–
1906. NOVEMBER
Hazaút a Corinthic nevű gőzös fedélzetén.1
—-Az éjszaka hirtelen jött. A hajó mint nagy, fehér madár szállt előre – az ismeretlenbe. A sötéten átragyogtak a csillagok, az ég: arany virágok kertje, roskadozott a színektől. Feküdtem a fedélzeten, karom összekulcsoltam a fejem alatt, és míg figyeltem őket, furcsa, bonyolult érzésem támadt: hirtelen felfogtam, hogy a lelkem legmélyére ragyognak egyenletesen és egyre erősebben. Éreztem, hogy álló fényük átjárja a mélységet, és félelmemben és révületemben mozdulni se tudtam: megborzongtam.
—-Valami félelmetes mágia van a ragyogásukban, gondoltam. Ahogy a napfényben a tűz fénye elsápad és elenyészik, az életem lángját ugyanúgy oltja ki a csillagfény. Láttam: az életem lángja pici gyertya, szörnyen és szeszélyesen pislákol, arra gondoltam, nem is olyan sokára kialszik, és akkor. Ahogy ezt gondoltam, már láttam is, hogy a helyén, ahol égett – sötétség van.
—-Aztán sodródtam, sodródtam – hol – honnan – hová. Ott sodródtam a hatalmas, végtelen bíbor tengeren. A hullámok ereje ide-oda lökött, és mindenféle hangok zavaros özöne lebegett körülöttem. A lelkemet kimondhatatlan magányosság járta át. Tudtam, ez a tenger örökkévaló – én is örökkévaló vagyok – ez a kínszenvedés örökkévaló.
—-Úgyhogy magamon mosolyogva leültem, hogy elemezzem ezt az új hatást, ezt a bonyolult érzést. Ha hosszabb ideig vagyok valahol, ugyanez az élményem. A muzsikus nem egyetlen férfira vagy nőre vágyik – hanem az adott nem teljes skálájára, & most nálam R.2 van soron. Mikor utoljára láttam, hanyatt feküdtem a székben & épp arra sétált. Figyeltem a teljesen ritmikus mozgását, a tökéletes önbizalmát, a teste szépségét, & felkavarodott bennem az a Quelque [sic], ami a fiatalságban & a teremtésben örökkévaló & végtelen. Hallottam a hangját is – mély, telt, furcsán izgató hangja van, rutinosan utánoz másokat, fejlett humorérzékkel. Az arcát szoborsimára borotválja, az ajka kifejezetten görögös. És sokat látott & tapasztalt, és a keze tökéletesen erős és hideg. Határozottan magas, & a ruhája kiemeli az alakját. Ha a társaságában vagyok, nevetséges vágyakozás fog el. Szeretném, ha kegyetlenül ledöntene. Szeretném, ha erős keze megfojtana. Gyakran gyújt rá & pompásan kifinomult érzékkel dohányzik.
—-Tegnap este a fedélzeten ültünk. Megtanított pikézni. Rendkívül meleg este volt. Rajta a zakója alatt bő selyeming. Érdekes, mennyire ingerlékeny volt, néha kicsit vad is. Minden pillantásában, minden mozdulatában volt valami fojtott zaklatottság. Az idő java részében franciául beszélt pompás könnyedséggel, és határozottan affektálva egy kicsit – éveket élt Párizsban. Minél több szíve van, annál jobb, mondta, ahogy a lapjaim fölé hajolt. Éreztem a kabátja ujját a csupasz karomon. Igen, egyetlen szív elég nyomorult dolog, feleltem – manapság jobb, ha az embernek van több is. Hosszan néztünk egymás szemébe, és a pillantása lángra lobbantott, mint a gardénia illata.
