Először is most megyek és kimosom a törölközőket. Ma is úgy keltem, mint egy robot: pontban 7-kor, mintegy gombnyomásra. Mi ez? A megszokás? Valamiféle beidegződés? Már idegesít, hogy így megy ez nap mint nap, valamerre ki kéne lépnem ebből, vagy legalábbis megpróbálnom kilépni. Különben szépen megbolondulok. De lehet, hogy már megbolondultam, csak épp nem vettem észre, talán erről szól az is, hogy minden reggel pontban 7-kor automatikusan megébredek. Aztán a többi. A saját copycatemként másolom a múltat, így folyamatos jelenné teszem, és élem minden egyes nap egy és ugyanazt a semmi napot. Lassan parttalanná válik, nem tagolódik az idő. Kiöblítem azt a pár dolgot, törölközőket, egyebet, dolgozom egy kicsit, haladjak a vállalt munkákkal, majd séta Babival, a kiskutyámmal; általában a szokásos útvonal a környéken, hogy már ő is veszettül unja, aztán… kár is sorolni. Ha jól meggondolom, azelőtt se volt valami eseménydús az életem, igaz, évekkel korábban, amikor Andor berobbant a világomba, fenekestől felfordított bennem mindent, meg jöttek a meredekebbnél meredekebb fordulatok, csakhogy végül drasztikusan ellaposodott az egész. Nézem a férfiakat, mindenfelé, de valahogy már egyikbe se tudok sehogy se belehabarodni, mintha az az egy elvitt volna mindent magával, komplett kiürített. Banális história. Egy időben próbáltam felpörgetni, s nem is nagyon kellett fáradoznom, mert ő is ugyanezt tette, mindketten kitettünk magunkért, sőt, jól túl is toltuk az egészet, szinte a tébolyig, nem is, a tébolyon túl, ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi. De biztos vagyok benne, hogy mások is mesélhetnének efféléket, esetleg még durvábbakat. Mindent összevéve, nem tudom, mennyi volt benne a jó és mennyi a rossz, utólag nézve inkább mintha ez utóbbi felé billenne el a mérleg. Egy idő óta nem tudom, mi van vele, hol tartózkodik, mit csinál, bár időről időre a kelleténél is többször életjelt ad magáról, mégpedig a tőle megszokott lehető legbrutálisabb formában; például posztol ezt-azt a közösségi oldalán, aminek az égadta világon semmi köze hozzám. Rettenetesen feldúl, és elkezdek olyasmiket csinálni, amit senki se tenne szívesen a kirakatba. Persze ehhez nem mindig kell ő, az ő ilyen vagy olyan felbukkanásai, mert beindulok én elég sokszor csak úgy magamtól is, olyankor pedig aztán fröcsögök, köpködöm magamból a mocskot, végül meg amikor nagy nehezen kijózanodom, nem tudom elhinni, hogy én voltam az, aki ezeket leművelte. „Hogy mit leművelsz”, ahogy ő mondta annak idején is már nemegyszer. Igaza van. Nem kéne a koszos bugyimat az orrához dörgölnöm. Csak azt nem tudom, mért zavarja, amikor korábban ő maga nyúlta le az egyiket a fürdőszobámból a szennyeskosárból, még a legelején, mielőtt ténylegesen összebújtunk volna. Elég hülye kérdés volna nyilván most az, hogy mit akart vele, gondolom, egyértelmű. Élveztem is, fantáziáltam én is egy csomót hosszú ideig ennek ürügyén, órákon át, miközben akadhatott volna jobb dolgom, foglalkozhattam volna mással. Mindenesetre legalább nem voltam elszontyolodott, mint mostanában, volt valami fun az életemben, amit, hogy igazságos legyek, azóta sem találtam meg senkivel, bármekkora menőkkel jöttem is össze később sorban egymás után viharosan. Úgy látszik, kimerültem, és hiába próbálom felturbózni a régi lendületet, ehhez ő is kéne, aki ellenben látványosan nem hagyja többé magát bemozdítani. Én, a kihasználós. Mért nem használjuk ki egymást kölcsönösen, úgy, hogy mindkettőnknek jó legyen? Úgy valószínűleg nem is használnánk ki egymást, örülnénk magunknak és egymásnak, mi abban a rossz?
—–Vagy két évvel ezelőtt, a nyári hőségben összefutottunk egyszer. Pontosabban épp leguggoltam a parkban a virágmintás rövid nyári ruhámban, hogy megigazítsam Babin a pórázt, amikor az az érzésem támadt, hogy valaki merőn néz. Felpillantottam, hát ő állt ott kábé tízlépésnyire, és bámult. S én ahelyett, hogy ösztönösen összecsuktam volna a combjaimat, csak még jobban szétnyitottam őket, miközben éreztem, ahogy ömleni kezd rólam az izzadság. De már odébb is állt, nem sokat teketóriázott. Azonnal hazasiettem, tettem egy kis ennivalót Babinak, és mindent ledobtam magamról, mint valami nyűgöt, a testemmel viszont meglepő módon semmit sem tudtam kezdeni, csak álltam ott ledermedten. Sebtében bevágtam két pohárka pálinkát, utána aztán ment minden, mint a karikacsapás.
—–Később elaludtam a tévé előtt Babival az ölemben, s azt álmodtam, hogy végre találtam egy rendes munkahelyet, ahol az emberek nem azzal vannak folyton elfoglalva, hogy piszkálják egymást és borsót törjenek egymás orra alá, és ahol megismerkedtem egy helyes taggal.
—–Végül is nem kínlódom a mosással, semmi kedvem görnyedni a fürdőkád fölött, egyszerűen begyúrom a törölközőket a többi mosatlan cuccal együtt az automatába, s azzal annyi. Hogy is nem jutott eszembe egyből?
–
