(Hartay Csaba nyomán)
a november még áltat ködösít
kamrájában múlt évek
aszott szilvalekvárát őrzi
pocsolyákat kerülget
csámpás verebeket kerget a téren
fütyörész az ablakunk alatt
belső zsebében szélmalmok harcolnak
átázott zoknik cuppognak
elnyűtt és szárnyszegett
a poéták is lenyúzták róla
az utolsó bőrt
talajvesztett fa a tetőn
elcsigázott özvegy
akit a szerelem elhágy,
de vele még a szerelem-vágy*
pedig novemberben kéne
nekiveselkedni
a nyárnak a fénynek
a belső fénynek
a kontrasztoknak örülni
könyvnapoknak
filmfesztiválnak
van valahol egy november
felráz és belédnyit
tompán kopogtat alig hallod
hátrahőkölsz
fanyalogva engeded be
állod a tekintetét
befelé bámulni látni susogja
hosszú vajúdás után beleszületni
a novemberbe
vacogások delejes körtáncát járni
tarka törölközőnkkel
lázasra dörzsölni arcunkat hajunkat
hosszúra nyúlt séták után
ki kellene tüntetni a novembereket
túl sok átkot szórtak rájuk
s milyen méltósággal viselik mégis
csak ne siettessétek a novembert
ne akarjatok túllenni rajta
ne ámítsátok magatokat
negédes dallamokkal
szaloncukorral
merthát telik az úgyis
csak egy éber szundi
s átalusszuk magunkat
az évvégbe
–
–
* Nemes Nagy Ágnes
–
