(regényrészlet)
Ma két hete voltam utoljára Évánál. Búcsúzáskor azt mondta, többé nem kell jönnöm, ez így nem fog menni, jelen pillanatban semmi esély a folytatásra. Csak álltam és hallgattam, és nem tudtam, mit feleljek. „Remélem, megbocsátod az őszinteségem, de nem szeretnék hazudni. Te is látod, minden kicsúszott a kezünk közül. Megpróbáltuk, de nem megy. Nincs értelme folytatni.” Bizonyára valami marhaságot felelhettem, mert a szokásos mosoly eltűnt az arcáról, s mire föleszméltem, már a buszmegállóban cigarettáztam. Ha Éva nem tud rajtam segíteni, akkor senki. Ezt az egyet már elég régóta növesztem magamban, talán régebb óta is, mint ő vagy a feleségem, és csodálkozom is, hogy erre az egészre nem jött rá korábban, pedig a neve elé biggyesztett „dr” sok mindenre garancia lehet ebben az életben. Amikor az utca végén fölbukkant a busz, a járdaszegély melletti tócsába pöccintettem a cigarettát, és abban reménykedtem, hogy e friss szakításból fakadó pillanatnyi keserűség idővel majd alábbhagy. Egy szó, mint száz, Éva kidobott, és – mindent összevetve – ez az ő szemszögéből nézve nem is tűnt elhibázott lépésnek, sőt. Miután hazaértem, úgy, ahogy voltam, ruhástól bezuhantam az ágyba. Szerettem volna elaludni, de nem tudtam. Csak forgolódtam, mint akit nyársra húztak, eszembe jutott Csilla meg az ultimátum, meg az, hogy még az órát is magával vitte, leszerelte a falról, és kapkodva az egyik bőröndjébe csúsztatta. Pedig arról volt szó, hogy itt hagyja. Meg még sok minden másról is szó volt, de kétlem, hogy azon a régi órán bármi is múlhatna már. Ahogy ott feküdtem az ágyban, és bámultam ki a fejemből, idegesíteni kezdett az óraalakú sárgásbarna folt a falon. A megmásíthatatlan tényre emlékeztetett, arra, hogy lehetetlen színével – így vagy úgy, de – kettőnkhöz tartozik. Pont úgy, mint minden más a lakásban. Azt mondta Csilla, ha akarok, akkor maradhatok, őt ez különösebben nem érdekli. Végül mégiscsak sikerült elaludnom. Álmomban megint a parkban voltam. Az egyik vörös támlás pad előtt ott állt az a nő, akit már annyiszor láttam megjelenni, és most megint kurvának sminkelte magát, fekete rúzzsal a száján. Terhes volt, utolsó idős. Fehérneműben állt, a hasa, mint egy érett dinnye. Aztán egyszer csak a bal kezében tartott sarlóval egy aprócska metszést ejtett, közvetlenül a mellei alatt, majd benyúlt a vérző, tátongó lyukba, és kiemelt onnan egy kamaszforma lányt, akit aztán olyan erővel vágott a földhöz, hogy a csattanás nyomán elkezdtek szállingózni a gesztenyefák levelei. A kurva ezt követően odalépett a pad melletti asztalhoz, és egy széles öblű pohárba bort töltött, amit kacagva kínálni kezdett. Szólni akartam valamit, bármit, de nem jött ki hang a torkomon. A nő végül fölhajtotta az italt, majd felült egy ki-tudja-honnan-jött fehér ló hátára, és elgaloppozott. Ahová kimetszett gyermekét dobta, narancs és zöld színben pompázó virágok nőttek ki a földből. A lány a padon vonaglott, ujjaival egyre gyorsabban és gyorsabban masszírozta magát, én meg nem tudtam megkívánni, mert szánalmat éreztem a szívemben, végtelenül rideg szánalmat, olyat, amit még soha. Emlékszem, arra riadtam, hogy csatakokban dől rólam a verejték. Fölkeltem, elmentem zuhanyozni, átöltöztem, aztán fölraktam egy kávét, s míg vártam, hogy lefőjön, rágyújtottam, és azon kezdtem gondolkodni, hogyan tovább, Csillát ugye nem