Bűbájosan szépek az alkonyatok odalenn, a Homérosz kék tengerében… Más színek, más árnyak lepik el az ég mezejét, s a fellegek is egészen mások, mint itthon minálunk. Álmatagon, ragyogva ússzák át a mennyboltot, árnyékukat levetve az Adria vizére. S olykor, ha úgy elnéztem őket, egy percre szinte hittem annak a halvány német poétának, aki Görögország isteneit vélte bennük felismerni. Egy percre! – mert hiszen, miért mentek volna elmúlásuk után a régi olimpusiak az égre vándorolni, mikor olyan emberien vétkesen tudják a földet és a földi asszonyokat szeretni. Meghalt lelkeik visszavágynak közénk – a délvidékre, melynek titokzatos világát hajdan benépesítették csillogó alakjaikkal s azután a „kereszt” előtt szomorúan dermedtek meg, az istenek alkonyán, s mely minden este alkonyatra mint egy fenséges mise lejátszódik az „ő emlékezetükre” az Adria egén.
—-Meghalt, elmúlt istenek!… pedig alig bírjuk megérteni, hogy valaki megfagyhasson ott a tündöklő, forró nap alatt, ahol a halál gondolata egészen elmarad mellőlünk, ahol csak szeretni és élni akarnak az emberek.
—-Csendesen! Az alkonyat egészen ráborult a tengerre, nagy mesés szárnyait kitárva. A hold is felbukik a vízből.
—-Halk loccsanással felütik fejeiket a visszajáró Nereidák meg Tritonok is a habok közül, serényen munkához látnak, fényes arany pikkelyekkel hintik be a tengert. Azután innen is, onnan is csak összegyűlnek az antik, boldog istenek, végigjárják a keskeny tündöklő utat, mely egészen az égig vezet, könnyű lépteik alatt olykor megingatva a halak útját, gyorsan elsimuló lábnyomokat hagyva a hullámokon. S míg ők játszódva futják át a tengert, lehajolva, csókot lopva a vízből az aranykövezetre pihenni kitámaszkodó kedves Nereidáktól, a sötétséget keresztülszelve, lassan bontakozik ki egy nagy lomha vitorlás hajó. Bús dal száll róla le a tengerre chioggiai halászok danája. Hajnali halászatra indulnak, s bárkájuknak cifra, színes orrát, melyen a megfeszített új Istennek acélba vert képe vagyon, könyörtelenül belehajtják a pogány Istenek útjába. A bárka orra tetszelegve zúzza szerte a szép arany pikkelyeket, melyeknek tört darabjait a hajó mögött sírva szedik össze a Nereidák, leszállva velük a tengerfenékre, egybekovácsolni őket, hogy másnap új utat építsenek belül a vízen. Sötét, csillagtalan éjszakákon ennek a tenger alatti kohónak a foszforeszkáló szikrái kavarodnak fel az evezőcsapások alatt.
—-Az Istenek eltűntek, útjukat szétvágta a halászok hajóját vezénylő új Istennek megfeszített képe.
—-A szellő mintha felsóhajtana, s lágyan megmozdul az Adria; hullám hullámra, kék sírhantjai az elmúlt vízi isteneknek.
—-Arra, az eget támasztó, áldatlan Velebit felett pedig lassan megvirrad.
—-Szürkül a tengeren, melynek kék vízébe dobva könnyű, párás éji mezét, merészen szaggatott partival ébred fel karcsú Lussin szigete.
—-Harang kondul valahol a messzeségben, misére hívó, s melyet minden reggel, virradatra ájtatosan megismételnek az emberek, Jézus emlékezetére.
—-Szemem a szigeten maradt, s első percben szinte azt hittem, hogy ez az a mesebeli szomorú ország, ahol még a madár sem jár. Pedig dehogy is! Csak az Adriába száműzött egyik leánya annak a zordon, szürke Karsztnak.
—-Az első nyomasztó hatás nem soká tartott, Lussin grande nevető fehér képe elűzte. Ott bent fészkel, mint valami kecses kis olasz Sorrento az aloés, mirtuszos partok mögött, keskeny, magas házai negédesen nézegetik magukat a tenger vízében. Szűk utcái hatalmas falak között kanyarognak, amelyeken festőien hajolnak át a forró dél növényei.
