Milánó nem fogadott, a szállodák zsúfoltak voltak, tovább kellett utaznunk Torinóba.
—-Elszívtam egy cigarettát, majd felléptem a buszba, és újra elfoglaltam a napon átmelegedett helyemet, ahol kézitáskámat hagytam. Märten utolsónak szállt fel. Előző nap Rubljov-freskókat néztem meg a moszkvai Kreml Blagovescsenszkij székesegyházában; ott pillantottam meg először. Mennyi átszellemült, gyönyörű arc nézett le rám azokról a freskókról! Az utca forgatagában ilyen arcon csak nagy ritkán akad meg a szemünk.
—-Kevésen múlott, hogy egymásba ne ütközzünk a templomtornác legfelső lépcsőjén, de úgy látszik, nem ismert meg. Érdekes, én sem éreztem semmi különöset. Az idő megtette a magáét. Nem voltunk már azok, akik régen.
—-A Caravelle-en a szárnyrész fölött kerestem magamnak helyet, nem vettem észre, ő hova telepedett. Persze puszta önámítás abban reménykedni, hogy baj esetén előnyösebb a szárnyon lenni.
—-Az Orly-i reptéren a gépet megtöltő utasok jórészt olaszok voltak. Elgyönyörködtem egy bűbájos lányban. Arca tiszta volt, mint a márvány, és édes, akár a marcipán. Időnként elfordította tekintetét a kerek ablaktól, a végtelen felhőmezőkről, és valamit mondott a mellette ülő, újságjába temetkezett fiatalembernek. Si, si, hangzott mindannyiszor a kurta, leereszkedő válasz.
—-Tévedtem: nem szerelmespár voltak. A fiatalembert Milánóban egy tolókocsis ápoló várta, míg a lányt egy másik fiatalember ölelte magához és csókolta meg.
—-Jó ideig nem tudtam szabadulni tőlük, gondolataim vissza-visszatértek hozzájuk.
—-A Torinóba vezető úton folyton az járt az eszemben, hogy Märten valahol ott ül a hátam mögött és figyel engem, persze ha felismert.
—-A Via del Sole.
—-No lám, így fest: nyílegyenes és tükörsima. Emberfia életútjának szimbólumaként – elképzelhetetlen. Eszembe jutott egy régi észt temetőhöz vezető, hepehupás dűlőút. Hogy rázkódhatnak rajta, utolsó földi útjukon, szegény megboldogultak!
—-Utazás közben, míg az ablakon nézelődünk, olyan dolgokon is eltűnődünk, amelyek különben soha eszünkbe nem jutnának.
—-Alkonyatkor érkeztünk Torinóba. A busz nem hajtott be a városi nagy utcák boltívei alá, hanem sokáig keringett a szűk mellékutcákban. A sofőr módját akarta lelni, hogy a Vittorio Emanuele sétányon levő szálloda bejárata elé kerüljön.
—-A fáradtságtól mindenki nyűgös volt. Jómagam annyira kimerültem, hogy úgy éreztem, megmozdulni sincs erőm, nemhogy fel tudjak állni az ülésről. Végül is elvergődtünk a szállodához, és akárcsak a többiek, én is leszállni készülődtem.
—-Vártuk, hogy elszállásoljanak bennünket, és végre felmenjünk a szobába.
—-Fáradtan dőltem a lépcsőkorlátnak, enyhe hányingerem volt.
—-Ekkor lépett hozzám Märten.
—-– Jó estét, Saskia – mondta.
—-– Megismert?
—-Hirtelen nem tudtam, tegezzem vagy magázzam.
—-– Igen – válaszolta. – Megismertelek. Van már szobád?
—-– Még nincs.
—-– Melyik a bőröndöd?
—-– Ó, nem az a vászonhuzatos. Túl nagy lenne nekem.
—-Utólag elgondoltam, hogy mégis különös dolog történt: nem jöttem zavarba, és egy pillanatig sem éreztem szükségét, hogy meglepettnek tettessem magam, vagy valamiről, valamilyen semmiségről kérdezzem, csak úgy, hogy kérdezzek valamit.
