Liberális polgári civilizációnk kultúrhősei antiliberálisak és polgárságellenesek; olyan írók, akik megszállottan ismétlik önmagukat, és udvariatlanok, olyan írók, akik rámenőségükkel nyűgöznek le – nem pusztán személyes tekintélyük súlyával és szellemi szenvedélyükkel, hanem ellenállhatatlan személyes és intellektuális szélsőségességük révén. A vakbuzgók, a hisztérikusok, az önpusztítók – ezek azok az írók, akik bizonyságot tesznek félelmetesen udvarias korunkról. Többnyire hangnem kérdése: aligha lehet hitelt adni a józanság személytelen hangján megfogalmazott gondolatoknak. Vannak korszakok, melyek túl összetettek, melyeknek hallását túlságosan is eltompítják az ellentmondásos történelmi és intellektuális tapasztalatok, semhogy meghallják a józan ész hangját. Így aztán az kompromisszumba, kibúvásba, hazugságba fordul. Korunk egy olyan kor, mely tudatosan hajszolja az egészséget, s mégis egyedül a betegség realitásában hisz. Az igazságok, melyeket tisztelünk, megpróbáltatásból születnek. Az igazságot aszerint mérlegeljük, hogy mekkora árat fizet érte a szenvedő író – semmint valamely objektív mérce szerint, mellyel az író szavai összhangban állnak. Minden igazságunknak szüksége van egy mártírra.
—-Ami az érett Goethét lázította a fiatal Kleistban – aki „térdre borult szívvel” tárta műveit a német irodalom nagy öregje elé –, a beteges, a hisztérikus, az egészségtelenség érzése, a szertelen elmerülés a szenvedésben, melyek Kleist színműveinek és elbeszéléseinek alapanyagát adják, pontosan ez az, amit manapság értékelünk. Kleist ma élvezetet nyújt, Goethe nagyobbrészt unalmas tananyag. Ugyanígy, az olyan írók, mint Kierkegaard, Nietzsche, Dosztojevszkij, Kafka, Baudelaire, Rimbaud, Genet – és Simone Weil –, éppen beteges légkörükkel kerítenek hatalmukba. Egészségtelenségük az egészségük, s ez az, ami meggyőző.
—-Bizonyára vannak korok, melyeknek nem annyira az igazságra van szükségük, mint inkább a valóságérzék elmélyítésére, a képzelet kitágítására. Én például nem kétlem, hogy a világ józan, egészséges szemlélete az igaz szemlélet. De vajon mindig ez a kívánatos, az igazság? Az igazság igénye nem állandó; semmivel sem állandóbb, mint a pihenésé. Egy torz gondolat nagyobb szellemi nyomatékkal bírhat, mint az igazság; hatékonyabban szolgálhatja a szellem változatos igényeit. Az igazság egyensúly, de az igazság ellentéte, az egyensúlyhiány, nem okvetlenül hazugság.
—-Következésképpen nem áll szándékomban lebecsülni egy divatot, hanem hangsúlyozni szeretném a szélsőség iránti kortárs vonzalom okát a művészetben és a gondolkodásban. A lényeg, hogy ne legyünk képmutatók, ismerjük be, miért olvasunk és csodálunk olyan írókat, mint Simone Weil. Alig hiszem, hogy a több tízezer olvasó közül, akiket posztumusz könyveinek és esszéinek megjelenése óta meghódított, egy maroknyinál többen csakugyan osztanák a meggyőződéseit. És nem szükséges osztoznunk Simone Weilnek a katolikus egyházhoz fűződő gyötrelmes és beteljesületlen szerelmi viszonyában, vagy elfogadnunk gnosztikus teológiáját az istenhiányról, vagy magunkévá tennünk a test megtagadásáról vallott eszményeit, vagy versenyre kelnünk a római civilizáció és a zsidók ellen irányuló igencsak igazságtalan gyűlöletével. Hasonló a helyzet Kierkegaard-dal és Nietzschével, kiknek legtöbb modern csodálója nem tudja és nem is vallja magáénak a nézeteiket. Az ilyen metszően eredeti írókat személyes tekintélyük miatt olvassuk, példamutató komolyságukért, nyíltan vállalt tántoríthatatlanságukért, hogy feláldozzák magukat az igazságukért – és csak részben olvassuk őket a „nézeteikért”. Ahogy a kicsapongó Alkibiadész követte Szókratészt, nem akarván és nem is tudván változtatni saját életén, de telve lelkesedéssel és szerelemmel, ugyanúgy adózik tisztelettel az érzékeny modern olvasó egy olyan szintű szellemi valóságnak, mely nem a sajátja, és nem is lehet az.
—-Egyes életek példaértékűek, mások nem azok; a példaértékű életek közt pedig vannak olyanok, amelyek arra ösztönöznek, hogy utánozzuk őket, és olyanok, amelyeket – a visszatetszés, a szánalom és a hódolat vegyes érzésével – távolságtartással szemlélünk. Ez nagyjából a hős és a szent közötti különbség (ha szabad az utóbbi kifejezést inkább esztétikai, mint vallási értelemben használni). Ilyen, túlzásaiban és öncsonkításfokában abszurd élet – mint Kleisté, mint Kierkegaardé – volt a Simone Weil élete. Életének fanatikus aszketizmusára gondolok itt, élvezet- és boldogságmegvetésére, nemes és ugyanakkor képtelen politikai gesztusaira, bonyolult önmegtagadásaira, fáradhatatlan szenvedéskeresésére; és nem feledkezem meg esetlenségéről, migrénjeiről, tuberkulózisáról. Senki, aki szereti az életet, nem kívánná utánozni a mártíromság iránti elkötelezettségét, netán ezt kívánni a gyerekeinek, vagy bárkinek a szerettei közül. Minthogy azonban legalább annyira szeretjük a komolyságot, mint az életet, ez az elkötelezettség magával ragad, ösztönzőleg hat ránk. Az effajta életek iránt tanúsított tiszteletünkkel elismerjük a titok jelenlétét a világban – a titok pedig pontosan az, amit az igazság, egy objektív igazság megingathatatlannak hitt birtoklása elutasít. E tekintetben minden igazság felszínes; és az igazság némely (de nem minden) elferdítése, némely (de nem minden) őrültség, némely (de nem minden) betegesség, az élet némely (de nem minden) tagadása igazságot szül, józanságot eredményez, gyógyulást hoz, kiteljesíti az életet.
Dankuly Csaba fordítása
–
–
