Hétfő reggel Pinnebergék kávéscsészék mellett ülnek. Barika szeme fényesen ragyog:
—-– Tehát ma, ma kezdődik el igazán! – És amikor egy pillantást vet a kínzókamrára: – Majd én rendbe hozom ezt a régi vacakot! – És egy pillantással a csészére: – Milyennek találod a kávét? Huszonöt százalék babkávé van benne.
—-– Ha már kérdezed, tudod, hogy…
—-– Igen, fiam, ha takarékoskodni akarunk…
—-Mire Pinneberg megmagyarázza neki, hogy eddig reggelente mindig „igazi” babkávét ihatott. És Barika kifejti, hogy két csésze kávé többe kerül, mint egy. És Pinneberg azt mondja, mindig úgy hallotta, hogy a nős emberek olcsóbban élnek, és hogy a nősöknek két tál étel kevesebbe kerül, mint a vendéglőben egy.
—-Hosszabb vita kezdődik, míg végre Pinneberg felkiált:
—-– A teremtésit, mennem kell! Mégpedig gyorsan!
—-Az ajtóban elbúcsúznak. Pinneberg már lenn van félig a lépcsőn, amikor Barika utánakiált:
—-– Halló, fiacskám! Mi legyen ma az ebéd?
—-– Mindegy! – hangzik a válasz.
—-– De mégis! Mondd meg, kérlek! Igazán nem tudom…
—-– Én sem! – És az ajtó becsapódik odalent.
—-Barika az ablakhoz rohan. Ott megy már a férj, először visszaint a kezével, azután a zsebkendőjével, és Barika addig áll ott az ablakban, amíg Pinneberg el nem tűnik a gázlámpánál egy sárga házfal mögött. És most Barika, huszonkét éves fejjel, először rendelkezik egymaga egy délelőttjével, először van lakása magának, először kell egész egyedül ebédet készítenie.
—-Munkához fog.
—-Pinneberg azonban a Hauptstrasse sarkán találkozik Kranz városi titkárral, és udvariasan köszönti. Közben eszébe jut valami. Jobb kezével üdvözölte, és a jobb kezén gyűrűt visel. Remélhetőleg Kranz nem vette észre. Pinneberg leveszi a gyűrűt, és gondosan elrejti tárcája „titkos rekeszében”. Nincs ínyére, de mégis meg kell hogy történjen. Kell!
—-Ezalatt már kenyéradó gazdájánál, Emil Kleinholzéknál is fölkeltek. A fölkelés ott egy reggel sem kellemes, mert mihelyt kiszállnak az ágyból, mindig különösen rossz hangulatban vannak, és hajlandók arra, hogy igazságokat vágjanak egymás fejéhez. De különösen a hétfő reggel nagyon rossz, mert vasárnap esténként a papa ki szokott ruccanni, és a kiruccanások megbosszulják magukat az ébredésnél.
—-Ennek az az oka, hogy Emilie Kleinholz nem szelíd teremtés, és amennyire egy férj megszelídíthető, megszelídítette Emiljét. És az utóbbi időben egészen jól teltek el a vasárnapok. Emilie egyszerűen lezárta vasárnap este a ház kapuját, vacsorára megajándékozta férjét egy nagy üveg sörrel, és utána megfelelő adag konyakot helyezett elébe. Csakugyan úgy is alakult a helyzet, mintha valami szűk körben eltöltött családi estély lett volna, a fiú ott kuporgott és majszolt valamit a sarokban (a gyerek csúnya kis portéka), a nők kézimunkával ültek az asztal mellet (Marie kelengyéjénél), az apa újságot olvasott és időnként megszólalt:
—-– Mama, hadd igyak még egyet.
—-Mire Kleinholzné minden alkalommal így szólt:
—-– Papa, gondolj a gyerekedre! – És azután mégis megengedte, hogy igyon még egy pohárral, vagy megtagadta tőle, aszerint, hogy a férjet milyen hangulatban látta.
—-Így telt el ez az utolsó vasárnap este is, és tíz óra tájban mindnyájan lefeküdtek.
—-Tizenegy óra felé Kleinholzné felriadt, sötét volt a szobában, hallgatózott. Hallotta maga mellett leányát, Marie-t, szuszogni, Marie mindig szuszog álmában, a gyerek az apai ágy lábánál horkolt, és csak az apa hortyogása hiányzott a kórusból.
