(regényrészlet)
–
„Lépj be Elekes, ne mind töketlenkedj.”
—–Lukibá türelmetlen hangja szólt ki az irodaajtó mögül, aki, miközben jól megvárakoztatta alárendeltjeit, szerette úgy előadni magát, mindig a másik hibája miatt csúszik a találkozás. Elfoglalt, mindig elfoglalt, ezt sugározta minden mozdulata, rettenetes fontossággal bírnak a döntései, dilemmái világokat választhatnak el egymástól. Miközben tudták mindannyian, akik itt dolgoztak a Hivatal kopott, kocka alakú épületében, ahol terepezés előtt és után általában jelenésük volt, hogy egész nap nem csinál semmit, csak gunnyaszt az irodájában, meg-meghúzza a szekrényben rejtegetett, jó erős körtepálinkával töltött üvegpalackot, hogy ha majd a szeme elé kerül valaki, a sárga földig lehordja.
—–Itt most el kell dőlnie mindennek – ez liftezett benne, míg odakint várakozott. Tovább nem húzhatja az időt, Lukibá úgysem hagyja. A múltkor is majdnem leharapta a fejét az erdőrendezési ütemterv miatt, amivel csak késtek, késtek Dénessel, mindezt miatta, mert nem találta a megoldást égető problémájára, nem mintha most tudta volna, mit kell tennie, ezért csak abban reménykedett, Lukibá habzó szájával önkéntelenül felfedi a megoldást, merthogy beleegyezni nem fog abba, amit a múltkor előadott neki, szinte biztos volt.
—–Nem volt tágas az iroda. Nagy részét a kopott, préseltlemez íróasztal tette ki, rajta kiterítve az erdőtérkép, ami fölé hajolva, féloldalasan az asztalon ülve fogadta őt Lukibá, miközben kövérkés ujjaival a papíron dobolt, mint egy második világháborús német tábornok, egy Rommel, egy Guderian, aki a végső csata előtt éppen a tankjai hadállásáról rendelkezik. „A készenlét a fontos, Elekes”, szokta mondogatni, most azonban még nem szólt semmit, arcán hideg mosoly pompázott, mint egy régi amerikai filmből ideszöktetett színésznek, fókusztalan szemei azonban jelezték, belül egy másik film megy, az egyetlen lényeges, aminek hamarosan el kell kezdődnie, csak álljon hozzá össze megfelelően a díszlet.
—–Hogy mennyire szegényes ez a színház, szinte mindegy volt neki. Az íróasztalon kívül egy megroggyant szekrény terpeszkedett a szobában, tetején feltornyozott poros akták halmai, az ablak melletti sarokba pedig egy magas tévéasztalt helyeztek, rajta a szoba egyetlen éke, egy „Telecolor 3007” márkájú színes televízió, amit viszont senki nem látott működés közben, de nem is láthatott, hiszen hétköznap este hét előtt legfeljebb a havazást lehetett nézni rajta. Miközben nem is havazás volt az, így fogja egy régi tévékészülék katódsugárcsöve az Ősrobbanás nyomait. Hátul a falon a Conducător szabványméretű portréja lógott, föléje, egy körbeégetett deszkára hatalmas, szerteágazó szarvasagancsot erősítettek, amit azonban egy bizonyos szögből Lukibá feje fölé is oda lehetett látni, főleg ha lehuppant az íróasztal mögötti karosszékére. Az íróasztal túlsó oldalára pedig egy alacsony, nyikorgós szék volt helyezve, amire ha leült valaki, állandóan aggódhatott, mikor fog bánatos hangján megszólalni, amitől Lukibá arca ideges rángásba kezd.
—–Most szerencsére még nem volt ideges, habár arcáról lassan lefoszlott a mosoly, miközben szemével méregette Elekest, szó nélkül rámutatott a székre, megvárta, míg merev derékkal ráül, felemelte a mutatóujját, és lassan, tagoltan belekezdett szövegébe.