hívhatom, Éva pedig zsákutca. Utolsó mentsvárként eszembe jutott apám. Tényleg nagy lehet a baj, gondoltam, ha az öreg egyáltalán foglalkoztatni kezd. Végül elvetettem az ötletet, tudtam, senkinek se tenne jót a találkozás. Utoljára talán egy hónapja lehettem nála. De az is lehet, régebben, nem tudom, az utóbbi időben kissé összekuszálódott minden. Amióta kibillentünk magunkból, semmi sem kristálytiszta. Emlékszem, azt hazudtam apámnak, Csilla elutazott a kolléganőivel Lillafüredre céges összetartásra, ennek apropóján döntöttem úgy, hogy meglátogatom. Mi értelme lett volna az igazságról, a tönkrement, vagy legalábbis a tönkremenés felé araszoló házasságomról beszélni? Sakkozni támadt kedve, én pedig meglepődtem, hogy nincs ellenemre a dolog, holott ő is tudja, mennyire utálok ellene játszani, mert ebben az egyben biztosan jobb nálam. Persze az se kizárt, mindenben jobb nálam, csak szégyellem ezt beismerni. Sorra nyerte a játszmákat, s miközben a bábukat rakosgatta, a legutóbbi kiállításról kezdett beszélni, amit az itt festett képeiből rendeztek az idősek otthonának előcsarnokában. „Képzeld, még a minisztériumból is jött egy asszony, amolyan karót nyelt, kosztümös hivatalnoknő, hogy néhány szóban méltasson egy páratlan életutat. Hát amint hallgattam ezt az Olgácskát, vagy kit, azon kaptam magam, hogy átfurakszom a tömegen, és kibotorkálok ide az udvarra, egészen a bokorsövényig, leülök egy kőre, és hiányozni kezd az anyád. Egyszerűen képtelen voltam végighallgatni a megnyitót. Elfogott a rosszullét, és kikívánkoztam ide. Pedig elhiheted, szép akvarellek; két gouache-t még a főnővérnek is odaadtam ajándékba, de csak azért, mert nem hajlandó lemondani rólam. Ő az egyetlen, aki kitart mellettem, és nem vesz semmibe. Jobban számíthatok rá, mint bárki másra.” Tudtam, hogy célozgat, de nem volt kedvem belemenni a játékba. Inkább léptem egyet a futómmal. „És egyébként mi újság?” „Lehetne rosszabb is, a lábam még nem az igazi. Vagyogatok. A kezeimet, szerencsére, elég jól tudom használni. Nézd meg a képeket, aztán döntsd el magad.” „Örülök, hogy rendben vagy.” „Ne tégy úgy, mintha érdekelne!” Láttam a szemében, ennek így nem lesz jó vége. „Komolyan mondtam, apu.” „Tudom. Nyilván érdekellek, ezért jössz ilyen sűrűn, igaz?” Hallgattam. „Hát a feleséged hogy van?” „Jól, köszönöm. Üdvözletét küldi, éppen a kolléganőivel kirándul.” „Szép idő van.” „Igen.” „És te hogy vagy?” „Mármint?” Egy pillanatra elgondolkodott. „Úgy értem, munka, egyebek.” Most kezdjem el sorolni? Semmi kedvem nem volt hozzá. Amúgy se értené, mit miért teszek, soha nem is értette. „Indulnom kell.” „Hova sietsz?” „Jövök még, apu, megígérem. Ha lesz időm, benézek.” „Rendben. De ne várakoztass nagyon.” „Nem foglak.” Nekiálltunk összepakolni, a sakk-készletet remegő kezekkel rakta vissza a dobozába. Azt hiszem, ez az a darab, amit az után kapott, hogy leszerelt a honvédségtől. „A képek?” „Mi van velük?” „Nem érdekelnek?” „Majd legközelebb, apu. Csak ne engedd, hogy leakasszák őket.” „Ugyan. Hiszen ismersz.” De még mennyire, villant át rajtam a gondolat, ahogy ott ültem a konyhaasztalnál, és hallgattam a kávéfőző szörcsögését. Belelátok a vesédbe, apu, egy vérből vagyunk; de mégis, mint két idegen, úgy fogtunk kezet ott az idősek otthonának kertjében. Harminc éve volt utoljára kórházban. Nem sokkal a születésnapom előtt vitte el a rohammentő; rosszul