(Regényrészlet)
Sokféle szenvedés van. Kategóriák vannak a hadifogoly-szenvedésben. Kétségtelen, hogy szenvednek a tisztek is: a fogságtól, a távolléttől, a bizonytalanságtól. És vannak kosztbéli szenvedések is. Milyen csemege például odahaza a lazac! Csak próbálnák meg mindennap rántva, füstölve, passzírozva, konzervbe, paprikásnak, mindig lazacot! Nem lenne a lazac csemege a fényes vendéglőkben! Az Amur meg az Usszuri ontják a lazacot, és a múltkor a menázsfőnök nagy különlegességet: sertéskarmonádlit adatott ebédre. Nem lehetett megenni, olyan halszagú volt. Olyan lazac szaga volt a karmonádlinak. A disznók is lazacon élnek az amuri kormányzóságban. Azzal hizlalják őket, azért volt olyan halszaga a karmonádlinak. Már szárnyasokkal is próbálkoztak, de itt a ludak is lazacon élnek, meg a csirkék is. Olcsóbb, mint odahaza az ocsú. Valószínűleg már a sertések is unják a kaviárt meg a lazac rózsaszínű húsát, amit odahaza üvegburák alatt őriz a csemegés. Az ananászt is unja az ember. A habarovszki üzletekből jobbára ananászkonzervet küldenek bádogskatulyákban, nemhogy egyszer kapna az ember egy kis szilvát. Nem lehet mindig ananászon élni. Hát ez is szenvedés. A legények se hiába játsszák a szívszorító hazamenési játékot. Polcokon laknak, mint a szortírozott háborús portéka. Dohos a levegő náluk, össze vannak szorítva, és aki otthon ilyenkor vidám szánkóval siklott az erdő felé fáért, meg a boglyákhoz szénát rakodni, az most évszámra foldoz, meg stoppol, meg szennyest mos. De úgy látszik, vannak páriái is a hadifogoly kasztrendszernek. Azok, akik a murman vasúton vannak, akiknek a murman vasút mentén hull a foga…
—–Mindenki használ valami narkotikumot, mindenki áltatja és altatja magát valamivel. Ezért csinálja Dantsek a lovaglópálcákat, meg a hétezer darabból álló hegedűt, erre kell a Szibériai Újság, erre való a szlőjd, meg a gyorsírás, meg a szeszfőző gép, meg a francia nyelv. Meg az új perrendtartás is, melyet szintén szorgalmasan magol egy osztag, valószínűleg csak erre kell. Ha lehetne halászni menni, ha az ember kenyeret kereshetne a családjának, kevesebben tanulnának kínai írást a hatrubeles kínai ábécéből, amelyikben fluszpapír van a betűk felett. Arra kell próbálni a betűk rajzát, de még senki se tanult meg kínaiul írni a hosszú évek alatt.
—–A hosszú évek és a hosszú esték alatt, amikor misztikusan zümmögtek a bokszok, és hazai emlékek, hadiemlékek elevenedtek, szökési tervek értek, fantasztikus beszélgetések folytak arról, hogyan és miképpen lesz a háború után, vajon megkapja-e mindenki a leszerelési illetékét. Ha még egy-két évig tart a hadifogság, gyönyörű pénzeket fognak kapni, annyit, hogy a kamatból bőségesen lehet élni. A jobb matematikusok alig győzték számítani, kinek mennyi jár, kinek mennyi van félretéve odahaza, hadipótdíj, meg családi segély, meg más címeken.
