(Részletek)
1878
Április 6. – szombat. – […]
—–M… most ment el tőlünk, s valószínűleg egyenesen haza tartott, hogy otthon rólam és talán a karomról ábrándozzék.
—–Biztosra veszi, hogy én meg róla álmodom. Én pedig félig levetkőzve, kibontott hajjal ülök szétdobált ruháim, földön heverő cipőm rendetlenségében, s mert magammal már letárgyaltam az ügyet, éppen Dinát faggatom még, hogy vajon eléggé megbabonáztam-e szegény fiút.
—–Pedig hát, lássuk csak be, ilyen a bohó fiatalság – két évvel ezelőtt azt hittem volna magamról, hogy szerelmes vagyok. Mostanra már megokosodtam, és megértem, hogy nem szerelem, amit érzek, és hogy nagyon mulatságos dolog megfigyelni, hogyan ébresztünk szerelmet valakiben magunk iránt, vagy még helyesebben, milyen érzés az, ha azt hisszük, hogy valaki szerelmes belénk. Az a szerelem azonban, melyet másban keltettünk, nem azonos a bennünk ébredő szerelemmel. Én pedig ezt a két érzést cseréltem akkoriban össze.
—–Én édes Istenem, én meg azt hittem, hogy szeretem Antonellit. Úgy hasonlított az orra M… orrához! Még rágondolni is rettenetes!
—–Milyen boldog vagyok, hogy igazolni tudom magam! Úgy örvendek a felfedezésemnek! Nem, nem, sohasem voltam szerelmes, és el sem tudják képzelni, micsoda boldogság, hogy szabadnak, büszkének és méltónak tudom magam… méltónak ahhoz, aki majd be fog költözni a szívembe!
Április 9. – kedd. – Egész délelőtt becsületesen dolgoztam, de délután lefeküdtem, mert beteg voltam. Betegségem azonban csak két óra hosszat tartott. Utána megint felkeltem, és majdnem élveztem a rosszullétemet. Milyen szép is a fiatalság; az ember még a bajnak is örvend.
—–Húsz év múlva egy egész napra valót nyögök majd.
—–Elolvastam Balzac Le Lys dans la Vallée című könyvét. Nagyon szép, de nagyon fárasztó.
—–Nathalie de Manerville levele, mellyel befejeződik a regény, igaz és szívhez szóló.
—–Én Balzac könyveit a saját káromra olvasom. Ha dolgoznék azalatt, magam is Balzac lehetnék a festészetben.
Április 20. – szombat. – Tegnap este előszedtem naplóm hatvankettedik füzetét, fellapoztam, s néhány oldal elolvasása után Pietro levelére bukkantam.
—–Sokáig gondolkoztam rajta, azután mosolyogtam, és újra elgondolkoztam. Későn feküdtem le, de azért mégsem töltöttem haszontalanul az időt. Általában soha egy pillanatunk sem vész kárba, ha nem akarjuk, és ha nem feledjük el, hogy az időt, Istennek eme szép ajándékát fel kell használnunk, meg kell becsülnünk és ki kell élveznünk. Csak a gondtalan fiatalság nem tudja megbecsülni a perceit, de én nem tartozom közéjük. Az aggastyánok észjárásával gondolkodom, tudom, milyen drága minden pillanatom, és ki akarok élvezni mindent, amit csak nyújt.
—–Robert-Fleuryre kellett várnom, s nem gyónhattam, mint terveztem, mise előtt. Így csak holnap áldozhatok. A gyónásom érdekes volt, leírom.
—–– Milyen vétkekkel vádolja magát? – kérdezte a pap, miután elmondta a szokásos imádságot. – Szokott-e a lustaság rabja lenni?
—–– Soha – feleltem.
—–– A kevélységé?
—–– Mindig.
—–– Betartotta-e a böjtöket?
—–– Soha.
—–– Megbántott-e valakit?
—–– Nem hiszem, de meglehet – feleltem –, bár akkor is csupán jelentéktelen dolgokkal. Nagy bűnt nem követtem el, lelkiatyám.
—–– Isten bocsássa meg hát minden bűnét, kedves lányom – mondta a pap.
—–Este felüdült kedéllyel beszélgettem, nyugodt voltam, nem mulattam senki rovására, és nem gyötört semmiféle félelem.