lett a műteremben, rájött a köhögés, egyáltalán nem kapott levegőt, csak hörgött és nyüszített a fájdalomtól, én persze teljesen lefagytam, azt se tudtam, mit tegyek, emlékszem, a nappaliból rohantam át a szomszéd szobába, mi ez a zaj, de akkor már ott térdelt mellette valamelyik pillangója, talán az Erika, nem tudom, telefonnal a fülén, és kiabált a kagylóba, hogy jöjjenek azonnal, és a mentők jöttek is, aztán elvitték apámat, én meg másnap leutaztam, ahogy hetekkel korábban megbeszéltük, nagyanyámhoz Örkényre, hogy megünnepeljük a tizedik születésnapom. Apámat még azon a héten kiengedték a kórházból, és Erikával, vagy kivel, utánam jöttek. Szarul nézett ki, alig bírt menni. Bicegett és többször meg kellett kapaszkodnia a teraszkorlátban, nehogy elessen. Sápadt volt, mint a holdvilág, az orvosok szerint, később ezt mesélte, bevizesedett a tüdeje, a festékek és oldószerek miatt évek óta gyülemlő folyadék hirtelen elöntötte. Lecsapolták, és már jobban van. Most meg az agyérgörcsből lábadozik, csak elég lassan. Bekerült ebbe az otthonba, itt legalább gondját viselik. Hajszálon múlott, hogy átevezzen a túlsó partra. Még meg sem ittam a kávét, amikor a hűtőre ragasztott mágnesek egyikétől elkapott az ihlet. A siófoki kikötőt ábrázolta, fröccsöntött darab volt, évekkel ezelőtt vettük Csillával, nekem egyáltalán nem tetszett, de a feleségem ragaszkodott hozzá, viszont kávézás közben eszembe juttatta, ahelyett, hogy itthon ülnék, le is utazhatnék a Balatonra. A nyaraló üres, két éve biztos nem járt arra a kutya se, a kulcsok itt vannak nálam, miért ne mehetnék oda? Úgyis arra van szükségem, hogy kiszellőztessem a fejemet, és eltűnjek a világ elől. A csomagolással nem sokat bajlódtam. Csak a legfontosabbakat dobáltam be a sporttáskámba, néhány váltás ruha, pár könyv, füzetek, tollak, és egy bontatlan, literes vodka. Arra gondoltam, ha lesz időm, és kedvem, megírom a könyvet, amit még hónapokkal ezelőtt Éva javasolt, pusztán terápiás célzattal. „Meglátod, András, könnyebb lesz, csak bízz bennem.” Nem hittem neki. Valami olyasmit felelhettem, hogy önéletrajzot meg naplót csak azok írnak, akik azt hiszik, átmenekíthetnek bármit is a jövőbe. Szóval hülyeség. Gyerekkoromban már próbálkoztam a dologgal, nem is lett jó vége. Pakolás után kocsiba vágtam magam, és már robogtam is az M7-esen a Balaton felé. Az úton persze elfogott a szokásos félelem. Balesetet szenvedek, valami idióta átszakítja a szalagkorlátot, frontálisan belém rohan, én pedig a roncsok között ragadok, én, az ártatlan, és mindaz, amit elterveztem, megsemmisül. Érd után még az ütközés pillanata is lepergett előttem, szinte éreztem a csattanás erejét, a csattanás erejével meg, köszönöm, Istenem, visszajött minden, a fájdalom, a műtét, a fizikoterápia, de mire befordultam a Lajos utcába, elszállt valamennyi aggodalom. Miután kipakoltam a cuccaim, és ittam néhány felest, lementem a partra úszni egyet. Tudtam, a nyaralót előbb vagy utóbb ki kell majd takarítanom, de az annyira nem sürgős, várhat még magára. Jólesett a víz és a napfény, és egyáltalán nem idegesített a strandoló gyerekek sikoltozása. Szerencsére ilyenkor még nincs turistadömping. A túlsó part fölé magasodó hegyek körvonalai élesen kirajzolódtak, az ég tiszta volt, akár egy hatalmas, kifeszített kék vászon. Eszembe jutott, mi lenne, ha Csilla is itt feküdne mellettem, de