—-Tegnap délután krikettjátszma zajlott a fedélzeten. R. kezdte a hajítást – csak álltam & néztem. Néhány lassú lépést tett előre & csodálatos erővel hajította a labdát a kapuba. Párszor megismételte – és mintha minden labdával a szívemet vette volna célba. Kapkodtam a levegőt – – –
—-Annyira megtagadjuk az elménket, hogy a testünket is kasztráljuk. Vajon igaz ez? tűnődöm & azt hiszem, hogy nagyon is igaz. Ó, én a végsőkig viszem ezt a dolgot. Holnap este bál lesz. Hála Istennek, tudom, hogy gyönyörűen táncolok. Küzdeni fogok azért, amit el akarok érni, bár nem tudom pontosan, mi is az. Szeretném felrázni, felborzolni furcsa mélységeit. Olyan tapasztalt, akkora nagy győzelem lenne. Jelenleg még – – nem is tudom – rendkívül kíváncsi & egy kicsit döbbent. Une jeune fille entretenue3, az leszek hamarosan. Ahogy a dolgok állnak. Ó Istenem, hát nem sokkal jobb, mint a szüleim lányának lenni. Micsoda unalmas vén figurák. Még annál is rosszabbak, mint amire számítottam. Leselkednek & kíváncsiskodnak, őrködnek & macskamód lopakodnak, és csak az ételről tudnak beszélni. Kettesben mindig veszekszenek, reménytelenül közönségesek. Apám úgy beszél a visszatérésemről, mint valami őrült nagy sületlenségről, azt mondta, figyeljek csak, ő nem fogja hagyni, hogy mindenféle alakokkal összebújjak a sötétben. A keze, amelyet hosszú, homokszínű szőr borít, teljességgel gonosz kéz. Elönt a testi undor. Azt akarja, hogy a közelében üljek, evéskor figyel, a lehető legközönségesebben étkezik. Egyetlen folytonos sérelem, de nem tudok előle elmenekülni. És fojtogat a levegő is. Ha ebédnél odaadom neki a tálat, vagy egy könyvet, vagy adok neki egy párnát, még csak meg sem köszöni. Folyton gyanakszik, folyton, elviselhetetlenül zsarnokoskodik. Figyelem, ahogy végigjárja az egész fedélzetet fakó, foltos nadrágjában és képtelenül özönvíz előtti sapkájában. Néha olyan, mint egy macska, kivéve hogy a szeme nem a macska szeme – olyan halvány, olyan félelmetesen sértő. Ha megdöbben, vagy ha olyasmit eszik, ami ízlik neki, a szeme mintha egyenesen ki akarna ugrani a koponyájából. Nézi, ahogy jár körbe a tál, riadtan figyeli, jut-e neki jó nagy adag. És öt percre sem maradhatok magamra vagy nők társaságában – mert rögtön ott van, mohón, félelmetesen, mint akit egyáltalán nem érdekel az egész, szőrös ujjaival húzgálja hosszú, lekókadó vöröses-szürke bajuszát. Pfuj!
—-Anya meg teljesen a hatása alatt él, befolyásolható & könnyen kiborul. Megmondja neki, mit csináljon és mit ne csináljon, de folyton nyugtalan. Mindketten tökéletes idealisták – ami az én szememben állandó sértés. Ha rájuk nézek, már attól gyökeresen megváltozom – elbizonytalanodom, feszült leszek. Fogalmuk sincs a dolgokról. Sosem tudnék otthon élni – ezt világosan látom. Állandó volna a súrlódás. Negyed órán túl már teljesen elviselhetetlenek & annyival alacsonyabb rendűek szellemileg. Mi lesz a jövőben. Csupa nyugtalan tépelődés vagyok, és nincs már meg az a ragyogó életerőm, amiből mindig olyan sok volt bennem. Egyszerűen kiszipolyozzák belőlem – – –
–
1907. FEBRUÁR. WELLINGTON, ÚJ-ZÉLAND
Csütörtök. A tengerparton vagyok – pontosabban az Island-öbölben –, az arcom szorosan a forró, fehér homokon. És előttem terül el a tenger – mérföldekre van a láthatár. Jobbra – ködbe burkoltan, mint a tündérek földje – álomi táj, a Déli-sziget havas csúcsai, balra remek arany domboldalak redői borulnak egymásra. Két fehér világítótorony gubbaszt rajtuk, mint két óriás, kémlelő madár. Mellettem itt fekszik egy nagy sárga kutya; vizes & kócos, rajtam meg se csizma, se harisnya. Kartonruha, panamakalap, széles napernyő.
—-Adelaida4, bárcsak itt volnál velem.
—-A sziklák árnyéka tömény ibolya a zöld kékségen. Ismered-e a víznek ezt a páva árnyalatát. Kék – Rossetti kékje, zöld – William Morris zöldje. Ó, micsoda ragyogó nap! Sötétedés utánig itt maradok – sétálok a parton – a hullámok átbuknak a lábamon – jól megteázom a Sziklakert nevű kis helyen – és bőségesen belakmározom baracklekváros kenyérrel.