—–Észrevettem, hogy sokszor mondok ilyesmit: „Borzasztó félelem fogott el” – pedig az egész kijelentésem túlzás, üres szó, melyre beszéd közben véletlenül botlik rá a nyelvem. No dehát ez mindenkivel megesik. Örömmel tapasztaltam viszont, hogy ha vendégeink vannak, mindenkit egyformán bele tudok vonni a társalgásba, és ez nagyon fontos tudomány annak, aki mint én is, értékes társaságot akar majd a termeibe gyűjteni. Ezelőtt rendesen csak egy vendéggel beszéltem egyszerre, s a többieket sorsukra bíztam.
Április 29. – hétfő. – A villásreggelihez szükséges másfél órai időt kivéve reggel nyolctól este hatig szakadatlanul dolgoztam, de mondhatom, hogy a rendszeres, komoly munkánál nincs is nagyobb áldása a földnek.
—–Hogy másra térjek, megsúgom, hogy sohasem leszek komolyan szerelmes. Mindig találok valami nevetségest a felém közeledő férfiakon, s ezzel aztán meg is van pecsételve a sorsuk. Amelyikük nem nevetséges, az ügyetlen, vagy ostoba, vagy unalmas, szóval mindegyiken van valami kifogásolnivalóm, ha egyéb nem, hát a szerencsétlennek a füle hegye.
—–Addig engem férfi el nem kábít, míg a magam emberét meg nem találtam köztük. Hála minden hibát kifürkésző szenvedélyemnek, a világ egyetlen Adonisza sem fog eldicsekedhetni, hogy elcsavarta a fejemet.
—–Igazán nem értem azokat a szegény bolondokat, akik a Bois de Boulogne-ban meg a többi sétatéren töltik az idejüket. Olyan üres az életük, hogy meg sem érdemes próbálniuk, hogy kitöltsék valamivel?
–
1879
Március 9. – vasárnap. – Az írásnak nagy vigasztaló ereje van. Vannak esetek, mikor megfojtana minket a sok mondanivaló, ha nem jegyeznénk fel az „örökkévalóság” számára.
—–Igazán megörvendtem, mikor megtudtam, hogy még olyan nagy embernek, mint például Dumas, sem közömbös, hogy milyen tintával, tollal, milyen papírra ír. Én ugyanis lustasággal szoktam vádolni magam, valahányszor valami apró kényelmetlenség, nemszeretem dolog elveszi a kedvemet a munkától. Az igazi nagy festők nem lehettek kicsinyesek, mondogatom… Hohó! Várjunk csak!… Megértem, hogy Raffaello az isteni ihlet pillanatában egy hordó aljára vázolta híres Madonna della Sedia-ját, de azért azt hiszem, hogy otthon ugyancsak körülnézett a jóember, vajon nincs-e híján a megfelelő helynek és eszközöknek, mielőtt hozzáfogott, hogy gyönyörű képét végleg kidolgozza. Nem kedve szerint való helyen és környezetben biztosan éppen úgy elment volna a kedve a munkától, mint az enyém, egyszerű halandóé, a Julian-féle műteremben.
Március 12. – szerda. – Felakasztom magam! Akár nagyszerűnek, lehetetlennek vagy éppen ostobának lássék a tervem, legjobb, ha nem gondolkozom rajta, hanem végrehajtom.
—–Nem megy a festés! Védekezhetnék, igaz, azzal, hogy mióta festeni kezdtem, csak imígy-amúgy és csak megszakításokkal dolgozom, de hát miért védekezzek? Nekem kell kínlódva vonszolni az életemet, éppen nekem, aki gazdagságról, szerencséről, sikerekről és ünneplésről álmodoztam?
—–A kis Elsnitz ide-oda kísérget, mint rendesen, de olyan halálosan unalmas a szerencsétlen teremtés. Képzeljenek el egy kicsiny, köpcös alakot, lehetetlenül nagy szőke fejjel és semmitmondó, kék szemmel. Ismerik, kérem, a ruhásboltok kirakatainak pirosarcú, kékszemű próbababáit?… Nos, ugyanazok a vonások, ugyanaz a mozdulatlan arc, még az a bágyadt mosoly is rajta van, amely sohasem marad el a kirakati bábuk arcáról. A járása lassú és olyan nehézkes, hogy megesküszöl, hogy valami csizmás férfi közeleg feléd. A beszéde halk és vontatott; nem lehet kivárni, míg kiejt egy-egy szót, de még akkor is elnyeli félig. Soha sem érti meg rögtön az embert, mert mindig másutt járnak a gondolatai, s gyakran megteszi, hogy eléd áll és olyan lehetetlen komolysággal néz az arcodba, hogy menten elfog a düh vagy a nevetés.