—-Egyik útitársnőm érdeklődött felőlem. Kezében kulcsot tartott.
—-– Kétágyas szobába osztottak, önt és engem. Nincs kifogása ellene?
—-A bőröndöm után nyúltam. Märten segíteni akart, de azt mondtam, hagyja csak, nem nehéz.
—-Újdonsült szobatársnőmmel beléptünk a liftbe. Fent a folyóson, míg a zárral bajlódott, bemutatkozott, és nyomban meg is kérdezte, megjegyeztem-e a nevét.
—-Közös szobánk a 63-as volt, a hölgyet pedig Fevronyijának hívták.
—-Mielőtt beléptünk, figyelmeztetett:
—-– Legyen óvatos. Minden valószínűség szerint lehallgatókészülék van odabent. Vigyázzon, hogy mit beszél.
—-Az ágyra vetettem magam.
—-Fevronyija kezet mosott a fürdőszobában, minekutána elújságolta, hogy a szállodai szappan ingyen van.
—-– Jöjjön – mondta –, várnak ránk.
—-Először nem értettem, miről van szó.
—-– Vacsorázni kell mennünk.
—-Persze, gondoltam, hisz legutóbb kora reggel ettünk, a Balti-tenger fölött, hatezer méter magasan.
—-– S ha nem megyünk?
—-– Tréfál? Valahányszor étlen fekszem le, éjjel mindig megébredek, és nekiállok enni.
—-Törődött arcomat vizsgálgattam a tükörben.
—-– Mi a foglalkozása? – kérdezte Fevronyija.
—-– Színésznő vagyok.
—-Mire az eddiginél jóval nagyobb érdeklődéssel, de valamiért kissé bizalmatlanul mért végig.
—-Útitársaink jórészt már összegyűltek a szálloda halljában, álldogáltak, beszélgettek. A pedotto utasításokat adott a szállodaigazgatóság embereinek, majd kivezetett az utcára, és betessékelt a szomszédos épületben levő vendéglőbe.
—-Hosszú table d’hôte várt ránk, és a fehér zakós pincérek nyomban nekiláttak, hogy nagy tálakon széthordják az ételt. A levesből nem kértem. Szomszédom, egy nálam idősebb, magas férfi Chiantit töltött a poharamba. Isteni volt. Amikor a sültről is lemondtam, a pincér megcsóválta a fejét. Nem értettem, mit mondott, csak miután ismeretlen szomszédom lefordította:
—-– A cameriere aggódik, amiért a signora nem eszik.
—-– Lusta vagyok, uram – vallottam be töredelmesen.
—-– A cameriere tudni szeretné, hogy óhajt-e a signora kávét.
—-Rábólintottam. Mégpedig olyan buzgón, hogy a pincér elnevette magát, és futólépésben indult a bár felé. Apró csészében párolgó feketével és öblös pohár fenekén sárgálló cseppnyi konyakkal tért vissza. Meg szerettem volna köszönni neki, de nem tudtam, hogyan. Megkérdeztem szomszédomat.
—-– Mondja csak egyszerűen: grazie.
—-Úgy is tettem, mire a pincér arca úgy felragyogott, mintha busás borravalót kapott volna.
—-Asztaltársam bemutatkozott: Konsztantyin… Családnevét nem értettem meg.
—-– Tanár vagyok. Ókori irodalmat tanítok.
—-– Eszerint nem először van Olaszországban.
—-– Bizony, először – válaszolta.
—-A fagylalt után, mintegy vezényszóra, egyszerre álltunk fel az asztaltól.
—-– S a tea? – csodálkozott Fevronyija. – Teát miért nem adnak?
—-A felvonóban Konsztantyin megkérdezte, nincs-e kedvünk egy rövid sétára a városban.
—-– Vagy inkább lepihennek?
—-– Én megyek aludni – jelentette ki Fevronyija.
—-Konsztantyin rám nézett.
—-– Ám legyen, egy kis járás nem árt.
—-Konsztantyin – egy emelettel fölöttünk lakott – felment a szobájába.