—-A kék tengeren hajó úszik, narancssárga a vitorlája. Most futnak be a maori halászok – fehér vitorlájuk dagad a szélben. Néhányan már a parton – kék zubbonyban, vastag, térd fölé gyűrt nadrágban. Csapzott, csillogó hajukon ragyog a nap, & ragyog az arcukon is, a bőrük mint az izzó borostyán. Csupasz lábukon is ragyog, és erős barna karjukon is. Egy kis hajót vontatnak be épp, a neve Te Kooti, a nedves kötél átfut ujjaikon, misztikus mintába rendeződve hull a hab borította homokra.
–
1907. JÚNIUS 1.
Itt vagyok szinte holtra fagyva, szinte holtfáradtan. Nem tudok aludni, mert a vég olyan hirtelen jött el, hogy még engem, aki olyan régóta és olyan pontosan sejtem, engem is megráz és elborít. Azt mondja5, fáradt. Tegnap a karjában feküdtem és ma gyűlölöm, ami megmagyarázva annyit tesz, hogy csodálom, hogy nem tudok úgy feküdni az ágyamban, hogy ne érezném testének varázsát. Ami úgy látszik, annyit jelent, hogy a nemi hovatartozás nekem semmi. Vele én sokkal erősebben érzek minden úgynevezett szexuális impulzust, mint bármely férfival életemben. Lebilincsel, rabul ejt – egyedüli személye, tökéletes teste lett imádatom tárgya. Úgy érzem, ha a mellén fekhetek, tudom, mit tartogat az Élet. Minden gondomat, minden szerencsétlen félelmemet elsöpri. Hol van már Caesar & Adonis emléke, hol az életem rémes banalitása. Semmi sincs, csak karjai menedéke. És persze egy hete fel se tudtam volna ezt fogni, hiszen fogalmam sem volt, mit jelent szeretni és szeretve lenni, szenvedélyesen rajongani – de most úgy érzem, ha nem engedik hozzám, hát én biztosan – a lelkem az utcára kerül, és szeretetet fog kéregetni az első jöttmenttől, kérni, könyörögni fog az értékes méregből. Félőrült vagyok a szerelemtől. Most aztán végképp ő lett mindenem – még a zenénél is inkább. És akkor elmegy. A Megérzés Valósággá vált – a Buborék megmutatta, mennyire mesebeli. De nekem ebből ez az utolsó tapasztalatom – a legutolsó – én ezt nem bírom tovább. Ez nekem megöli a lelkemet, és mindig mélyebben érint, mert a sebet minden alkalommal kés járja át, és friss húsba ér, és a régiben is feléleszti a kínt.
—-Ég mellettem a gyertya egyenletes lánggal – arany, bimbószerű – de ha elég sokáig ülök itt, összetöpörödik & kilobban & meghal. Akárcsak az Élet, és persze akárcsak a szerelem – bizonytalan mulandó lebegő valami, & a csontos & szörnyű Pesszimizmus néz a képembe, & tűnt illúziókba kapaszkodom. Szivárványokkal és kristálygömbökkel estem szerelembe. A szivárvány eltűnik & az üveg 1000 gyémánt darabkára pattan szét. Hova szóródik – a menny négy szele viszi az ég végtelenjébe – eltűnik – – –
—-Az életem: képzeletben annyi szeretet – és 18 meddő év a valóságban. Soha az önfeledt érzelmi impulzus. Adonis mi volt – bele merek-e nézni a szívembe – póz, semmi más. És itt jön ő, ha hozzásimulok, a kezét szorítom, arca az enyémen, egyszerre vagyok gyerek, nő, és több mint félig férfi.
—-Kint a tenger tökéletes harmóniával mossa el mindenestől a szürke homok & a súlyos szikla meddő hordalékát. Akárcsak ő. Éreztem a víz hűvös, gyógyító áramát, ahogy a durva felszínt elsimítja – a fehér habot, a zöld nyugalmat – és most újra a nap hevét & az őrült meddőséget. Nem tudok aludni, nem is fogok tudni soha. Őrültség, igen, de az ép észnek túlzottan valóságos, túlzottan gyorsan hihetetlen ahhoz, hogy kételkedni lehetne benne. Újra el kell viselnem az árapály változását – az életem Kétszemélyes Vad Párbajok Rózsafüzére, melyeket a Szexualitás erős mágneses láncára fűztek. És a végén nem a keresztre feszített képmása függ-e – dehogynem – – – Nem tudom & nem szeretném meglátni, de annyira átjár a bánat, nem hiszem, hogy folytatni tudnám ezt a nehéz küzdelmet, hogy szeretek és nem szeretek – hogy szerelmet kínálok, csak hogy végül foltosan és kukacosan visszahajítsák hozzám. Pfuj! Most mi következik, ha tudnám – a halálom, a lemondásom, vagy a Passzivitásom. Nem fog soká tartani. Fityiszt mutatok a Sorsnak. Nem fogom a Marionettek Táncát járni. A fene egye meg! Gondolom, véget ér. Csak nem maradhatok örökké tragikus?