—-Kleinholzné párnája alá nyúlt; a kapukulcs ott van. Kleinholzné lámpát gyújt: a férj nincs meg. Kleinholzné feláll, Kleinholzné átmegy a lakáson, Kleinholzné lemegy a pincébe, Kleinholzné átmegy az udvaron. (A kló az udvaron áll.) Semmi. Végre fölfedezi, hogy az iroda egyik ablaka csak be van támasztva, pedig ő határozottan becsukta. Ilyent mindig határozottan tud. Kleinholzné határtalan dühre lobban: egy negyed üveg konyak, egy nagy üveg sör. És mindez hiába! Úgy-ahogy felöltözik, magára kapja lila, meleg bélésű pongyoláját, és elindul, hogy megkeresse azt az embert. Biztosan odament a Bruhn sarki kocsmájába, hogy nyakaljon egyet.
—-Régi jó üzlet Kleinholzék terménykereskedése a vásártéren. Emil már a harmadik nemzedék. Mindig megbízható, tisztességes, bizalmi üzlet volt, háromszáz régi paraszt és sok földbirtokos vevővel. És ha Emil Kleinholz azt mondta: „Franz, ez a műtrágya jó”, akkor Franz nem firtatta, hogy milyen az összetétele, megvette, és jó is volt.
—-Egy baja azonban mégis van az ilyen üzletnek: locsolni kell, természeténél fogva nedves üzlet. Üzlet, amelynél inni kell. Minden kocsi burgonyánál, minden szállítólevélnél, minden leszámolásnál sör, gabonapálinka, konyak. Ez megy, ha jó az asszony, ha rendes a háztartás, ha összetartanak, kedélyesek, de nem megy, ha a feleség örökké szitkozódik.
—-Emilie Kleinholz mindig és mindenkor szitkozódott. Tudta, hogy ez helytelen dolog, de Emilie féltékeny volt, szép emberhez, jómódú emberhez ment férjhez, ő maga földhözragadt szegény leány volt, és úgy kaparintotta meg magának a férjét. Most a fogát vicsorította miatta, és harmincnégy évi házasság után még ugyanúgy harcolt érte, mint első nap.
—-Emilie csak úgy papucsosan, pongyolástul eldöcögött a sarokra Bruhnékhoz. Férje nincs ott. Megkérdezhetné udvariasan, hogy ott volt-e, de nem tud udvarias lenni, szemrehányásokkal halmozza el a pincért: csirkefogók, részegeket szolgálnak ki. Fel fogja jelenteni őket, ivásra csábítják az embereket.
—-Az öreg szakállas Bruhn maga viszi ki, Emilie az óriás mellett táncolva, dühösen trilláz valamit, de a vendéglősnek kemény a marka.
—-– Így ni, fiatalasszony – mondja a vendéglős.
—-Ott áll most odakint. Kisvárosi piactér ez, rossz kövezettel, kétemeletes házakkal, az egyiknek tornya van, a másik Platz felé néz, mind el van függönyözve, mind sötét. Csak a gázlámpák lobognak.
—-Menjen most haza? Adja be a derekát? Hogy Emil egész nap bosszantsa, fejére olvassa, hogy utána ment megkeresni, és nem találta meg. Meg kell most találnia, ki kell ragadnia – amikor javában iszik, együtt dőzsöl részeg kompániájával – legszebb szórakozásából.
—-A legszebb szórakozásából!
—-Hirtelen eszébe jut: a Tivoliban tánc van ma, Emil ott van. Ott van! Ott van!
—-És úgy, amint van, átvonul a fél városon, házi cipőben, pongyolásan bemegy a Tivoliba. A Harmónia egyesület pénztárosa egy márka belépődíjat kér tőle, Emilie csak annyit kérdez: – Nyaklevest akarsz? – És a pénztáros már nem akar tőle semmit.
—-Így ott áll most a táncteremben, először még kissé restelkedve az egyik oszlop mögött, fürkészve, de azután már lángoló haraggal. Ott táncol az ő még mindig szép szőke, körszakállas Emilje egy kis fekete döggel. Emilie nem is ismeri. Ha ugyan táncnak lehet nevezni ezt a kelekótya ugrándozást.
—-A táncrendező rászól: – Hölgyem! Kérem, hölgyem! – És azután megérti, hogy ez természeti esemény, tornádó, tűzhányókitörés, mellyel szemben tehetetlenek az emberek. És visszalép. Út nyílik a táncolók között, Emilie két sor ember között odamegy az egyik párhoz, amely mit sem sejtve bukdácsol, odamegy az egyik semmit sem gondoló párhoz.