—-– Ne maradjon sokáig – kötötte a lelkemre Fevronyija, míg én a kabátomba bújtam.
—-– Negyedórácskát.
—-Ígéretem ellenére sétánk hosszabbra nyúlt. Kellemes este volt, nyugodtan lemondhattam volna a kabátomról, feleslegesen kellett cipelnem. Alig találkoztunk járókelőkkel; a kiürült vendéglőkben kezdték leszedni az asztalokat. Az árkádos kapualjak bágyadt-halovány fényében színtelen arcú, szótlanul cigarettázó férfiak álldogáltak.
—-Betértünk az egyik zárófélben levő mulatóba. Az abroszokkal elfoglalt tulaj csodálkozó pillantást vetett ránk, de azért megkérdezte, mit iszunk.
—-Miből gondolja, hogy inni akarunk, érdeklődtünk. Vállat vont. Találomra mondhatta. Beszédbe elegyedtünk, mire bátorságra kapott, és Konsztantyinnak meg kellett mondania, honnan jövünk.
—-– Si, si – bólintott. – Szóval oroszok.
—-Feleslegesnek tartottam felvilágosítani őt nemzeti hovatartozásom felől, de legnagyobb ámulatomra Konsztantyin kiigazította:
—-– A hölgy a Balti-tenger mellől való, észtországi.
—-A vendéglős ismét bólintott, de arckifejezésén láttam: életében nem hallott róla, hogy ilyen nevű hely, ilyen ország létezne a világon.
—-– Emlékszik még a szállodánk nevére? Visszatalálunk?
—-– Majestic, Hotel Majestic – nyugtatott meg Konsztantyin. – A Vittorio Emanuele sétány párhuzamosan halad ezzel, amelyiken vagyunk. Térjünk vissza?
—-– Igen – válaszoltam.
—-Kár volt magammal hoznom a kabátot.
—-– Ritka név az öné – mondta Konsztantyin.
—-– Anyám imádta Rembrandtot. Mit bánta ő, hogy Saskia fiatalon meghalt, s ezzel mérhetetlen bánatot okozott szegény férjének.
—-Gyermekkoromban Sasinak szólított mindenki, és csak az iskolában tudtam meg, hogy igazi nevem Saskia. Felfoghatatlan volt számomra, mi tetszhetett anyámnak ebben a névben. Csak jóval később, amikor megláttam Saskiát a drezdai képtárban, csak akkor jöttem rá, milyen szép asszony volt, és értettem egyet anyám választásával.
—-Mondanom sem kell hogy a Rembrandt életében oly kivételes szerepet játszó Saskia teljesen más típusú nő volt, mint én. Igaz, fogalmam sincs, hogy én tulajdonképpen milyen vagyok. Szakmámnál fogva mindegyre mássá kell lennem, és mindent, azt is, ami enyém, azt is, ami másoktól kölcsönzött, átadom, tovább adom nap mint nap – nézőimnek.
—-A Majestic halljának egyik kényelmes foteljében felfedeztem álmos, a hosszas várakozástól dühös csoportfelelősünket. Ásított, és velünk együtt lépett a felvonóba. A társaságból én és Konsztantyin tértünk vissza utolsónak a szállóba.
—-– Buona notte – búcsúzott a liftesfiú.
—-Fevronyija ágyban volt. Lerúgtam a cipőmet, és egyből megkönnyebbültem.
—-– Most nekilát fürödni? – hallottam a nem éppen barátságos kérdést.
—-– Nem. Majd reggel.
—-Nem készültem zajt csapni, s ez megnyugtatta Fevronyiját.
—-– Eloltsam a villanyt? – kérdeztem.
—-– Oltsa.
—-– Szokványos szálloda – mondta Fevronyija, ahogy sötétben maradtunk. – Milyen krémet használ éjszakára?
—-– Amilyen éppen van.
—-– Nem mindig ugyanazt?
—-– Nem.
—-– Azt hittem, csináltatja magának.
—-– Dehogy. Üzletben vásárolom.
—-– Mit látott érdekeset a városban?
