nehezen viselem, ha kilátszik a bőröm a sorok között.
–
–
–
