Plazmaköltemény
I. Sárkánymadár
Miként érthetném meg azt, hogy szerteszét gurult a sok kis ezüst- s üveggolyó, és felszállt ismeretlen mélyből egy óriási sárkány, nyakán viselve minden titkos tervet, mit eldobált a jó nép, mikor hallotta az angyalok zaját – amint nevetnek, horkanva cseverésznek sok balgaságról.
Hamar-futárok szaladtak, lábuk kezükkel tévesztve össze, nyelvük nyakuk köré tekerve, végül már szólni sem tudtak. Közben az ég sötét lett, kárpitja ráncaiban hancúroztak az istenek. De akkor rotyogott már lent a földön az ünnepi vacsorához készülő leves.
Harmatban hempergett hallgatag Helga, s hamis hangját hiába hívogatta. Hét évig sírt, és akkor megszült egy óriást, hegyekre lépőt.
Sem éj, sem nappal nem mérte már,
hány unciát veszített életéből
a sok halandó, amint kavargott
arctalan tömegben – hamiskártyásként
igent s nemet vegyítve széljárás szerint.
Fenyőfák vörösültek ágyra hanyatló vének
süket panaszától,
és a zuzmós kövekről könnycseppek peregtek
patakba folyva aztán, amint az aljra értek.
Incselkedik talán a vádlott,
nem érti tán, miről faggatják szüntelen.
Mégis, komolytalansága halálra váltja bozontos eszét, állítani merjük.
Ismertem én is Helgát, a lábszárain lakó sok apró kis manót,
hajából előkukucskáló teknőcöket,
tengerre vágyó hamis kék szemét.
Mégis, a sárkány jobban érdekelt – bevallom, ha mást nem is.
A királyok itt-ott lepkéket fogtak, s szamárháton mentek erdei somszedésre. Érthetetlen, hogyan esett ki bevarrt zsebükből a sok kis ezüst- s üveggolyó. (Hát, ha marhák!)
Vádlott, ne térjen el a tárgytól, azt mondja el, amikor anyja libát kopasztott ördögháton ülve, maga meg – nyavalyás kölyök – szoknyáját cibálva zsoltárt énekelt!
Kórus: Köntörfalazásnak soha sincsen vége,
ó, nagy Zeusz, borítsd szegény fejünkre pendelygatyádat!
A halandó sorsa: faggattatva lenni,
megérdemli a sok komisz anyaszomorító.
Magasra szállt a szappanbuborék,
és nagyot pukkanva ment szét,
akár egy léghajó:
hasra vágta magát minden király, s a sárkány eszét vesztve bújt vissza barlangjába, kedves bíróság csak ennyit mondhatok. A részletekről lesifotósok készítettek képeket, kérem, tovább őket faggatni, engem várnak a pincebogarak.
P. S.
Megérte a hajnalt, de csak vizes lepedőben, ám nem kell siratni, párnája moha lesz, és fatörzsek kérgéből készül palástja, mit felvesz, ha trónra ül. Haját gyapjas sás virága díszíti örökké, szavától halak fognak dalolni.
–
II. Süvítő hang margójára
Féltem a megszületéstől,
anyám méhében féltem.
Féltem az élettől,
a világ tágasságában féltem.
Szaladgáltam, hogy szabaduljak.
Tudatlan meteorit.
Árvák a tárgyak, ha kezünk nem
érinti őket, szétszóratnak, megtöretnek.
A természet nem árva, nem óhajtja közelségünket,
sőt, nélkülünk érzi jól magát csak igazán.
Az ember a legárvább.
A világegyetem magházában rimánkodik,
érinteni akar és
érintés kell neki.
Tudatlan meteorit.
Mit számít az idő?
Egy fa halálán zokogunk-e?
A mi életünk sem különb.
Tudatlan meteorit.
Kinek kiáltsunk? Csak a szélnek.
Úgysem hallja más.
Tudatlan meteorit.
Mindent tudunk, amikor megszületünk.
Mért feledjük el a békét?
Tudatlan meteorit.
Nem mondom ki, és úgyis eljön,
nem írom le, és úgyis eljön.
Gondolok rá. És úgyis eljön.
Úgyis eljön. Mindig váratlanul fog érni.
Tudatlan meteorit.
Ameddig élek,
vígan zenélek,
nem sérthet semmi,
csak a lélek.
Mocsok kis lélek,
miért bántasz?
Folyton tudatod:
sehol sincs támasz.
Tompán tudom,
hogy nincsen támasz.
Testünk ártatlan,
akár az állat.