—-Aztán olyan közelről hallottam valami zajt, hogy visszamentem a hálószobába, & a sötétben kihajoltam az ablakon. Ő békésen aludt. Nem tudtam felkelteni – megpróbáltam, de hiába, és egyre nőtt bennem a rémület – mindentől. Még a léckerítés is szörnyű volt a kertben. Minden cövek iszonyú kínai figura lett – élénk, rémes. Nekidőltek a semminek hanyagul, keresztbe tett lábbal, a fejük rángott. Ijesztően hideg is volt. Még jobban kihajoltam, és csak egy alakot figyeltem – lehajolt & grimaszolt & tekergett, aztán legurult a feje & be a ház alá – gurult & gurult körbe: fekete golyó – talán macska – kiugrott az űrbe. Megint megnéztem az alakot – keresztre volt feszítve, élettelenül lógott előttem, de vigyorgott. Mélységes csönd – ez már sok volt a rémségből. Levetettem a köntösömet & a papucsot & az ágy szélére ültem, reszkettem, sírtam, a bánat hisztérikussá tett. Ő meg valahogy csendben felébredt, & odajött hozzám, és újra bevont karja menedékébe. Együtt feküdtünk le még mindig csöndben, újra és újra magához szorított, csókolt, a fejem a mellén, karjai átöleltek, szerelmesen simogatott, melengetett, hogy életet adjon. Aztán hallottam a suttogását: „Jobban vagy, drágám?” Nem tudtam szavakkal válaszolni. És újra: „Nem tudod elmondani, ugye…” Közelebb húzódtam édes meleg testéhez, boldogabb voltam, mint valaha, vagy mint valaha képzelni tudtam volna, a Múlt újra elsüllyedt – belécsimpaszkodtam & kívántam, hogy maradjon mindig ez a sötétség – – –
—-A birtoklás érzete nem lehet erősebb soha, gondoltam. Itt csak egy valaki lehet vele. Ezer finom sugallatra magamba szívhatom őt – egyelőre. Micsoda élmény, & mikor visszatértünk a városba, nem csoda, ha nem tudtam aludni, csak forgolódtam & sóvárogtam – & ezer olyan dolgot fogtam fel, ami addig homályban volt – – – Ó, Oscar!6 Vajon különösen fogékony vagyok a szexuális impulzusokra? Az kell hogy legyek, de örülök. Most már ha látom, mindig azt akarom, hogy átöleljen & szorítson magához. Azt hiszem, ő is így akarja, csak fél, & a Megszokás sarokba szorítja, érzem. Újra el kell mennünk & más hétvégén is…
1907. JÚNIUS 25.
Gyűlölök mindenkit, megvetem magamat és Caesart7 imádom. Ha eszembe jut az a varázslatos kultusz, amelybe el akarok merülni – néha hetente – néha naponta, tout dépends8 – arra jutok, hogy mindez hamarosan véget ér. Szabadság – bármilyen áron, bármilyen kínok árán. Kezdek iszonyatosan boldogtalan lenni, Isten tudja, mennyi mindent megfogadok – aztán nem tartom be! Egy nap majd máshogy lesz – – – „addig ütöm a vasat, amíg meleg” – és dicsérni fogom Magam és a legyőzhetetlen lelkemet. Ametiszt-távlatból a helyzetem pokoli érdekes, de nem maradhat így – a bája a kielégíthetetlensége. Már elég régen van így – muszáj elgondolkoznom. Nem tudok semmi átkozott sziklára házat építeni. De pénz – pénz – pénz az kell, és nincs. Érzem, hogy John Addington Symondsra9 emlékeztetek.
—-[…]
—-Nos – elmúlt egy év. Mi történt. Londonnak vége, Miminek10 vége, Caesar elutazott. A játékom fejlődött11, 10 000-szer szebb és erősebb. Én magam is megváltoztam – nagyon érdekes módon. Mérhetetlenül érdeklem magamat. Volt egy káprázatos Napom. A barátom elküldte Doriant.
