könnyen emelt kéz
véd meg az ég súlyától,
tulajdonosa
lábujjhegyre állva a
feltörő talajjal küzd.
én kicsi vagyok,
ő pedig nagyként mutat
meg valamit az
egyensúlyunkból, melyet
közösen ismerhetünk.
ha az egyensúlyt
elveszíti, rám borul,
és én a hitem
veszítem el végleg az
ilyen perspektívákban.
nem mindegy, hogy áll
hát ég és föld és köztük
ő és én ebben
a képlékeny rendszerben,
egymásba kapaszkodva.
–
perspektívák himnusza
borulni hív a
földbe ültetett szokás
szerint felnéző
alacsonyabb tekintet:
arra van a biztonság.
így taszított le
gravitáció apánk,
nehogy egyszer csak
fejünkbe szállt önmagunk
áldozatai legyünk.
de ha mindkettőnk
földdel lesz egyenlővé,
kinek szól akkor
közössé összezuhant
tekintetünk felfelé?
elkanászodtál,
gravitáció apánk,
és nem emlékszel,
hogy te is földanyával
együtt tanultál mindent,
így ítéltettünk
örök időkig tartó
játszadozásra
lezuhanásunkkal és
felemelkedésünkkel.
–