—-Lussin grande éppen a keblére feküdt a tengeröbölnek, vagy tán jókedvében tűzte oda az Úristen, hogy legyen valami ékessége annak a kietlen szigetnek. A chioggiai halászbárkák meg tarka, pillangós vitorláikkal messziről úgy néznek ki, mintha egy lepkesereg lebegne ott a fehér virágváros mellett. Lussin grande régi város, s amint így néztem, elfogott az emlékezés. Visszaemlékeztem a régiekre. Akkorra, amikor még ezt a szigetet lombos erdők, virányos rétek borították. Régen lehetett!
—-Köd ül az akkori időkön, köd az Adria szigetein. S ebben az aranyos mítosz ködben tévelyeg szép, kék tengeren a délvidék vonzó hajós alakja – ithakai dicső Odysseus. Melegség, fény jár hajóinak nyomában, tüzet gyújt emléke a fekete szemekben. De ez kell a délnek; maradjon az éjszak fonómeséinek a „Bolygó hollandi” – regéljenek ott róla, a jeges tengereket végigviharzó sötét hajóról. Szinte fázom ettől a hideg germán hajóstól, csak vissza Odysseus gyorsjárású fényes gályáihoz – a dél forró édességeihez.
—-Krisztus Urunk születése előtt a harmadik században lassan szakadozik a regék köde az adriai szigetek felett, melyeken római lábnyomokra akadunk, hol akkoron liburnok lakának, kik Serilleiken kalandozták be a partok mentét. Az isztriai kalózok zaklatásainak, kegyetlenkedéseinek nem tudván másként gátat vetni, 50-ben Kr. e. Julius Caesar oltalmáért esengtek, mit Róma nem tagadott meg tőlük, kivált ugyanis midőn a brindisi szerződés alapján, Augustusnak estek oda.
—-Mikor a nyugati égen glóriás fényével feltűnt a kereszt, mely hódító varázzsal járta be a világot, a kis szigetek lakói is híveivé szegődtek.
—-476-ban Kr. u. Isztriával egyetemben urat cseréltek. A nyugat-római császár Romulus Augustulus bukása után, Odoakernek, majd a keleti gótoknak, végre Bizáncnak lettek birtokává. Amint a monda szól, a szerencsétlen Augustulus császár Lussin piccolói öbölbe menekül, hogy vadon lakatlan szirteivel elrejtette őt üldözői elől, s azután róla nevezték el azt „Valle d`Augustónak”.
—-Bizánc hatalmas keleti karjával két évszázadon át tartotta Isztriát szigeteivel fogva. Mindaddig, míg a népvándorlás, ez az újabbkori, medret cserélő Oceanus más képet nem adott Európának, s így a parányi, elszórt szigeteknek is. A Pannóniát elhagyó longobárdokkal ledőlt az utolsó válaszfal is, mely az avarokat és szlávokat távol tartotta Isztriától.
—-A Velebitek alól horvátok indultak útnak, s megtelepedtek a szigeteken. Az akkori Ossero is kapott lakókat, de a bevándorlottak oly sok zaklatásnak voltak kitéve a IX. és X. században a narentai s szaracén rablók részéről, hogy kénytelenek voltak, mint egykor a liburnok Rómából, ők Velencénél koldulni segélyt.
—-1018-ban Ossero-Cherso, Lussin és Veglia is adófizetője lettek a köztársaságnak, minek fejében a Szent Márk lobogója alatt védelemre számíthattak a kalózok ellenében.
—-Rövid életű volt a quarnerói szigeteken a magyar trikolór uralma, melyet legendás könyves királyunk, Kálmán tűzött föléjük. 1126-ban visszaszakadtak Velence ölébe.
—-Mikor a tatárok Magyarországon mindent, ami élt s virágzott, ami útjukba akadt, elsöpörtek, a bujdokló gyér lakosság királyával együtt Horvátország felé vette menekülő útját. Ezen időkre esik, hogy az így megszállt vidékekről a horvátok elvándoroltak, többen a Quarnero szigetein keresve lakhelyet. Tizenkét család gályái Obrado Harnovich vezetése alatt Ossero szigetének tartottak. Kikötöttek a mirtusz bokrok meg narancsfák tövében, s partraszállva, a mai Lussin grande helyén várost emeltek.