—-…Ez a most következő év emlékezetes lesz. A kultusz betetőzésének ünnepe lesz – a Gardénia teljes kivirágzásáé. És jövő ilyenkor újra Mimivel leszek.
–
1907. JÚNIUS 29.
Nem hiszem, hogy valaha újra tudnék gyerekverseket írni. Már nem volnék képes rá – azt hiszem. Micsoda bájos reggel! a Hegedűssel & az Énekessel. … De a délután rémes volt. E.K.B.-t12 untam. Ő is unt engem. Boldogtalan voltam, és azt hiszem, ő is – de egyszer se kezdeményezett.
—-És E.K.B. most már a Múlté, teljesen, visszavonhatatlanul. Hála Ég! Visszatekintve őrületesen érzelgős kapcsolat volt, aminek jobb, ha vége – ráadásul ő soha nem fog igazán felemelkedni. Nincs meg a jellemében a megfelelő eltökéltség.
—-Vajon más is érez így az én koromban, érzi-e más is ezt a teljes, hatalmas szabadosságot, ezt a szinte testi fáradtságot. Egyedül vagyok ebben a csöndes, órákkal teli szobában, és teljes erőmből érzem – – – Maatát13 akarom. Úgy akarom, ahogy az enyém volt – rettenetesen. Tudom, hogy ez nem tiszta, de igaz. Micsoda rendkívüli dolog – vadul kegyetlennek érzem magam, és szinte teljes erőmből beleszerettem ebbe a gyerekbe. Azt hittem, ez már a Múlté. Halihó!!!!!!!!!!!! Olyan az elmém, mint egy orosz regény.
–
1907. NOVEMBER–DECEMBER
Urewera – Kaingaroa-fennsík.
—-Az utunkon gyönyörű volt a tenger – ezüst tűvel készült rézkarc – a halvány nap gyöngyszín felhőkön tört át. Számomra a vonatútban van valami mondhatatlanul vonzó. Kihajolok az ablakból – fúj a szellő, csapkodja és simogatja az arcom, és az ezeregy szürke városi réteg alá rejtett gyermeki szellemem kitör korlátai mögül & tobzódik. Figyelem a barna halmok hosszú sorát, gyönyörűek, hol egy dús boglárkatelep, hol a liliomok édes fehérsége. Aztán a virágzó rekettyék himbáló fényével bevilágított völgyek; a távolban szürke falvak – két szem & egy száj, körülötte a kert fényes szoknyafodra. Egy fehér úton türelmes marhák meneteltek temetői komolysággal – mögöttük barna lovon egy fiú – és valahogy a tartása, az erős, napbarnította, csupasz lába engem Walt Whitmanre emlékeztetett. A dombokon mindenütt hatalmas faszén-halmok – akárki akármit mond, olyanok voltak, mint egy-egy furcsa félelmetes vadállat, ásító krokodil, fej nélküli ló, gigantikus kisliba, házőrző kutya – amin az ember nappal csak mosolyog és gúnyolódik, a sötétben viszont hiteles rémálmokhoz vezetnek. És aztán ezüst fatörzsek – csontvázak hadserege szállja meg a dombokat.
—-[…]
—-Egyedül vagyok. Nem látszom. Az élet mintha elhaladt volna, mérföldekre, világokkal távolabbra sodródott volna erről a tündéri tájról. Madár szól nagyon halványan & tisztán, és egy pirossal színezett kis fenyőfán a közelemben teljes dalmámorral válaszol rá a másik.
—-Aztán lépteket hallok. Egy fiatal maori lány kapaszkodik föl lassan a dombra – nem lát meg, nem mozdulok. Egy kis buckához ér, és hirtelen leül helyi szokás szerint a keresztbe tett lábára, az ölében keresztbe fonja az ujjait. Kék inget & puha fehér blúzt visel. A nyakában kenderből sodort lánc & azon hosszú nefritkő. Fekete haját hátul kontyba csavarta, hosszú piros-fehér csont fülbevalót hord. Nagyon fiatal. Csöndben ül, teljesen mozdulatlan, a fejét hátrahajtja. Arcának minden vonása szenvedélyes, erőteljes, nyersen vad, de felemelt szemében benne alszik a tragikusan végtelen Béke. Változik az ég, lágyabb lesz, a tó csupa szürke pára, a földet nehéz árnyék borítja, a fák közt csönd honol. A lány nem mozdul. Egyszer csak nagyon tompán & édesen és gyönyörűen csillag ébred az égen. A lány az este inkarnációja, és lám – az első csillag az ő szeméből ragyog.