—-– Plakátokat.
—-– Plakátokat?
—-– Például a tízezer tulipánról.
—-A tulipánkiállításra, sajnos, nem vittek el.
—-Reggel elmentünk az Armeria Realéba. A királyi fegyvertár lépcsőin iskolások hancúroztak. Kitárt karral, varjút utánzó károgással rohantak szembe velünk.
—-Napszemüvegemet a szállodában felejtettem, szenvedtem a szokatlanul erős fénytől. Odavolt a jó hangulatom.
—-Fevronyijának kedve kerekedett, hogy lefényképeztesse magát a fegyvertár lépcsőin, s amikor utolért, mi már a kitömött lovakat nézegettük. Láttunk pompás díszítésű kardokat, szakállas puskákat, inkrusztált fegyvereket, drágakövekkel kirakott nyerget és lószerszámot.
—-Egy barna szőrű paripa körül molylepke röpködött.
—-Märten hosszasan vizsgálgatott egy pazar díszítésű tőrt; döfés után pengéje kettévált a sebben.
—-– Láttad ezt a kést? – kérdezte tőlem indulatosan, miközben merően nézett a vitrin üvegén át. – Az embernek mindig volt rá gondja, hogy a gyilkosság a lehető legformásabb legyen.
—-– Miért?
—-– Különböző meggondolásból. Ha nem egyébért, azért, hogy tettét igazolja.
—-Egymás mellett jártuk be a hátralevő termeket, szótlanul nézegettük a kiállított tárgyakat. Fevronyija lépett hozzám, és félrehívott egy percre.
—-– Látta a szeméremövet? – érdeklődött elpirulva. – Kerestem, de nem találtam rá sehol.
—-– Láttam. Csakhogy egészen belezavarodtam ebbe a sok terembe. Kérdezze meg a pedottót.
—-– Egy férfit? Elment az esze, kérem!
—-– Miért, az elsősorban a férfiak ügye volt! – magyaráztam. – Asszony ilyet jószántából semmiért a világon nem viselt volna.
—-Fevronyija mégis úgy döntött, hogy egymaga keresi meg ama bizonyos övet.
—-Märten egy üvegszekrény mellett várt rám. Nem érdekelhette, hogy mi van benne, mert rá se hederített.
—-– Mit érzel, amikor háborús filmet látsz? – fordult felém.
—-– Tudom én…
—-– Amikor látod, hogy embereket ölnek?
—-– Legtöbbször semmit.
—-– Nem rendít meg?
—-– Nem.
—-– Helyes – bólintott. – És mit gondolsz, miért van így?
—-Nem tudtam mit válaszolni.
—-– Fogalmam sincs. Talán mert hozzászoktunk az öldökléshez.
—-– Ez az, látod. Vagy hozzászokik az ember, vagy immúnissá válik vele szemben – mondta Märten.
—-Kint az utcán vakító fény volt, nagyon jól fogott volna a napszemüvegem. Märten kölcsönadta az övét, de nem talált nekem.
—-– Túl nagy.
—-Aztán azt mondtam:
—-– Fogalmam sincs, hogy mi történt veled. Hová tűntél el akkor? Vártalak. Elfelejtetted, hogy várlak?
—-– Tévedsz. Mihelyt szabadultam, odautaztam, hogy megkeresselek. Megtudtam, hogy férjez mentél, és van egy gyereked. Fiú vagy lány?
—-– Fiú.
—-Már mindenki az autóbuszban ült, csak mi ketten jöttünk lefelé a lépcsőn.
—-– Lágerben voltál?
—-– Előbb Buchenwaldban – felelte Märten. – Ne félj, nem untatlak lágertörténetekkel. Aki kíváncsi rájuk, olvasson róluk könyvekben.
—-Fogalmam sincs, miből találhatta ki, hogy tényleg nem kívánom megtudni, mi történt ott vele.
—-– Nézd csak, milyen kék az ég – mondtam.
—-Az ég csakugyan csodásan kék volt.
D. Harasztosi Éva fordítása
–
[Részlet az azonos című regényből.]
–