—–Csak a szomszéd lágerek látogatásai, meg a tiszti gyűlések szenzációi, az orosz napilapok hírei hoztak némi elevenséget, egyébként halálos fáradtság őrölte az idegeiket, és álhírekkel tartották ébren egymást. Ebben az időben átlag hetenként háromszor kötöttek békét a frontokon, a többi négy napon olyan hatalmas vereségek voltak, hogy azok kétségtelenül eldöntötték a háborút. De mindenki pontosan teljesítette a kötelességét, szinte szégyellte az, akit rajtakaptak, hogy aznap nem tanult, nem faragott tovább valamit a díszes dobozon, elhanyagolta a rajzot, elmaradt a Lady Hamilton című regény olvasásában, nem gyarapodott új nyelvtani szabállyal a francia tudása, nem oldott meg egyetlen egyenletet sem, nem haladt előre az Ács Ákos című regény, nem készült új ballada. Az írók szorgalmasan írtak, mert ha egyetlen nap nem mentek be pontosan a szerkesztőségbe, ha egy nap elhanyagolták az irodalmat, a szomszéd bokszból már átszólottak szemrehányóan: Abból se lesz regény soha. Akik zenei pályára készültek, azoknak szorgalmasan kellett gyakorolni, és esténként, mikor misztikusan zümmögtek a bokszok, Rademacher főhadnagy úr hátrasimította bozontos haját, leült kis asztala mellé, rátett egy hosszú deszkát, melyre a zongora billentyűi voltak fehérrel és feketével ráfestve, és álmatagon siklottak ujjai a néma billentyűkön, arca átszellemült, és néha csóválta a fejét, ha hamisat fogott, és újrakezdte a néma zongorán saját kompozícióját, melyet valószínűleg bravúrosan adott elő. Ott volt előtte a kotta, és aki nem hitte, belenézhetett a kottába, belenézhetett a Rademacher főhadnagy úr életébe. Beleszólhatott, belejavíthatott a Rademacher főhadnagy úr életébe.
—–És voltak vak írógépek is, melyeken szorgalmasan kopogtak láthatatlan papíron láthatatlan beadványokat. Valószínűleg helyesen és lelkiismeretesen készültek a beadványok, lelkiismeretesen kellett készülniük, magának csinálta mindenki, nem volt oka csalni.
—–Csak a zongora hangja nem szárnyalt, az írógép nem kopogott, és nem gördült a henger alól papír. Csak éppen a húrok hiányoztak a zongoráról, és éppen hogy a billentyűk nem mozogtak, de ki volt rajzolva pontosan minden billentyű, és az írógép betűi is pontosan ki voltak rajzolva. Ha lett volna egyéb is az írógépen, mint az asztalra kirajzolt betűk, bizonyára úgy irt volna, mint akármelyik hazai írógép. Vagy a kis távírógépek, azok is éppen úgy kattogtak, és éppen úgy lehetett nyomkodni, mint otthon a távírógépeket, de megszűnt az összeköttetés, nem volt érdemes drótot kapcsolni hozzá. Drótnélküli távírógépek voltak ezek, és éppen most elromlottak, elromlottak pár évre, nem lehetett velük híreket küldeni, de kattogtatni éppen úgy lehetett, mint a hazai távírógépeket.
—–A vak zongorákon nem dübörög a szenvedély, a vak írógépekről nem olvad a gondolat, a vak távírógépekről nem repül az üzenet. Ólomlábakon jár a hír, csak kis, zöld levelezőlapokon szabad üzenni haza, német, orosz vagy francia nyelven. És kis, zöld levelezőlapok jönnek hazulról is, Almoslino főhadnagy úr, a postatiszt hozza őket a Baubezirkből, ott van a postaközpont.
—–Ha hozta Almoslino úr a levelezőlapokat, senki nem akarta elhinni, hogy ilyen szűkszavúan végeznek velük az otthoniak. Minden levelezőlap gyanús volt. Mit akar az jelenteni, hogy a feleségem most franciául ír? Miért ilyen ritkák a sorok? Talán csak nem…
—–Suttogva tanácskoztak a vegyész hadifoglyokkal, lámpa fölé tartották, melegítették, vizes ronggyal törülték, vegyszerekkel mázolták az írást, hátha előtűnik a titok. Nyilvánvaló, hogy titkos vegyszerrel vagy titkos kulcs szerint készült a levelezőlap. Ki kellene deríteni.