—-Taupo. 1907. december
–
1907. DECEMBER 31. ELŐTT
Tehát egy kis lista, mi is kell nekem – erő, pénz és szabadság. Ez a reménytelenül sótlan doktrína, amelyet nemzedékről nemzedékre belevésnek, belekalapálnak a nők fejébe, hogy csak a szerelem létezik a világon, ez gátol minket olyan kegyetlenül. Ettől a rémtől kell megszabadulnunk, és tessék – egy csapásra megvalósulhat a boldogság és a szabadság.
–
1908. MÁJUS
Most fejeztem be Elizabeth Robins könyvét: „Come & Find Me” [Jöjj, és találj rám]. Igazán okos, ragyogó könyv; erőt ad. Úgy érzem, kezdem homályosan felfogni, mit érnek majd el a jövőben a nők. Eddig igazán soha nem volt meg az esélyük. Badarság a mi felvilágosodott korunkat és emancipált országunkat emlegetni. A nőket rabságban tartja a rabszolgaság maguk formálta lánca. Igen – most már látom, hogy maguk formálták és maguknak is kell levetniük. Eh bien – hol is van az én eszményem és az életről vallott felfogásom? Vajon Oscar – és a gardénia még mindig él az ágyam mellett – Oscar még mindig olyan szilárdan uralkodik a lelkemen? Nem! Mert most már szélesebb távlatot is be tudok fogni – egy kicsi Oscar, egy kicsi Symons, egy kicsi Dolf Wyllarde, Ibsen, Tolsztoj, Elizabeth Robins, Shaw, D`Annunzio, Meredith. Ha az ember meg akarja szőni élete bonyolult szőttesét, akkor jobb, ha sok egymással harmonizáló szálból sodorja a fonalat, és felfogja, hogy harmóniára szükség van. Nem muszáj a birkát magunknak tenyésztenünk, se a gyapját kikefélnünk, színeznünk és megfestenünk, boldogan elfogadhatjuk azt, ami készen van, és az így megtakarított időben jócskán előrehaladhatunk. Függetlenség, elszántság, szilárd cél, ítélőképesség, szellemi tisztaság – ezek elengedhetetlenek. És újra csak: az Akarat – felfogni, hogy a Művészet teljes mértékben belső fejlődés. Tudni, hogy a géniusz ott szunnyad minden lélekben, és hogy a leglényegesebb az az egyéniség, amely a lényünkben gyökerezik.
–
Mesterházi Mónika fordítása
–
–
[A részleteket a fodító szíves beleegyezésével közöljük a Naplók, levelek (Európa, Budapest, 2004) c. könyvből.]
–
1 Kathleen Mansfield Beachamp jómódú új-zélandi család harmadik gyermeke: művészetre nevelik, testvéreivel együtt három évig Londonban járatják iskolába (1903 és 1906 között). A londoni Queen’s College-ban eltöltött három év és az ott szerzett szellemi élmény meghatározó: KM hosszú küzdelem után kiharcolja, hogy 1908-ban visszatérhessen. Már a hazaúton, a Corinthic gőzös fedélzetén vad naplóírásba kezd.
2 Nem derül ki a név.
3 Kitartott lány (francia).
4 Ida Baker egyik beceneve.
5 Edith K. Bendall, EKB (1879–1985) KM barátnője. KM-nek egyetlen hozzá írt levele maradt fenn, 1907. július 22. előtt, amely így végződik: „Holnap délután jön Mr. Trowell – elviselhetetlen gondolat, de gondolom, kiheverem – – – Az ember – tudod – mindent kihever.”
6 Oscar Wilde.
7 KM csellótanárának fia, Tom (művésznevén Arnold) Trowell.
8 Attól függ (francia).
9 John Addington Symonds (1840–1893) angol esztéta, esszéista, reneszánszkutató. Nem valószínű, hogy KM Symonds homoszexualitására gondolt, mert ez a tény az 1895-ös életrajzból nem derül ki. Symonds 25 évesen tuberkulózist kapott, és élete végéig a svájci Alpokban élt.
10 Mimi, azaz Evelyn (Vere) Bartrick-Baker KM iskolatársa volt Londonban.
11 A csellójátékról van szó.
12 Lásd az 1907. június 1-i naplórészlet jegyzetét.
13 Maata Mahupuku (1890–1952), KM maori barátnője, szeretője, szellemi társa.
–
–