—–„Te valamit nem értesz jól, Elekes. S nem értem, hogy miért nem? Több mint tíz éve dolgozol nekünk, s azt sem mondhatom, rosszul, hisz amire megkérlek, mindig teljesíted. S veled lehet tárgyalni, nem úgy, mint Dénessel, azzal az ütődött ködevővel, akiből egyetlen normális mondatot nem lehet kihúzni. Miközben látom rajtatok, ne gondold, hogy nem veszem észre, mind a ketten úgy kóvályogtok a világban, mintha kívül lennétek mindenen, ami fontos. És nem is baj ez, lenyeltem a békát, valahol ti is meg kell leljétek a helyeteket közöttünk. És még mindig jobb itt nálam, mint máshol, ahol szem előtt vagytok, ahol szavaim pontosan kijelölhetik számotokra, mennyi pontosan az arra. Mindannyitokat csak nem csukhatunk be a Ferencjóskába, hogy rácsokon keresztül csodálhassuk földöntúli, üdvözült vigyorotokat? Haha. De én azt hittem, te legalább értesz a szóból, ábrándjaidat másra tartogatod. Az Állami Erdőrendezési Szolgálat nem egy széplelkek üdülését elősegítő hivatal, akármennyire így szeretnéd. S erre te jössz az ostobaságoddal, holmi vadkörtefákról, amiket nem szabadna kivágni, mert te egyiknek a tövében állítólag éppen megvilágosodtál. Bazd meg! Mi vagy te, valami jógi a ferdeszeműek országából? Ez Európa, ember, s nem meg-, hanem felvilágosodás, hallottál róla? Itt már réges-rég véget ért a középkor, habár Pártunknak még mindig hatalmas erőfeszítés kiverni fejetekből, ami évszázadok alatt odazápult. De te az alapfogalmakkal sem lehetsz tisztában. Ezért jó a leckét az elejétől kezdeni. Nem vagyunk az erdőben – ezt hajdani iskolámban az azóta megboldogult tanító nénim szokta mondogatni, ha mi, a kis gézengúzok túlzott elevenséggel zajongtunk az órákon. Hallod, Elekes? Én nem egy fa tövében, hanem már akkor megvilágosodtam. Nem vagyunk az erdőben! S azóta már rég a fákról is lemásztunk. Tudomásul kellene ezt venni. Az erdő különben is olyan, mint a kisgyerek, kézen fogva kell vezetgetni, különben orra bukik. A természet mindenhol gótikus, nem klasszikus. Igazi dzsungelt alkot, ahol minden ideiglenes, félig egymáshoz illő és rendetlen. Mondom, RENDETLEN, ezt kellene a fejetekbe vésni. Mert ebben van minden ereje is. Olyan, mint a járda szegélyei között tenyésző burján, mindenhová befurakszik, mindent felver, szétzilál, elgazosít, amit mi, emberek készítettünk. Gondolj a testedre – emelte fel újra egyik kezét, miközben a másikkal óvatosan, érzékien a körmöket kezdte simogatni. – Fésű, körömolló, körömreszelő, borotva és borotvahab, szivacs, szappan, sampon, bőséges forró víz, pacsuli – mi minden kell ahhoz, hogy ápoltnak érezhessük magunkat. A természet mocskos és büdös, az szeretnél te is lenni? Bár ha végignézek rajtad: ez a lenőtt, zsíros haj, ezek a csipázó, gyulladt szemek, ez az elnyúlt pulóver rajtad – nem vagyok biztos abban, nagyon tiltakoznál, ha részegen valaki belökne egy árokba, hogy verjen fel a gyom téged is. Nekünk küldetésünk van, Elekes, civilizációs küldetésünk, fel kell tartóztatnunk, meg kell réguláznunk a természetet. Mi pedig itt az intézetben a határon állunk – csapott rá tenyerével a térképre. – Ezt a határt kell összes erőnkkel minél világosabban kijelölnünk és védelmeznünk. Minket az öreg Plátón ideái vezérelnek, azokat kell tisztán tartanunk a természet piszkos behatásaitól. A pontos határok, a világos formák, az egyértelműségek: az acél, az üveg, a beton – eszméink mind belőlük vannak. De nem csak szabályoznunk kell a természetet, nem csak vissza kell szorítanunk határai közé, ki is kell használnunk. Javunkra kell fordítanunk hibáit, ki kell igazítanunk fogyatékosságait. A fáknak és erdőknek neveléséről és megtartásáról való rendelés – tanították neked ezt a túrószagú hegyentúl? Már ükanyánk, Mária Terézia is tudta, mi a dolgunk. Erdőrendtartása, hiába 1769-ben jelent meg, már mindent tartalmazott, ami ma is irányadó számunkra. Felmérni az erdők területét, megállapítani a fatömegüket, szabályozni a fahasználatot, rendszerességet bevezetni a fakitermelésbe, gondoskodni az új erdők telepítéséről, biztosítani az erdők védelmét – ez a szigor, ami mérvadó ma is nekünk. Az összes erdő elpusztulna megfontolt segítésnyújtásunk nélkül. Felfogtad? Újra kell alkotni az állomány elsődleges jellegét – ez az igazi feladat. Fanemesítés, a