Német leltár

Alig akadtam rá a piperecikkek részlegére, könnyű eltévedni ezekben a nagyáruházakban, különösen, ha az ember nem is akar odatalálni; legalább ötször végighallgattam a mennyezeti hangfalakból cincogó, kétpercenként ismétlődő zongorafutamokat, míg végre belekezdtem a válogatásba.

Ez a legolcsóbb az összes közül, faggyúszaga jól átérzik csomagolásán. Ilyesmivel mosakodtunk kiskoromban, azt is ugyanígy zsírpapírba csomagolva lehetett kapni, átlátszott rajta a színe, ami hol a vajéhoz hasonlított, hol barnás zöld volt, de sosem ugyanaz. Apánk hordta haza a táborból, és fürdés előtt mindig figyelmeztetett, óvatosan bánjunk vele: nem dörzsölhettük csak úgy kedvünk szerint magunkat, könnyen vér vegyülhetett a habos vízbe, annyira élesek voltak azok a szappanból kiálló kavicsszerűségek. Mindenikben volt legalább öt-hat, néha több is, nem nagyobbak egy szem borsnál, s ugyanolyan feketék; ha közelebbről megvizsgáltuk, tűhegynyi lyukacskák látszottak rajtuk. Gyermekfejjel sokat találgattuk a bátyámmal, mik lehetnek, hogyan kerültek a szappanba; ha idejében észrevettünk egyet, kikapartuk, és félretettük egy üres cipőkrémes dobozba, olyan lecsavarható tetejűbe, amiben a katonák tartották csizmájukhoz a bokszot. Szüleink nagyon megharagudtak, amikor – már a háború után –, megtalálták a dobozt; apánk gödröt ásott a kertben, eltemette, minket pedig megvert. Aztán felakasztották.

Ennek még a reklámjára is emlékszem, tele volt ragasztva vele az utca, akkoriban nem is voltak jók egyébre a villanyoszlopok, a bombázások mind leszaggatták róluk a huzalokat. A szöveg csupán pár szóból állt, valami szállóige-szerűség, de már nem tudom felidézni. Csak a mellette vigyorgó lányfejre emlékszem, akkor értettem meg, kire mondják, hogy kéri a kockacukrot, de úgy látszik, a béke első ínséges éveiben a cég nem tudott szemrevalóbb reklámarcot megfizetni. Egy hónap sem telt belé, és nem maradt olyan plakát a környéken, amire ne rajzoltunk volna vastag keretes szemüveget, fülig pödört bajszot, szarvnak is beillő gennyes pattanást. Aztán valakik azt is felírták, hogy kurva, hamarosan pedig ott virított az összesen. Én is felírtam vagy háromra. Valaki elhihette – akkor legalábbis nem találtam rá más magyarázatot –, mert egy nap az a hír jött, hogy a lányt megfojtották, de csak miután mindhárman végeztek. Aznap is elindultam szokásos délutáni portyámra: keresés nélkül megtaláltam, és egyenként letéptem az összes plakátot.

Még becsomagolva sem merem fél percnél tovább a kezemben tartani, pedig nem is az enyém, de – akárcsak egykoron – félek, hogy meglágyul, vissza is teszem a polcra. Orromhoz emelem a tenyerem, émelyítő illata máris beitta magát a bőrömbe, vagy talán sosem hagyta el teljesen. Egyik legelső zsebpénzemből vásároltam egy ajándékboltban, azelőtt nem is láttam díszszappant, a formája tetszett meg, tökéletesen sima gömbölydedsége, mely selymes derengéssé lágyította a legélesebb fényt is. Az illatát csak később fedeztem fel, de sosem tehettem teljesen a magamévá, gyorsan puhult a kis szívecske a kezemben, féltem, hogy elveszti a formáját. Egyszer bátyám rajtakapott, amint épp szagolgattam. Lebuzizott, és el akarta venni tőlem, de nem adtam oda. Azelőtt egyszer sem nyitottam rá zuhanyozás közben, de akkor nem is gondolkodtam, amikor másnap megéreztem a fürdőszobából kiáradó illatot: észre sem vette, hogy beléptem, lehunyt szemmel állt a zuhany alatt, és markolta, és húzogatta, egyre vadabbul, mígnem ujjai közül kitüremkedtek az elolvadt szappan nyúlványai.

