Egy autós kollégám kivitt az ócskapiacra. Autóalkatrészt keresett, én meg rézrudat a függönyömnek. Persze hogy nem találtunk se rézrudat, se alkatrészt. De kollégám egyszer csak felkiáltott:
—-– No nézd csak, szerencsém van. Ott hever a földön egy négy évvel ezelőtt megjelent könyvem. Mind elfogyott rég – tette hozzá némi büszkeséggel –, most legalább kap tőlem valaki egyet.
—-A könyv valóban ott hevert a földön pár ócska férfiing, biciklipumpa és egy madárkalitka társaságában. Furcsa ódivatú ruhás, kalapos, kesztyűs nő állt a holmik felett, közömbösen és előkelően, mintha nem is hozzá tartoznának. Kollégám felemelte a könyvét, amelyen piszkos ujjak nyoma, néhány tojássárga-folt és tintapecsét volt látható. Megkérdezte, hogy mibe kerül.
—-– Harminc lej – felelte a furcsa nő agyoncigarettázott hangon.
—-– Ebben az állapotban? – nézett rá a kollégám. – Hiszen a bolti ára kevesebb volt.
—-Mire az ódon eleganciájú árus megvető hangon jelentette ki:
—-– Ön azért drágállja ezt a könyvet, mert nem olvasta!
—-Ez telitalálat volt. Kollégám meghatódott, annyira, hogy be is mutatkozott, mire a nő hirtelen megváltozott, rámosolygott, és elkezdett csacsogni.
—-– Nohát, író úr – mondta –, hogy nekem milyen szerencsém van. Fogadja el tőlem ajándékba ezt a könyvet, amely díszére válik, hiszen agyonolvasott. Nem vagyok én akárki, amiért itt árulok. Tudom, hogy a könyv akkor a legbecsesebb, ha gyűrött és koszos. Sajnos azonban el kell adjam, mert így pótolgatom a szerény özvegyi nyugdíjamat – és hozzátette –, cserébe megkérem valamire, mint szakmabelit. Nem olvasná el a regényemet?
—-Barátom megijedt, és gyorsan ezt felelte:
—-– Nagyon kedves, de semmi esetre sem fogadom el könyvemet ajándékba. Azonban, sajnos, a regényét nem olvashatom el, mert most hosszú időre elutazom. De itt áll mellettem a kolléganőm, ő is író, és roppant érdekli az ilyesmi!
—-Nagyon megharagudtam rá. Hiszen az én koromban, ha valaki író, vagy annak képzeli magát, boldog, ha a saját dolgait megírhatja. És nem is igaz, hogy elutazik. És tudja, hogy most egy fontos fordításon dolgozom! De ő ilyen. Szépen átpasszolta az ószeres írónőt.
—-Rapcsáknénak hívták. Pár nap múlva felkeresett. Egy nylon tasakból vaskos füzetet kotort elő, majd orrom alá dugott két szál hervadt szegfűt is.
—-– Íme, eljöttem – kezdte választékos modorában –, látom, most is verte az írógépet. Nem zavarom? Csak éppen átadom a regényemet, és valami fontosat közlök önnel: a kéziratomat több példányban is lemásoltam. Nehogy ellophassák a témámat. Ezt nem sértésnek szántam, ne vegye annak, de megtörténik az ilyesmi.
—-Köszönt, és elment. Nem is volt olyan tájékozatlan. De azért az az ellophassák, úgy éreztem, egy kicsit nekem is szólt.
—-Rapcsákné életrajzi regénye frappánsan eredeti, önleleplező és őszinte volt. Majdhogynem szürrealista. Gyermekkorát pár sorban elintézte, annál többet időzött ifjúsága éveinél. Tizenhét éves korában beleszeretett egy adótisztbe, aki feleségül akarta venni, de nem vette. Ezután langyosabb szerelmek következtek, végül a leglangyosabb a férje, a megboldogult Rapcsák volt. Bevallom, az egész önvallomás mulattatott, főképpen Rapcsákné fantasztikus eredeti helyes- illetve helytelen írása. A szavakat tetszése szerint írta le, a kis- és nagybetűket is tetszés szerint alkalmazta. Az én-t mindig nagybetűvel írta, mint az angolok. Gátlástalansága nem volt ízléstelen, trágár vagy közönséges, mint sok ultramodern szerzőnél. Kimásoltam néhány sorát, például azt a fejezetét, amelynek ezt a címet adta: „Én- és a Bádoglavor”. (No lám, a főneveket is néha nagybetűvel írta, mint a németek.)
