Hogy mit tekintünk szerencsének,
az néha rajtunk múlik. A konyha-
kőre csattanó csésze – legyünk
őszinték – nem remélhet túl
sokat, ha lesodorják vagy oda-
csapják. De van, hogy csak a füle
bánja. Letörik, viszont a csésze megmarad.
Így vagy úgy, kávénak, víznek.
Esetleg pálinkának.
Szikkadt szívem közeledben
mit remélhet?
–
Megéri
Egészen jól tudok hazudni.
Főleg magamnak. De ami
azt illeti, másoknak is.
Bár ezzel kapcsolatban
van bennem némi kétely.
Annyi biztos, hogy reggelente meg-
próbálom összerakni száz és
ezer darabból ezt az ént,
amit (vagy akit) előző éjjel darabokra
törtem. Elég egy óvatlan mozdulat,
s mindent kezdhetek elölről.
Sajnálatos, de ebből a
labirintusból nem hoz ki semmiféle fonal.
Azt hiszem, eltévedtem. Ami persze
végtelenül emberi. De ha lesz, ki
megbocsásson, megéri majd folytatni.
Látni amit szemed…
Látni amit szemed
nem akar a suhanó tájba
belevész a köd csak csöndet
ígér hallgass rá ég és föld
között pattanásig feszül
ez az ostoba keringő ki
balra lép az jobbra húz
de a templom tornyán a kereszt
az te érted is gubbaszt
ó halott szinesztéziák
esőben fagyban a napsütés
majd visszafordul
utánad a sarkon a hajnali
sóhaj meg úgy égeti a torkod
akár az olcsó szesz az utolsó
méterek megtételével sarkadban
gyémánttengellyé lesz a fájdalom
a vágy apród de nincs akinek szolgáljon
s ha majd elunnám azt amiben
hinnem kell délibáb leszek
névtelen remegés –
–
–