–
III. Ridegen nevelt jószág
Egy hal szemei
Nem tudom, mi az, ami nincs, de nagyon hiányzik. Ezen a döglött földön ezért könnyeznek a halak is, egyik szemükkel a felkelő napra, a virágzó és termő fákra tekintenek, míg másikkal az üreges égre, az összeroppanó száraz fákra. Kettéhasadt gyűrű.
Vizenyős csillagokat látok
A tavakban magzatok, kis, uszonyos állatok forgolódnak, vizenyős csillagokat lesnek odalentről. Feltörő sugárzás.
A hely felé
Fényes fák ezen az éjszakai dűlőúton, mint valami boszorkányosan tündöklő póznák.
A lüktető szél burája alatt ébred a sötétség teje, melyben én magam lebegek, én, a magzatjelölt, aki jó ideig önfeledt, vidám monológ előadására készülök, de aztán csak pislogok, miután a megragadhatatlan, szemérmetlen elem moccanása megtanít rettegni és átváltozni, önmagammá lenni, valakivé, aki a félelem rongyos szövetén áttekint valamerre, a világnak nevezett hely felé.
Csak szívem van
Egy fénysugárhoz simulok. Kéz nélkül. Lábam sincs. Csak szívem van. Vajon mi vagyok én?
Csakis egy porszem az égbolt üvegszemén. S a szív egy tapadókorong.
Platánmatrjoskák
Néha egy fában lakom, egy platánfában, mely ugyanakkor egy másikban: ez a világ rendje, monoton otthontalansága. Platánmatrjoskák.
Ha a lehelet elpárolog, az anyag feladja, illetlen összevisszasággá alakul, a lelkek pedig mint valami szigetek úszkálnak ebben az obszcén kavarodásban.
Nem növény vagyok
Mikor becsapódott egy ajtó, mikor rávertek egy dobra, mikor istennek hittem azt, aki hordozott: végzetes sebet kaptam, kelepcébe estem, s gyűlöltem a napot, melyen megtudtam: nem növény vagyok. Ember vagyok visszavonhatatlanul, azt hiszem.
Algakatedrális
Az emlékgyártáshoz mindenkinek joga van, még annak is, aki sokáig azt gondolta magáról, nincsen. De mit számít ez? Huszonnyolc éves vagyok egyfolytában és halálos beteg örökké, ebből a szemszögből nézem a világot, s még az utolsó perc előtt ki kell találnom magamnak egy boldog öregkort.
Katedrálisom magától épült fel algákból: halak járnak belé, pukkanó buborékokkal énekelnek a némaság nagyobb dicsőségére. Az ablakban állok, onnan kukucskálok befelé, s reménykedem, megpillanthatom anyámat, aki hitem szerint csakis egy nagy, fehér, puha labda lehet.
Mint egy tornádó
Életem egy köpetnyi magma, s míg az első hangtól az utolsóig eljutok, csak fortyog az anyag, végül megdermed, belesápadok, oly kemény és kegyetlen ez az ismeretlen felszín. Belül azért annál inkább eleven, le-fel hullámzik egy élve boncolt teremtmény bele, szíve, tüdeje. Pedig némelykor mintha üres volnék, száraz és tiszta, akár egy több ezer éves, kitűnő állapotú múmia.
Szép vagyok, mint egy tornádó. És szabad, mint csillagtalan éjszakán a szem, mely felmentve a látás alól csak a szemhéj alatt forog magányosan.
Hadd tekintsek innen vissza, pontosan ebből a pontból és helyzetből, erről a néptelen útról, melyen baktatok, ahol a lélek is velem baktat, s visz valamit a hátán. A testnek ebben a zsákjában a tudat pusztító beléndek.
Macskakölykök
Egy másik ember nyelve tör elő a számból, vulgáris, mint a széttaposott barackhús. A ligetből macskakölykök sompolyognak elő, nem fulladtak patakba a gazda szándéka szerint. Felszivárognak a szavak.
Barackfaliget
Egy érett őszibarack gurul a sivatag forró homokján, nyomvonalat vág a lágyan tüskés anyagba – aztán leves teste összeesik, akár a kiürült placenta, melyben a mag aszott szívfalat. Lelassul az izzó terepen, nem tudja, egyáltalán nem érti, miért. S hogy ki gurította ide? Csakis egy játszadozó isten lehet, aki gyümölcsdobálással üti el az időtlenséget éppen ebben a pusztaságban.
De mégis csak kell lennie valahol egy barackfaligetnek. Vagy csak egyetlen egy szál barackfakölyöknek, mely sistergő törzzsel vág neki az égnek egy homokviharban. Egészen tragikomikus, én viszont ezen se sírni, se nevetni nem tudok, inkább megölelem, égessen meg, fedjen csak el a homok vele együtt.