—-Emil tüstént kap egyet. – Ó, cukikám! – kiált föl, és még nem érti a dolgot. De azután megérti…
—-Emilie tudja, hogy most méltóságteljesen, nyugodtan el kell vonulnia. Odanyújtja férjének karját:
—-– Itt az ideje, Emil. Jöjj.
—-És Emil vele megy. Méltatlankodva kidöcög felesége karján a teremből, mint valami nagy, megvert kutya, még egyszer visszanéz a kis, csinos, szelíd fekete nőre, munkásnő Stössel képkeretgyárában, akinek még nagyon, nagyon kevés szerencséje volt az életben, és aki határtalanul megörült a jóképű, vidám gavallérnak. Férj és feleség elvonul.
—-Hirtelen autó áll meg az épület előtt, mert azt a Harmónia vezetősége is tudja, hogy ilyen alkalmakkor legjobb, ha gyorsan telefonon odarendelnek egy autót. Emil Kleinholz már útközben olyan mélyen elalszik, arra sem ébred föl, amikor felesége a sofőrrel beviszi a házba, lefekteti ágyába, ebbe a gyűlölt házastársi nyoszolyába, amelyet éppen két órával előbb olyan nagy vállalkozókedvvel elhagyott. Alszik. És a felesége eloltja a lámpát, és egy ideig fekszik a sötétben, azután újra lámpát gyújt, és nézi férjét, szép, léha, sötétszőke férjét. A duzzadt, sápadt arc mögött ott látja a férfi egykori arcát, ezzel az arccal futott utána, tele ezer fogással és ravaszsággal, mindig jókedvűen, mindig pajzánul, ha tehette, megfogdosta valamelyik leánynak a mellét, de természetesen fel sem vette, ha pofont kapott érte.
—-És amennyire Emilie buta kis fejével gondolkozni tud, végiggondolja az utat, akkortól mostanig, két gyerek, egy csúf leány és egy bogaras, csúnya kisfiú, félig csődbe jutott üzlet, iszákos férj – és ő? És ő?
—-Igen, csak sírhat az ember, és ez megy is a sötétben, legalább így megtakarítja a világítást, mikor úgyis annyira fogy a pénz. És azután eszébe jut, hogy ma megint két óra alatt mennyit elpazarolt Emil, és újra világot gyújt és kutat a férj pénztárcájában, megszámolja a pénzt és számolgat. És megint a sötétben elhatározza, hogy mostantól kezdve jó lesz hozzá, és sóhajt és nyöszörög: „Most már semmi sem segít. Még rövidebb pórázon kell tartani.”
—-És ekkor újra sírni kezd, és végre elalszik, mint ahogy végül is mindig elalszik az ember fogfájás után, gyermekszülés után, veszekedés után, és akkor is, ha valami különösen nagy öröm éri.
—-Azután az első ébredés következik, öt óra tájban, és Emilie gyorsan kiadja az istállómesternek a zabosláda kulcsát, és azután a második ébredés hat óra felé, amikor a cseléd bekopog és elviszi az éléskamra kulcsát. Még egy óra alvás, még egy óra nyugalom! És azután a harmadik, a végleges fölébredés háromnegyed hétkor, a gyereknek iskolába kell mennie, és a férj még mindig alszik. Amikor Emilie háromnegyed nyolckor bemegy a hálószobába, a férj már ébren van, kutyául érzi magát.
—-– Úgy kell neked, minek iszol mindig – vágja oda Emilie, és kimegy a szobából.
—-Azután Emil megjelenik a kávézóasztalnál, komor arccal, szótlanul, szinte összeesve.
—-– Adj ide egy heringet, Marie! – mindössze ennyit bök ki.
—-– Igazán szégyellhetnéd magad, apa, így csavarogni – mondja Marie csípősen, mielőtt odaadja a heringet.
—-– Az istenfáját! – ordítja Emil. – Már legfőbb ideje, hogy ez a lány kitakarodjon a házamból!
—-– Igazad van, papa – csitítja a feleség. – Minek is eteted azt a három éhenkórászt.
—-– Pinneberg a legjobb. Pinnebergnek kell elvennie! – jelenti ki a férj.
—-– Természetesen, csavarints csak rajta egy kicsit.
—-– Azt én majd elintézem – vágja rá.
—-És ezzel Johannes Pinneberg kenyéradó gazdája, Barika és a még meg sem született Lurkó ura, átmegy az irodába.
Braun Soma fordítása
–
[Részlet a Mi lesz veled, emberke? c. regényből.]
–
–