aztán elhessegettem a gondolatot. Valószínűleg soha többet nem fogunk együtt nyaralni. Kiváló érzékkel tettem tönkre közel tízévnyi házasságot, így vajmi kevés az, amiben még reménykedhetem kettőnket illetően. Ez a próbaidő is csak arra jó, hogy ne kelljen szemtől szembe bevallani és végigélni a kudarcot. Gyávaságom már régen nem titok. A parton hirtelenjében elfelejtettem az összes nyavalyát, ami egy ideje árnyékként követett. Még a lábaimban lüktető fájdalmat sem éreztem, sem azt a szemeim mögött vibráló lüktetést, ami akkor szokott táncba hívni, ha hirtelen állok fel vagy ülök le. Váratlanul ért ez a kellemes délután, nem is igazán tudtam vele mit kezdeni. Még a parton elköltött vacsora is jólesett, kiváló halat ettem citrommal, friss zöldségekkel, burgonyával. Az egészet és az utazás fáradalmát vörösborral öblítettem le. Hazaérve sokáig ücsörögtem a teraszon. Iszogattam a vodkát, és élveztem a leszálló alkonyat minden pillanatát. Pár pohárral később szemezni kezdtem a szomszédos nyaraló homlokzatára csavarozott aganccsal. Örkényi nagyapám mesélte egyszer, milyen nagyfokú precizitást kíván egy-egy trófea elkészítése, kezdve a fej leválasztásától egészen a kifőzésig. Részletesen mesélt az izmok és a hús eltávolításáról, s mindig kihangsúlyozta, hogy a leválasztott koponyát nem szabad napokig bőrben hagyni, mert a bealvadt vér sötétre foltosítja a koponyacsontot, amit aztán csak nehezen vagy egyáltalán nem sikerül kifehéríteni. A főzés után azonnal hozzá kell látni a letisztításhoz, hiszen ilyenkor a legkönnyebb; a főtt inak és a hús még nem száradtak rá a csontra. Ha a tisztítást követően hideg vízzel alaposan lemostuk a koponyát – fontos, hogy az agancs mosásához gyökér súrolókefét használjunk, hiszen ez távolítja el a szennyeződéseket a legjobban – következhet a kifehérítés. Sokan nem szeretik ezt az eljárást, mondván, mesterséges, de jó tudni, a hidrogén-peroxiddal nem kezelt trófea koponyarésze hamarosan megsárgul. Különben is, a fehérítési eljárás egyszerű és olcsó. A nedves koponyára kívül-belül tiszta porral sűrű, tejfölszerű péppé kevert 33%-os H2O2-t keverünk, és ezt 10–15 óráig rajta hagyjuk. Ezután a trófeát erős vízsugárral alaposan megmossuk, és napon szárítjuk. További teendőnk már csak a talpazatra való rögzítés. Az öreg Jakab lelkes vadász volt; engem is többször vitt gyerekkoromban őz- meg szarvaslesre azzal a nem titkolt szándékkal, bár egészen kicsi voltam még, hogy férfit farag belőlem, ha már erre apám képtelen. Őt csak a kibaszott festményei érdekelték, és az, hogy sikereket érjen el különös és hazug művészi ambícióktól vezérelve. Pedig ő is tudta, a lelke mélyén éreznie kellett, hogy valójában tehetségtelen, a képei meg gyönge utánzatok. Jakab nagyapám legalább foglalkozott velem, igaz, ezt nem sokáig tehette, mert hamar megbetegedett, és az után, hogy kezdett leépülni, már nem jártunk el sehová sem. És természetesen mesélt a legjobb barátjáról is, aki egy fácánvadászat alkalmával lett öngyilkos. Nagyapám részeg volt, és elfúló hangon emlékezett minden mozzanatra, egy percig sem izgatta, hogy ötévesen ennél azért barátságosabb történetre vágyom. Mindannyian ott álltak a teríték körül, lobogott a máglya, szólt a vadászkürt, rettenetesen hideg volt, és ameddig a szem ellátott, mindenütt havas, fehér táj. Aztán egyszer csak a tömegből előlépett az ifjabbik Béres