Így súgta fülembe
Amint öleltem, valahogy belülről fogtam, s akkor azt mondta, így súgta fülembe: „La mañana”. Én azonban egyáltalán nem hittem neki. Miként is hihettem volna el, hogy velem is előfordulhat. Mindenkivel megtörténhet, de velem semmiképpen sem: én nem születhetek meg. És mégis megesett. Jobb-e így, hogy tudom, azóta szemmel tart a halál angyala? Hátha szem elől téveszt. Újabban azt hiszem, velem nem eshet meg az a másik dolog sem. Nem tanultam semmit. Hogy is nem szűntem meg egyetlen egy perc alatt?
Másféle világosság
Ha kifordíthatnám a vizet, ha egy mozdulattal kifordíthatnám a levegőt, vajon mire jutnék? S ha egy szitakötővel tenném ugyanezt? Belét lógatva szállna tovább, a Nap belepirulna, szemét lesütve tengerbe vetné magát, ahol andezit sötétséggé válna. A sötétség fonákján talán támadhatna egy másféle világosság.
Testet nem érzékeltem akkor
Legszívesebben megfojtottam volna, a szavakat összekuszáltam volna a torkában annak, aki azt mondta: holnap. Ám csak hangot hallottam, testet nem érzékeltem akkor. Legyőzött, szétnyílt ujjú kezemmel folyadékba markoltam, s csak a semmit markoltam untalan. Nem, nem hittem, hogy velem is megtörténhet.
Megütött
Ki volt az? Kinek a hangja? Fejemet jobbra-balra lökte valaki. Megütött. Képemről vér folyt bele a vízbe, s a víz a vérrel együtt megszökött előlem. Intettem felé apró kezemmel: ragadjon ki e születésből. Akkor még nem tudtam, ki az, ki nekem hátat fordított.
Utószó
Azon a vidéken az önkifejezés egyetlen módja az akasztásos öngyilkosság. Hosszú időbe telt, míg megtanultam, másképp is lehet.
Íme hát, egy ridegen nevelt teremtmény a ridegen nevelt jószág viszonylagos szabadsága nélkül.
–
IV. Kutyakór
Első nap
Te kóbor eb, te, megunt kutya, lágy tekintetű, de hamisan veszélyes, egyik pillanatról a másikra fel- és eltűnő, te, nyomorult, megesett rajtad a szívem, mégsem mertelek befogadni.
Második nap
Te kuvasz, te, eszeveszett eb, nem mertelek megölni sem, lüktető izmaidra szabott s odaragasztott bundádat sem mertem megérinteni, a pusztulástól féltem, pedig oly megtévesztően ismerős tudsz lenni, s szánlak, utállak. Szánlak és utállak tiszta szívemből!
Harmadik nap
Siva kutyája, te, eltorzult árnyék, bár csak egyetlen egyszer néztem rád, nem feledtelek többé, te, átkozott kolduslélek, ki belőlem élsz, apránként hordasz el, akár a puszta homokját a szél, és semmi remény nincsen, bogáncsrét az ég, recsegve-ropogva zúg és süvít a fényrepesz.
Negyedik nap
Hozzám tapadtál már egészen, pupillámra sült pupillád, bőrömre főtt a bőröd, fogamra csúszott fogad, én vagyok immár az, ki minden nyurga reggel emberi kéz után szimatol, kutat, ó, hát ember voltam magam is, most pedig felvakkantom a múltat, minden rácson át-átnyúl a mancsom, tapogat, lapogat, porban viháncoló lelkeket keres, lecsap. Nem ismer rám senki, se apám, se anyám.
Ötödik nap
Puszta kés, éles kés
átvághatja torkom,
kísértő, csöndes víz
tüzet ki ne oltson.
Hatodik nap
Mákvirágok között
egy álságos sincsen,
mind tele álommal,
ez egyetlen kincsem.
Hetedik nap
Bőr alatt, szőr alatt
nem talál rád senki,
el vagy rejtve, kutyalélek,
nem ölhet meg senki.
–
V. Búvár a kertben
Ebben a kertben csak félelmek
nőnek fák és virágok meg fű helyett.
Mind fényes, forró rettegés. Nyaldossák
a testet, elvakulnak a kutató
szemek. Mi marad a tekintetből
hátra?Egy almafa lobog a közelben.
Kérge folyékony. Belseje üres.
„Rossz vagy, fiam.” – A búvár jó mélyre merül.
„Nekem senki vagy, fiam.” – A búvár légzése megszűnik.
„Te ölsz meg engem, fiam.” – A búvár teste felszínre vetődik.