—-Voltak könyvében filozófiai fejtegetések is, ezek meglehetős élettapasztalatot árultak el. Íme egy példa:
—-„Szép Lábom volt, most se csuf. Se Tyukszem, se Bütyök. A Férfijak- a legtöbb, – a Nök Lábát veszik először észre.”
—-Férjéről egy helyen így írt:
—-„Szegény Rapcsák volt a leghitványab az Udvarlóim között, mégis ő hagyott el hütlenül a Piszok. Mikor a Nője aki miatt megalázott kidobta mint egy ócska rozsdás Fazekat, mert Nyavalyás lett, ugy jött vissza hozzám, mint egy megvert vén Kuvasz. Ugy látszik mégis szerettem mert visszavettem akármilyen Nyamvadt is volt.”
—-Végül még egy idézet, mely elárulta sajátságos életismeretét:
—-„Már szegény Mama mondogatta, hogy a Férfijakat jól kell etetni és mindent rájuk kell hagyni akármilyen MARHASÁGOT mondanak. Én is mindent ráhagytam Rapcsákra, pedig ha egy kicsit beszivott, rettentő undok tudott lenni. Okosan viselkedtem, mert tudtam, hogy mi Nők csak arra valók vagyunk nekik hogy kiszolgáljuk és zabáltassuk őket. A Férfijak hiubbak mint mi a sok firlefrancukkal. Megesküszök a Boldogságomra (nyugodtan megesküdhetek mert már rég nincs egy csepp Boldogságom sem) hogy a Férfijak közt akármelyik vén TROTTY elhiszi, hogy egy szép tizennyolc éveslány imádja, de egy Vénasszony ha csak nem hüjült meg teljesen nevet azon, ha azt hallja, hogy megteccet egy helyes Fiatalembernek.”
—-Rapcsákné pontosan megjelent a kitűzött napon a kéziratáért. Tetőtől talpig lilába öltözött, bátran felléphetett volna egy Ohnet-drámában. Megmondtam neki őszintén, hogy a regénye nem érdektelen, eredeti, de nem lehet kiadni.
—-– Sejtettem, hogy ez lesz a becses véleménye – szólt ridegen. – Pedig nyugodtan kiadhatnák, már csak a mai fiatalság miatt is, mert nagyon tanulságos.
—-Védekezni kezdtem, hogy nem vagyok kiadó, ez nem tőlem függ, csak azt hiszem, hogy ezzel a kézirattal hiába kopogtat a kiadónál, nem ilyesmit várnak. Úgy elszomorodott, hogy vigasztalni kezdtem, azzal: egyszer tán kiadhatja valaki, volt már ilyesmi a világon.
—-– Én aztat nem érem meg – felelte lemondó mozdulattal –, asztmás vagyok. Szóval elolvasta, és ezzel vége. Pedig az író úr az ószeren mintha azt mondta volna, hogy önnek jó szíve van.
—-– Drága jó Rapcsákné, ennek semmi köze sincs az én állítólagos jó szívemhez.
—-– Rendben van – folytatta szemrehányóan –, Ön is pont úgy beszél, mint a becses kollégái, az író urak. Ha nem tudná, már volt egy jó párnál ez a füzet, de mind ugyanezt mondták. Öntől többet vártam. Reméltem, hogy nem utasít el. Na, mindegy. De búcsúzóul engedje meg, hogy mondjak valamit – és semmi harag! Minden író irigy kutya! – Kimérten felém biccentett, vette a füzetet, és elment. Elsuhant, mint egy kissé zilált alkonyati lila felhő.
–
–