Tibor, tekintetét körbehordozta az egybegyűlteken, majd – mielőtt még bárki bármit is tehetett volna – puskáját a földre helyezvén fél térdre ereszkedett, és a zsebéből előrántott forgótáras revolverrel főbe lőtte magát. Biztosra ment, mert a fegyver csövét a szájába dugta, és úgy húzta meg a ravaszt. Még évekkel később se tudtak rájönni, minek köszönhették ezt a szörnyű tragédiát. Állítólag köze volt a várandós menyasszonyához és egy meg nem nevezett harmadik félhez, de ebben senki sem volt biztos. Az ifjabbik Béres Tibort jó kedélyű fiatalembernek ismerték, nagyapáméknak ő volt az esküvői tanúja, faluszerte kedvelték, az egyik legmegbízhatóbb szűcs volt a környéken. Aztán úgy dobta el magától az életet, mint koldus a leszopogatott csirkecsontot. Megbeszéltük, hogy Csilla elkísér az első terápiára, végül ez nem jött össze, mert bent tartották a többiekkel együtt a munkahelyén, valamilyen fejtágításra hivatkozva, így egyedül mentem. A Keletinél volt a rendelő, egy lepusztult bérház harmadik emeletén a Berzsenyi utcában. Egy néni beengedett a házba, megköszöntem, fölmentem a lépcsőn, megálltam az ajtó előtt, és semmit nem éreztem a névtábla láttán: Dr. Kárpáti Éva, klinikai szakpszichológus. Már az is gondot okozott, hogy elfogadjam, ami velem történt, nemhogy még egy vadidegennel erről cseverésszek. Éppen elég volt Csillával végigszenvedni ezt az egészet. A kórházban nagyon erőlködtek, „muszáj, András, felkeresnie egy szakembert, nem élhet mindig befelé.” De ha nekem az a jó, hogy befelé élhetek? Dr. Kárpáti Éva. Valami fásult, életunt öregasszonyra számítottam, ahogy kopogásom után résnyire nyílt az ajtó. Meglepődtem. Egy harmincas évei elején járó, telt keblű lány állt előttem, számomra kissé hivalkodó dekoltázzsal, amit – állapotomra való tekintettel – sértő provokációnak éreztem. „Jó napot, kívánok. Dr. Kárpáti Éva.” „Jó napot.” Kezet nyújtottam. „Jakab András.” Gyengéd, puha kezek. „Már vártam, fáradjon beljebb.” „Köszönöm”, feleltem, és beléptem az ajtón. Így utólag visszagondolva, ha abban a pillanatban lepörög előttem mindaz, ami heteken belül ránk szakad, szó nélkül becsukom magam mögött az ajtót, és vissza se fordulva távozom. Talán fél óra lehetett ez az első megbeszélés. Éva ott ült az asztalnál, én egy díványféleségen, és görcsösen kapaszkodtam egy pohár vízbe, arra kért, idézzek föl mindent, amire emlékszem a balesetből és az ébredésem utáni percekből. Túl akartam esni a dolgon, ezért habozás nélkül elmondtam, amire kíváncsi volt. A szótlanságából éreztem, neki csupán egy jól fizető páciens leszek, de hogy ebből én hogy jövök ki jól, arról fogalmam se volt. Mesélés közben jegyzeteket készített egy panda fotójával díszített, nagy alakú, vonalas füzetbe, későbbi analízis végett, közölte, én pedig azt, hogy rendben. „S ha már itt tartunk – tettem hozzá, a mai napig sem tudom, miért – nem lenne gördülékenyebb, ha tegeződnénk?” Láttam rajta a döbbenetet. Magyarázkodni kezdett, hogy ez így nem szokás, nem éppen etikus, mert meg kell tartani a távolságot terapeuta és páciens között. Később persze én is furcsálltam ezt, hiszen egyáltalán nem volt kedvem hosszabb távon együttműködni semmilyen agyturkásszal, ráadásul első alkalommal nem is biztos, hogy szerencsés az efféle kérdés. Végül aztán Éva engedett a dologból. „Ha ettől könnyebb, akkor maradjunk ebben.” „Köszönöm.” Távozás előtt kezet