—–Ha megjöttek a levelezőlapok, órákig ültek a zöld üzenet előtt. Hihetetlen volt, hogy ne lehessen megtudni belőle valamit. Valamit, nemcsak annyit, hogy aggódunk érted, hogy viseld türelemmel a hadifogságot, reményünk van arra, hogy rövidesen eljön a szabadulás. Miért van nagy betűvel írva a „Szabadulás”, és miért van idézőjelben?
—–Postakiosztás után szétszaladtak a zsákmánnyal, és hosszan merengve, bezárkózva, szótlanul nézték a bokszokban.
—–Most előtte volt a levelezőlap, az apja írta, és nézte félálomban az apja ismert hosszúkás, szabályos betűit. Arra gondolt, hogy kábaság ezeken gondolkozni, ezeknek a levelezőlapoknak nincs más jelentősége, mint egy kis életjel. Egy kis biztatás, egy kis levegő. Nincs ezeknek titkos értelmük, világosan bennük van minden. Nem kell ezeken gondolkozni.
—–Odatévedt a szeme ismét a friss levelezőlapra, és egyszerre elhomályosult előtte a fehér ablak, fázva megrázkódott, megremegett, a szíve rendetlenül vert.
—–Könny szivárgott a szemeiből, és végigfolyt az arcán.
—–Kiss Béla hadapród úr a másik bokszból részvéttel kérdezte:
—–– Rossz hírt kaptál?
—–Fahangon, színtelenül felelte:
—–– Rosszat. Meghalt az édesanyám.
—–Kiss Béla hadapród úr nem tartotta helytelennek, hogy odajött és felvette a levelezőlapot és olvasta. Nem szólott semmit, hagyta, hogy érdeklődjön a jó barátja, a kis szorgalmas tanár-szomszéd. Minek ne olvassa? Hiszen itt közös háztartásban élnek, nincsenek titkok. Családtag, hadd olvassa.
—–– De kérlek… Hiszen ebben nincs szó az édesanyádról. Honnan veszed?
—–Sóhajtott, kinézett az ablakon.
—–Mit lehet ezen magyarázni? Mit tegye magát nevetségessé?
—–Pontos, rendes, precíz ember az édesapja. Tömör és kifejező a stílusa, és minden leírt betűjének logikai kapcsolata és logikai indoka van. A múltkori levelet így írta: „Kedves Fiunk!” Most azt írja: „Édes Fiam!” Kemény ember, de most ellágyult. Melegebben ír. És a levél alá azt írja, hogy „Csókol feleséged, kisfiad, szerető apád”. Szegény mama nem. Ő már nem többet. Nem szokott semmit elfelejteni az apja. Oka van, indoka van minden betűnek. Így írja meg. Nem bírja, és nem akarja másképp. Októberben halt meg, mert a szeptemberi levélben még: „Csókol szerető apád, anyád, feleséged, kisfiad.” Most a mama nem. Többet ebben az életben nem.
—–– Honnan veszed, kérlek? Vagy valami titkos írás?
—–Dehogy titkos. Egészen nyíltan benne van. De most magyarázza? Álljon le magyarázni, hogy ehhez nem kell megfejtés, ez nyilvánvaló, ezen nem lehet vitatkozni. Drága jó mama. El kellett volna Pestről menni, látni utoljára, beszélni vele még egyszer. Most már nem lehet többet.
—–Leült, válaszolni akart a levélre.
—–Elővette a zöld levelezőlapot, írni kezdett rá, és megeredtek a könnyei, mikor leírta fájdalommal, hogy „Drága jó apám…”.
—–És olyan levél volt, mint máskor, csak az aláírásban volt változás.
—–„Jól vagyok, türelemmel várok, egészséges vagyok.”
—–Úgy, mint máskor.
—–Csak nem írta alá: „Édesmama kezeit csókolom.”
—–Ezt már nem kellett aláírni, ezt már nem volt szabad aláírni.
–
–