gondos tervezés, a pontos végrehajtás – ez a jelen, s a jövő is. De csak a nyilvánvaló különbségek vezethetnek: növények, állatok, emberek. Ennél világosabb hierarchia nincs is. Ezek a szintek egymásra épülnek, mi emberek pedig a csúcson vagyunk. Egyelőre. Ha nem hagyjuk magunkat behálózni, lehúzni a mélybe. Te okos fiú vagy, Elekes. El kell döntened, hová akarsz tartozni. Mert ez nekünk megadatott, a döntés joga és szabadsága. Nem úgy, mint az ostoba állatoknak. Én, ha tehetném, egy tökéletesen kifertőtlenített űrhajóban, bőrfotelemben hátradőlve, szájamban vastag kubai szivarral, áttetsző kristálypoharamban egy kis kavargó vilmoskörtével szelném át ezt a kurva kozmoszt. Tökéletesen kerek aroma, selymessé lágyuló utóíz – ennyi gyengeséget csak megengedhetünk magunknak. És akkor jössz te a fáiddal, a vackorokkal, fiam. Ne haragudj, de röhögnöm kell rajtad. Mit is akarsz te megmenteni? Ajnározott vadkörtéd maga a természet tévedése. Nézted jól meg magadnak a fát? Tapogattad végig bogos, göcsörtös törzsét, ágait? Haraptál bele kövecses gyümölcsébe? Vagy ezért hiányosak annyira ott elől a lapátfogaid? Haha. Csak a nemesített körte ízletes, Elekes. Ezt neked kell magyarázzam? Ó, az a sárgásfehér húsú Kornélia, az édes-savanykás Triumph, a lédús, fűszeres Hardy. Hol találod meg párjukat kint a vadonban? Minden egyes példány a mi éles eszünket, szorgos kezünket, állhatatosságunkat dicséri. Erre te azt próbálod beetetni velem, hogy beszélni akart hozzád a fa. Hogy láttad, amint kihúzogatja gyökereit, és elindul feléd. Most jön rám egyből az agyfrász. Én is olvastam gyerekkoromban Jókai jövő századát, de ő legalább arra használta a fantáziáját, hogy helyreigazítsa azt, ami a történelemben számunkra elbaszódott. Nem tudom, milyen ön- és emberutálat rág titeket belülről, hogy ennyire félrementetek ti ketten Dénessel. Még gondolkodnod kell, azt mondod. Kérem szépen, hát gondolkodj. Nem tudsz dönteni arról, hol húzódjon pontosan a sáv. Be kell ültetni fenyőcsemetékkel a dombhátat – mi van ezen gondolkodnivaló? És mi van, ha ehhez ki kell dönteni és el kell tüzelni néhány göcsörtös, vénséges körtefát? Még ha beszélnek is azok. Haha. Na de adok én neked gondolkodnivalót. Mert nekem is van szívem. De vak se vagyok, Elekes. Azt hiszed, nem látom a fogyatkozó farakásokat az erdő alatti fatározóban? Azt hiszed, nem tudom, Dénes az, aki a hasábokat az éjszaka leple alatt a büdös cigányoknak szétosztogatja? Hogy ne fagyjon be télvíz idején a csupasz seggük. Azoknak a dögevő élősködőknek. Vagy nem ő lenne az irgalmas szamaritánus? Na, ezt kell nekem elárulnod. Te biztos tudod. De nem csak tudod, képes is vagy bebizonyítani. Nekem bizonyíték kell, feljelentés, tettenérés… le kell papírozni a dolgot. És akkor páros lábbal rúghatom ki a szarházit. De még a milicistákat is ráküldhetem. És nem bánom, maradjon a vackor. De csak az egyik, a halk szavú. Haha. A többieknek tűnniük kell, nem vehetik el a helyet az értékes szálfáktól. Nekünk a fényességes jövőt kell felépítenünk, ehhez pedig zengő szálfák kellenek, és sivító körfűrészekkel szabványformákba vágott deszkák, lécek és gerendák. Értetted-e? Felfogtad-e, amit mondtam? Akkor még mit ülsz ott a széken? Csak nem állt be a derekadba a csúz? Nyomás. Holnap pedig várom a válaszod. De az ütemtervet is, kitöltve azokkal a szálkás betűiddel. Végre te is valami fontos, nagyobb részének érezheted magad. Tehetsz is valamit azért a nagyobbért. Haha.”
—–Nem akar felállni. Gyorsan el akar tűnni innen. Még a szűk tér is jobban összepréselődhet. A kijárat pedig nem ki, hanem valami ragacsos térbe vezet. Beletalálni a résbe, beletalálni a lépésekbe. Nem gondolkodni. Nem gondolni a fára, nem gondolni Dénesre. Nem gondolni a holnapi napra. Egyszer látott egy atombombát felrobbanni a tévében. Rettenetes volt. Ahogy a robbanás a házakat, mint fűszálakat a szél, egyszerűen elsimította. Mintha gyerekkorában egyszerre kezdtek volna lángolni az asztal körül ülő családjának a tagjai. Egy lángoszlopból apád arca néz vissza rád. Iszonyatos. Mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy mennyire gyönyörű, felemelő az egész.
—–Miért jutott ez most eszébe, nem értette.
—–„A természet pedig nem is büdös” – mind ezt ismételgette magában.
–
–