fogtunk. Újra a gyengéd és puha kezek, a meleg szorítás. A tenyere úgy simult a tenyerembe, mintha mindig is oda tartozott volna. Erre persze csak később jöttem rá, de akkor már egyáltalán nem zavart a mélyen dekoltált blúza sem. „Mi volt?” Csilla ott ült a konyhaasztalnál. „Semmi különös. Beszélgettünk.” „És milyen a doktornő? Szimpatikus?” „Nem tudom. El kellett mondanom mindent, a végére egészen elfáradtam.” „Kérsz valamit enni?” „Inkább lezuhanyoznék, aztán majd meglátom, mi lesz. Abban maradtunk, hogy jövő héten nem, csak két hét múlva folytatjuk a kezelést. Szerencsére addig van időm átgondolni, akarom-e én ezt egyáltalán.” „Ne butáskodj, szívem, te is tudod, szükségünk van erre.” „Igen? Amire szükségünk lenne, az ott maradt a műtőasztalon. Mentem zuhanyozni.” Mostanában egyre többször jut eszembe, amit évekkel ezelőtt Csilla egyik ezoterikus könyvében olvastam a pokolról, és később Évával is megvitattuk, mi igaz mindebből. Egyrészt van az a mese, amivel gyerekkorunk óta etetnek minket, nos az, hamis illúzió csupán, nincsenek egyre szűkülő körök, sem mélység, csak a semmi. A nagy büdös űr, a maga végtelen valójában. Nincs ott senki, nincs ott semmi, csak a rohadt nagy sötétség, és te magad. Ott lebegsz a csillagok között, egyedül az űrben, körülötted a jéghideg borzongás, és a tűéles tudat, ennek az egésznek már soha nem lesz vége. Egyedül vagy a semmiben. Érzed a bőrödön, anyaszült meztelen lebegsz, s azt kívánod, bárcsak meghalnál. Aztán rájössz, azon már régen túl vagy; egyes-egyedül maradtál minden és mindenki nélkül a végtelen űr kellős közepén. A sötétség, ami körbevesz és átjár, elválaszthatatlanul hozzád tapad, egyetlen reményed: hogy a távoli csillagokat egyszer eléred; de azok az aprócska fényfoltok egyre jobban távolodnak tőled, te meg csak lebegsz a jéghideg borzongásban, és a fakó, kiüresedett szívedet átjárja a szomorúság. Egyik délután Éva megkérdezte, félek-e a haláltól. Azt feleltem, igen, mint minden normális ember. És igazából lapozhatnánk is, mert rettentő unalmas és közhelyes arról beszélni, ami ellen nem tehetünk semmit. Borzasztóan elcsépelt téma, és kizárt, hogy a gyógyulásomhoz vezető út (már ha létezik ilyen) effélékkel van kikövezve. „Rendben. Nem akartam erőszakosnak tűnni. De szerintem hasznosabb lenne, ha ezt a makacs ellenállásodat oldanád egy kicsit.” Valóban? Oldjam az ellenállásom? Ez mégis miféle megközelítése a problémáinknak? „Ahogy szeretnéd.” „Köszönöm. Egyébként büszke lehetsz magadra. Ahhoz képest, hogy egy hónappal ezelőtt alig lehetett belőled bármit is kihúzni, egész hosszan és összefüggően tudsz beszélni. A feleséged is büszke lehet rád.” Sajnos nem emlékszem, mit feleltem erre. Kezelésemnek ebben a szakaszában már egészen másképp figyeltem Évát és Csillát; egészen mást jelentett az a szó, hogy feleség, és az a megmagyarázhatatlan érzés, ami kezdett körbevenni és beborítani mindent. Néha úgy érzem, olyan, mintha egyujjas kesztyűben egy millió darabra tört tükröt próbálnék összerakni, azt a nagyobbfajtát, amit régi, magas szekrények ajtajára szereltek. Kívülről látom magamat, és azt a hiábavaló küzdelmet, amihez képest Sziszüphosz csupán taknyos hülyegyerek napellenzős sapkában a homokozóban, kislapáttal meg vödörrel. Igaz, nincs sok értelme bármit is összehasonlítani. Talán a negyedik ülés után tűnt fel Csillának, hogy itt valami egészen más a helyzet. Emlékszem, aznap jött velem először és utoljára, utána soha többet. „Hogy ki vagy virulva”, mondta, amikor beszálltam mellé az autóba. „Ugyan már, ne beszélj butaságokat.” „Ismerlek.” Igen, ez tagadhatatlan. Ami nyilvánvaló, azzal ki merne vitába szállni? Valóban jól éreztem magam, holott semmi sem történt. Az apámról beszélgettünk, ami egy pillanatig sem kellemes téma. Sőt. De mégis úgy éreztem magam, mint az, aki hosszú, lélegzetnélküli percek után fölbukkan a víz alól, és tüdeje megtelik a frissességgel. „Szerintem csak káprázik a szemed. De ha van valami, akkor mondd, ne kertelj.” „Mi lenne azon kívül, hogy jól érzed magad a doktornővel? Remélem, azért egy nap majd velem is leülsz beszélgetni.” És akkor megint elkezdtük. Ott, a parkoló autóban, még azelőtt, hogy egyáltalán beindította volna a motort. Előkerültek a szokásos sérelmek, amelyekkel nem tudtunk mit kezdeni. „Szerintem higgadjunk le, Csilla. Mi értelme ennek? Túlreagálod.” „Igen?” „Igen. Mindketten fáradtak vagyunk. Az elmúlt időszak nagyon sokat kivett belőlünk, nem?” „De.” „Na ugye. Menjünk haza, aztán felejtsük el az egészet.” Hazamentünk, aztán nem felejtettünk el semmit. Többé nem jött el velem a kezelésekre, és őszintén szólva, ahová végül kifutott a történet, ott már igencsak bajos lett volna Csilla jelenléte. Fogalmam sincs, mivel kezdődött. Ott ültem a díványon – szokásos pohár víz a kezemben, valami erősebb is jöhetett volna – és arról beszéltem, milyen elképesztő dühöt éreztem, amikor apám a baleset után bejött a kórházba meglátogatni. Azt hitte, viccelek, s hogy ilyesmi csak a mesékben fordulhat elő. A kötéseim láttán aztán összeállt a kép, az arca eltorzult, majd megjelent rajta egy olyasfajta aggodalom, amit azelőtt soha nem láttam. „Fáj?” „Nem érzek semmit a gyógyszerek miatt.” „Értem.” Ezután sokáig hallgattunk. Pont úgy, mint két amatőr színész, amikor fölsülnek a színpadon, és egyik se tudja a szöveget, meg azt, hogyan húzza ki a másikat a bajból. Ott ült az ágyam lábánál egy rozoga széken, éppen csak elkaptam a tekintetét, de az elegendő volt ahhoz, hogy végleg elbizonytalanodjak, és egy pillanatra megsajnáljam. Holott nem őt ütötték el a zebránál, hanem engem, nem is ő szorult be az autó alá, hanem én. Mégis összeszorult a szívem a tompa szemeitől. Abban reménykedtem, csak a gyógyszerek szórakoznak velem. Aztán megérkezett Csilla, én pedig robbantam. „Hogyhogy?”, szakított félbe Éva. „Nem tudom. Egyik pillanatról a másikra elöntötte a szar az agyamat. Legszívesebben fölpattantam volna az ágyról, hogy az arcukba üvöltsem: takarodjatok innen! Lehet, megéreztem, attól a perctől kezdve, semmi nem lesz a régi.” „Ezért senki nem hibáztathat.” „Hogy érted?” „Ahogy mondom. Vannak dolgok, amelyekre nincsen magyarázat. Csak el kell fogadni.” Mint például azt, kérdeztem magamtól, hogy megnyomorodtam? És a nyomorom ellenére is azt érzem, rettenetesen kívánlak? „Ez miféle rossz duma, hogy el kell fogadni?” A dívány karfájára koppantottam az üres vizespoharat. Mindenki tudja, hogy nem szeretem a mellébeszélést, és úgy tűnt, Éva ezzel próbálkozik. „Mégis mire gondolsz, András?” „Arra, hogy ha akarsz valamit, akkor állj vele elő, de ne ködösíts!” Nem szólt semmit. Aztán ránézett a sarokban gubbasztó ódon ingás órára, s azt mondta, mára ennyi. „De még van hátra harminc perc.” „Sajnálom, de dolgom van. Egy hét