Amikor kollégista voltam, akkor osztottak ilyent, uniformis illata a bentlakás legeldugottabb szögletét is belengte, de ez csak nekünk, gólyáknak tűnt fel az első hetekben, amikor egyszerűen fölösleges volt leülnünk a könyv mellé, a rettegés nem engedte, hogy akár egyetlen szót, képletet is megjegyezzünk. Néhányan egészen könnyen megúszták az avatást, ők az elején sorra kerültek, pár fekvőtámasz, guggolás után többé rájuk sem hederítettek a végzősök. De ahogy teltek a napok, úgy durvultak a rituálék is, volt, akinek egy egész éjszakát kellett gyertyával a kezében végigállnia, ha pedig elbóbiskolt és lecseppent a viasz, nadrágszíjjal „csíptették” meg a talpát; de akadt olyan is, akit nemes egyszerűséggel pokrócba göngyöltek, és megvertek. Aztán néhány nap eseménytelenül telt el, már azt hittük, beleuntak, amikor egyik este zuhanyzás után egy addig jámbornak látszó végzős magához intett, és kezembe nyomta a szappanát, majd a háló közepére állított. Nem az volt a legszörnyűbb, hogy mindenki szeme láttára kellett megennem, hanem hogy tudtam, hol járt, és honnan tapadtak rá azok a hosszú, vastag szőrszálak.

Legalább négyet-ötöt meg kellett szagolnom, míg találtam egyet, amelyiknek az illata egy kicsit is hasonlított az övéhez. Egyszeri volt, egymagam főztem, én öntöttem formába, és anyám parfümjeivel sem fukarkodtam, addig csepegtettem belőlük a masszába, amíg meg nem győződtem, hogy az egész világon nem létezik ennél jobb illat. A kanócot utólag tettem bele, így mégis több, mint egy szív alakú szappan. A polcán őrizte, jól látható helyen, sosem nyúlt hozzá, még csak le sem porolta, azt mondta, nagyon félti, nem szeretné, ha eltörne, vagy a keze melegétől eldeformálódna. Aztán egyszer az anyja nyitott ajtót, a szobájában vár, mondta. Lenyomtam a kilincset, de nem léptem be, csak álltam, és néztem, ahogy aprócska láng táncoltatja a bútorok árnyékát a falon.

Ez férfiaknak van, szinte harap az illata, ilyennel szoktam mosakodni, ha társaságba készülök – tehát elég ritkán. Olyan jó szagú utána a ruhám, mintha nem is én viseltem volna. Ezzel zuhanyoztam aznap reggel is, amikorra berendeltek; a buszon meleg volt, izgultam, kicsit megizzadtam, és amiatt is aggódtam, hogy elmegy az illat. Amikor leszálltam, beszagoltam a hónaljamba, szerencsére ott volt, alig érezhetően fakult csak meg. Még ott van, húzta el a száját az orvos, miután megtapogatta, úgy látszik, nem reagál a kezelésre, műteni kell, mihamarabb. Azután is azzal mosakodtam, valahányszor a kórházba mentem. Nagyon kellemes az illata, mondta egyszer az orvos, én meg örültem, mert tudtam, hogy őszinte, és sosem kertel. Amikor kiléptem a kezelőből, még utánam szólt: legalább a kedélyállapota jó, az is fontos.

Szinte az egész polcot végigszaglásztam, mire megtaláltam: nem ismerem az illatát, még csak hozzá foghatót sem éreztem soha. Kibontottam, méregettem a súlyát a tenyeremen, majd összezártam rajta az ujjaim. Kicsúszott a szorításomból, és a földre szökkent. Egy közeli alkalmazott értetlenül meredt a földön heverő szappanra.

– Ne aggódjon – mondtam –, megveszem. Csak kipróbáltam.
– A csomagolását is vigye magával.
– Rendben.

A pénztárnál azonnal sorra kerültem.

– Ez újfajta? – kérdeztem, miközben kiszámoltam a pénzt. Nem volt olcsó.
– Igen. Maga az első, aki ilyent vesz.
– Akkor jó – mondtam.

Itthon többször ellenőriztem, a legszorosabb csomóval is működik. Az illata nem a legjobb, de ez nem fontos. Most már csak a gerendát kell kiválasztani.

 

Please follow and like us:
0
Kategória: Próza. Bookmark the permalink.

Hozzászólások

Email címét soha nem tesszük közzé. A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

*
*

*

  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik