Felvágtam a paradicsomot, legyűrtem a főtt tojást.
Ennem kell. Elmostam a lapítót.
A sajtnak az ízét sem éreztem.
A reggeli halott volt.
Ültem a kádban némán.
Egy hokedlin mellettem könyv,
amit állítólag olvasok.
Üres sorok, fentről beszűrődő fény.
A térdem habkaréjban, kerete hátkefe.
Tornásztam rockra később,
kinyitottam az ablakot.
Állítólag dolgozom.
A figyelmem sehol se volt.
Súrolóporral mostam ki a kádat.
Mindez egy kedden.
.
Semmi különös. Elmúlik
Majd lehúzom a vécén. Kitörlöm papírral, nyoma se maradjon.
Majd megmosakszom újra úgy,
hogy testemet csak egy tárgynak látom, a tükör is tárgylemez
homályos, letörlöm.
Döglött csótányt helyez rá a kétely.
Kiszedegetem a csatot. Megfésülöm.
Keféből vécé fölött a szálakat kidobom, hull.
Pamuthálóing. Habzó száj, sminkecset.
Majd lehúzom a vécén az érzést. Hogy félreértettem.
Sok mindent, meg úgy egyáltalán. Elsodort valami.
Levegő után kapkod, szédül.
Nem baj, elmúlik.
Álmatlan éj feszül az égre. Plafonmagas szép fehér.
Itt fekszem kiterítve..
Majdnem bináris
Miért kell mindig vihogni, mikor
el akarom rejteni, hogy ez az egész mennyire fontos.
Szeretnék laza maradni, higgadt tárgyilagos,
arcom elpirul, ezt érzem, megállítani nem tudom.
Ettől máris nem hallom a kérdést, válasz elmarad, bambulok.
Nem merek felnézni, lépni kéne, de mit,
Ide jöttem sakkozni, erre. Nem látom a partit.
Csak csüngök. Reménytelenül. Fürdök.
Tekintetben lehet. Szépek a leveleken átszűrődő fények, elnézek
oldalt. Most van. Mindjárt elmúlik.
Darázs döngicsél. Királynő veszélyben, huszárt cserélek.
Játszunk. Belementem, pedig
kezdettől fogva világos, hogy innen csak bukni tudok.
Orral és előre, könyök ne sérüljön. Méltósággal kéne, nem megy.
Kiszagolható a kétségbeesés. Rimánkodik figyelem után,
gyengédség majdnem elmarad. Majdnem. Feketefehér
nyolcszornyolc. Vagy igen. Vagy nem..