—–Sokszor bejön, de nem tudja, miért, és mintha gyökeret vert volna a lába, mozdulatlanul megáll a szoba közepén. No és amikor ajtót nyit! Olyan sokáig motoszkál a kilincsen, hogy majd kibújok a bőrömből. Szeretnék odarohanni, hogy segítsek neki. Igaz, hogy túl fiatal még, tizenkilenc éves… Igaz az is, hogy nagyon szerencsétlen élete volt, és idegenek közt kell élnie, ahol egyetlen barátja sincs, akivel kicserélhetné a gondolatait… Sokszor megsajnálom. Bánatos szelídsége megindít, s elhatározom, hogy kedves leszek hozzá és foglalkozni fogok vele, de hiába… nem bírom ki! Idegenkedem lényétől. Tudom, hogy nagyon csúnya tőlem, de ennek az értelmetlen arcnak a láttára magam is meghülyülök, s nem tudom elképzelni, mit beszélhetnék vele.
—–Szomorú dolog az alárendeltség, de végül is Anischkovéknál hasonló helyzetben élt. Reszket és majd megöli a félelem, ha szívességet kell kérnie tőlem, még ha csak annyit is, hogy játsszam valamit a zongorán. Én sem érezhetném jobban megalázva magam, ha valaha kérnem kellene, hogy hívjanak meg valakinek a báljára vagy estélyére.
—–Nekem különben is hibám, hogy igen keveset beszélek a környezetemmel, így hát a kis Elsnitz sem érezheti magát mellőzve.
—–A műteremben nem nézek sem jobbra, sem balra, csak dolgozom, odahaza pedig még evés közben is újság vagy könyv van a kezemben. Olyan megcsontosodott szokásom ez, melyről nem tudom, hogyan szokom le valamikor. Még akikor is olvasok, ha mandolinon gyakorolom magam. Nem mondhatja hát, hogy kevesebbet törődöm vele, mint a többiekkel. Bánt a lelkiismeret, de hiába, nem tudok változtatni magamon.
—–Szerencsétlennek érzem magam, ha együtt kell lennünk. Kínszenvedés volna minden kocsiutam, ha nem néznék ki folyton az ablakon, vagy nem gondolnék akarattal és igen erősen más egyébre. Nagyon könnyen meg lehet feledkezni szegénykéről, annyira csöndes és igénytelen, de éppen ezért nagyon fárasztó is. Igazán szeretném, ha megfelelőbb alkalmazást találnánk a részére, és elmenne tőlünk, persze csak olyan helyre, ahol jól érzi magát. Restellem bevallani, de úgy van, hogy a jelenléte megnehezíti az életemet, és megrontja imádott magányomat, melyben otthon élek.
—–Csak a festéssel bírnék boldogulni!
Április 3. – csütörtök. – Mégiscsak szép az élet. Ha egyedül vagyok, táncolok és énekelek, mert a zavartalan egyedüllét nagy boldogság. Haragszom is, ha a cselédség vagy a családom tagjai magányomat megzavarják!… Istenem, a családom!… Ma reggel a műteremből jövet nagyon boldognak éreztem magam, s a szívem szokatlan gyöngédséggel telt el az enyéim, különösen végtelen jóságú, önmegtagadó nagynéném iránt. Vége van, elmúlt a boldogságom.
—–A kis Elsnitz megkeseríti az életemet. Már teát sem iszom, mert ő tölti be, és elborzadok még a gondolatra is, hogy olyan kenyeret kell ennem, melyet az ő keze érintett!!! Biztosan értágulásom lesz, mert hanyatt-homlok rohanok fel és le a lépcsőn, csak hogy megelőzzem s legalább egy fél pillanatig ne kelljen mellette mennem. Ha ecetre vagy olajra van szükségem, majdnem felborítom a tartót siettemben, nehogy a kezéből kelljen átvennem. Gilisztája van a szerencsétlennek, és rosszul vagyok, ha szenvedő arcára, de különösen ha ápolatlan körmére nézek.
Nyireő Éva fordítása
