Nem írni a legjobb.
Írni is jó, ha jót és jól írsz.
Nézem a szemközti falat,
az íróasztalom mögött,
a felnyitott laptop fölött.
Oda nézek, hogy ne kelljen
az üres lapra. Frissen festett,
még szaga van, profi munka,
sehol egy folt, sötétebb
vagy világosabb
árnyalat, elszíneződés.
A különbség csak annyi,
hogy az egyik narancssárga,
a másik fehér, különben
egyelőre, amíg az egyikre
egy véletlen kilöttyenő
vagy szándékosan odavágott
valami, karcolás, prüszkölésből
ráfröccsenő takony,
a másikra néhány
meggondolatlanul,
elhamarkodottan,
vagy akár megfontoltnak
vélten odavetett betű, szó
piszkot nem ejt –
egyenletesen
tiszta mindkettő.
–
Amíg nem
Tudom, hogy láthatatlan
lények figyelik
minden egyes,
de legalábbis
egyes mozdulataim.
Hogy mért, azt nem
tudom, vagy nem akarom
tudni. Pattognak
a falak, a bútorok,
a sötétítő műanyag
sínje, a szalagcsíkok
(néha figyelem, lopva,
nem lengenek-e ki)
– amikor felállok például,
kimozdulok egy dermedt
helyzetből, mintha csak
arra lesnének, hogy rám
vethessék magukat
és megakadályozzanak
a cselekvésben.
Érzem is, ahogy megszáll
valami nehéz, lelassulok,
alig jutok el az asztalig,
ahol felnyitnám a laptopot,
hogy leírjak valamit,
amíg el nem felejtem,
amíg nem gondolom azt,
hogy semmi értelme.
Valamennyire
Úgy helyezkedem el
a széken, amin alig lehet
elhelyezkedni, olyan kicsi,
támlátlan, billegő, hogy
valamennyire egyensúlyban legyek.
Nehéz így dolgozni,
ki kéne cserélni
egy stabilabbra –
ha volna rá pénzem.
Kihúzom magam,
öntudatosan,
a képernyőre meredek,
és kihúzok minden oda nem illőt,
nem egyszer félek, hogy oda illőt is.
A szöveg alakul,
alaktalanodik,
nincs végleges változat,
csak véglegesítendő.
Érdekes, a szék
már nem inog,
de ha inog is,
nem veszem észre,
vagy zokon.
–
Hagyni
Amikor kifújom az orrom,
néha vérrög jön belőle,
már nem ijedek meg tőle,
de azért nézem,
mi ez,
nem kéne
már megint
túlhajtanom magam –
de hajthatatlan vagyok:
többször is kifújom,
hogy meggyőződjem,
tévedtem, káprázik a szemem,
több nem jön.
Legtöbbször viszont elered,
és akkor abba kell
hagyni,
mindenekelőtt
az önáltatást,
legalábbis mára.
–
–