És üvegégen üvegmadarak
csörömpölnek, csőrükben
áttetsző az ág. A félelemnek
formát ad a békés üveg.
Ember sétál a kertben,
tudja már, kicsoda, s az
oxigénpalackot messzire veti.
Nem boldog, nem bűnös.
Arcát friss, zöld fűszálak
tapogatják. Belsőségeit egy csendes
üvegmadár szorgosan tisztogatja.
–
VI. Egy fénykép árnyéka
Tört
A szívbe tört magány a fényt
az elméből kivonja. Szívvilágosságban
farkasszemet nézek valakivel,
csak bámulok,
próbálom megfejteni,
mikor s kitől kaptam el
ezt a néma reszketést,
tengerszint alá süllyesztett
létezést.
A történet
Magaslat.
Onnan hajlok kifelé,
és taszigálnak,
és lökdösnek egyre,
tuszkolnak
lefelé, lefelé, lefelé, lefelé.
A mélység fölé tekintek,
kilógok,
ível a testem,
szondázom a teret.
Ott lenn arasznyi mélységű
tiszta víz, s nagyon
óhajtanám látni már az arcomat benne,
ám ezt nem lehet!
Egy másik arc vetül fölém,
és húsom nem
képes harcra kelni véle:
az ő szőke haja az igazi,
az ő göndör haja az igazi,
az ő valótlan teste a való,
árnyékként is jelenvalóbb,
kiűz saját testemből,
anyám karjába be soha nem enged,
bizakodó testem sátra
azonnal összetörik.
Kiszorultam hát a
szívkamrákból,
az agyakból,
a karokból,
s anyám méhében lettem hontalan.
Kifelé! Ki az ingoványos dombvidékre.
Eltéphetném immár azt a dolgot,
azt a képet, s mégse teszem.
Jó arc az. Igazi arc az.
Arcomra tehető. Nekem: proszopón.
A történetem: föld
Egy giliszta képe a lehunyt szemhéj alatt:
két földdarab között elvérzik a betonon.
Testét megvakította már az
átkelés öröme s a fájdalom. Csapkodó gyűrűi:
füstjelek.
Most itt marad. Úgy érzi, most
örökre itt marad.
Egy gyermek gyakran gondol a végtelenre.
A történetem föld alatti része
Egy lény, akinek folyton öldökölnie kellett,
akit a gyilkos pozíciójába belesorvasztott az idő
és a szaporodás. Hogy lehetne
ebből kivetkőzni végre?
Utószó
Elfoglaltam hát helyét,
még a név sem az enyém,
és magamnál is jobban
szeretem immár.
–
VII. Gyermek és szívakna
Szoktál-e álmodni?
Hever a szív,
mélységes, álmatlan akna ez,
születését elfedi az idő.
Kit hibáztathatnék ezért?
Miért is akarnék háborút?
Az arcra már úgyis por tapad,
apró pofonok tűhideg pora.
Megyek. Tavasz van. Egy
gúzsba kötött madár
pislog ki a hónom alól,
odaszorítva egészen, feldobom,
fél szárnya kibomlik, magasba csap:
riadt hullámverés. Aztán
villanás,
s a földbe döngölt árvalányhaj között
egy sistergő madár.
Lobog, ég, porig, le
Mélységes, mély üreg ez.
Háziasított kígyóim
a földet kifúrják.
Süppedés:
térdig, nyakig a földben.
Kit hibáztathatnék ezért?
Egészen tiszta most a szívem,
kígyóim üvegaknában gyülekeznek,
megdöbbenten csoportosulnak,
sötétről, fényről semmit sem tudnak,
mindannyian
vakok,
s istenről, ördögről semmit sehol soha.
Kitekeredik,
kifordul,
kimerül
ez a gyermekkori visszatérő álom,
feltekeredik,
felfordul,
felmerül
valahonnan ez a gyermekkor előtti ismétlődő álom.
Körbefon, erősen szorít egy ismeretlen ölelés.
Mi történik hát?
A pusztulás is csak káprázat.
A halál reménységgel kipatkószögezett
csintalan égbe nevet.
–
[A Plazmaköltemény teljes szövege itt olvasható először; darabjai különböző helyeken jelentek meg:
I. Sárkánymadár – Szabadság, 2013. szeptember 3.
II. Süvítő hang margójára – Helikon, 2014. június 10.
III. Ridegen nevelt jószág – Élet és Irodalom, 2017/19. szám
IV. Kutyakór – Helikon, 2015. szeptember 10.
V. Búvár a kertben – Látó, 2016. május
VI. Egy fénykép árnyéka – Látó, 2015. október
VII. Gyermek és szívakna – Helikon, 2015. december 10.]
–
–