múlva folytatjuk.” Pedig el akartam mesélni, milyen volt, amikor megláttam Csillát a kórterem ajtajában. El akartam ezt mondani, mert abban bíztam, hátha tud magyarázatot adni a miértjeimre. Búcsúzáskor odaléptem, és megöleltem. Éreztem, szükségem van erre, és nem érdekelt, Éva kiakad ettől, vagy viszonozza. Végül kibontotta magát az ölelésből, nekem pedig haza kellett mennem. Egy héttel később ugyanott folytattam a mesét, ahol abbahagytam. Szánalmas nyomorékként fekszem a száztízes kórterem huzatos végében, és próbálom a feleségemnek megfogalmazni, amit Makkai doktor úr hűvös hangon közölt velem az operáció után. „Ha nem lép fel komplikáció, nem gyulladnak be a varratok, néhány nap, és szabad. Természetesen – a gyógytornás kezelésekkel párhuzamosan – javasoljuk a pszichoterápiás foglalkozást is. Tudja, Jakab úr, ilyen esetekben a lelki megterhelés sokkal inkább kihat az emberre és szűk környezetére, mint más körülmények között. Ez a tapasztalat. Higgye el, segítséget kérni nem szégyen.” „Köszönöm.” A hangom tompán visszhangzott a homlokomban. Aznap éjjel – és még nagyon sokáig utána – sírás közben aludtam el. Csillát csupán az érdekelte, lábra állok-e még valaha. A másik dolog nem izgatta. Nagy ügy. Járulékos kár. Úgy tűnt, ilyesféléket gondol, mert folyton arról kérdezgetett, be tudom-e hajlítani a térdem meg a bokám. „Hogyan, szívem, amikor deréktól lefelé olyan vagyok, mint egy öntött gipszszobor? Amíg le nem veszik rólam, addig merev vagyok, akár egy koporsódeszka. Majd két hét múlva kiderül, mi a helyzet. Valószínű, egy ideig mankóval kell járnom, és az is lehet, a bal lábamat életem végéig húzni fogom.” Szerencsére nem így lett. A gyógytorna és a fiziko sokat segített, bár a maratonit már soha nem fogom lefutni. Hűvösebb, esős időben viszont a térdeim kegyetlenül sajognak. „Igazából ennyi”, mondtam Évának, „azt hiszem, elfáradtam.” „Kérsz még egy pohár vizet?” „Erősebb nincs?” Elmosolyodott. „Tudod, hogy nem szabad.” „Néha lazíthatnál, azt hiszem, rád férne. Szoktál te egyáltalán szórakozni?” „Nem értem, hogy jön ez ide.” Láttam, kellemetlenül érinti a felkérdezés. „Nos, azon kívül, hogy mi a neved, hogy nézel ki, semmit se tudok rólad. És ez nem tisztességes. Minden alkalommal föltárom magam előtted – milyen röhejesen hangzik ez –, te csak jegyzetelgetsz, de azt se mondod, hogy érzed magad, vagy milyen volt a napod.” „Azért, András, mert ennek nem rólam kell szólnia.” „És nem szólhatna rólunk?” Láttam, nem érti, mire gondolok, bár abban a pillanatban még én sem értettem. „Lehet, én vagyok az ostoba, de látom rajtad, valami bánt, és jó lenne, ha erről őszintén tudnánk beszélni. Bizalmat vársz el tőlem, talán nem meglepő, ha én is ugyanígy vagyok ezzel veled kapcsolatban.” Túlzás, hogy beleszerettem, és az is, hogy ő belém, de aznap valami megváltozott kettőnk között. Ma se tudom, hogyan jutottunk el idáig, s ha megkérdezném Évát, ő se tudna mit felelni. Egy eszelős hang ordibálni kezdett a fülembe, csókold meg, csókold meg ezt a lányt. Tudtam, ha ezt elfojtom, akkor ott helyben elnyel minket a föld. Amikor búcsúzáskor odaléptem hozzá, és megtörtént, elfogott a szédülés. Furcsa volt, egyszerre édes és puha, gyengéd és hullámzó. Aztán finoman eltolt magától, és becsukta az ajtót. Aznap éjjel Csilla hozzám bújt és átölelt, nekem pedig hányni támadt kedvem attól, amilyen ember vagyok.