—-Akkoron a berkek még tele voltak szőlőtőkével, s az új jövevények azt mondották: „Lozine”, ami szőlőkertet jelent. Sokak állítása szerint e szótól ered Lussin neve, mások pedig a „Lovavo” köves, terméketlen szótól származtatják eredetét.
—-Osserónak e tájt urai az osserói grófok: a Miceli és Morosinak, Velencének örökös hűbéresei valának, akik alattvalóikkal az olajat, bort, fát és halat csupán a köztársaság piacán adhatták el.
—-A XIV. században a magyar lobogó ismét kacérkodni kezd a tengerpartokkal, s végre is Nagy Lajos király bontotta ki a Quernero felett akkor, midőn Velencével Zárában a szerződést megkötötte, mely szerint Dalmácia s a szigetek a magyar szent korona birtokába jutottak, melynek fennhatósága alatt a vegliai, osserói grófok továbbra is uralkodtak. – 1409-ben a pártos Ladislaus di Napoli, Kis Károly fia 100,000 dukátért eladta állítólagos jogát Velence és Dalmácia felett. A szigetek azonban névleg továbbra is Magyarországhoz tartoztak, mindaddig, míg Frangepán János, ki Vegliának volt grófja, fel nem ajánlotta őket a köztársaságnak, ez által reményelve saját maga számára biztosíthatni az uralmat testvérei ellenében.
—-De a magyarok nem akartak egykönnyen megválni birtokuktól, s Mátyás király seregei megtámadták Veglia zsarnok grófját, aki azonban e támadást Velence segélyével visszaverte. Ismét Szent Márk oroszlánja uralkodik a Quernero felett.
—-Hiába zavarták fel Lussin körül a tengert, az egymással vetélkedő hatalmasok hajókkal, a kis fehér fészek, benn a napfényes szirtek mögött igen lassan bár, de mégis növekedett. Fejlődésében azonban a telhetetlen Ossero városa s az Adria kalózai mindegyre meggátolták, úgyhogy a XV. század derekán egy torony erődítményt volt kénytelen ellenük emelni.
—-Ez a torony még ma is áll, csipkés, omladozó falaival, viharos időkről regélve. 1442-ben Lussin grande megtagadta Osserónak az adófizetést, választása lévén két úr között, a nagyobbikhoz, Velencéhez tapadt. De alig lélegzett fel, új veszedelem fenyegette őt s a többi szigeteket. Az uszkókok szállták meg Zengget (Segnát), s kalózkodással tették tönkre a felvirágzó halászatot. A rablók határtalan vakmerőségükkel magát Osserót is körülfogták, megtámadva magas bástyafalait, feltárták a városkapukat, megsarcolták a lakosokat.
—-És ezekre a nomád kalózokra senki sem merte felemelni büntető kezét. Ausztria Velencének számtalan felhívására is mozdulatlanul nézte garázdálkodásukat. Végre is a köztársaság vette magára a támadást s kiszorította őket az Adriáról. Az uszkókok a velencei Isztriába menekültek, s az ottani rettentő rombolásaiknak csak a madridi béke vetett véget. Ezután végleg letelepedtek.
—-Az idők csak lassan múltak Lussin felett, s a sziget tán elaludt az Adria vízében, míg III. Károly császár és király pátensével az Adriát szabadnak nem nyilvánította, a Nagyboldogasszonynapi hagyományos, kevély eljegyzésnek jelentőségét megdöntve ezáltal, melyet a Lagunák városában a dózse s a szép tenger egymással megkötött.
—-Később a campoformioi béke jóváhagyásával Ausztria a velencei Isztriát s a Quarnero szigeteit magához csatolta.
—-De nem soká élvezhette új birtokát: nagy koronás madár szárnyalt fel egészen az égig – a francia császárság madara, a korzikai… hírnöke annak, akit már jól ösmertek Itáliában, kinek születését Velence siratni fogja, haldokló szemeivel is. Napóleon volt, aki ismét eljött, ő, aki lábainál látta a gőgös köztársaságot, meg Ausztriát, s aki kék szemeivel megbabonázta a világot, azokkal a szemekkel, melyek évek múltán elhagyatottan messze idegenben, ott a szomorú longwoodi házban törtek meg. Az uralkodó tekintete csak ott tört meg, nagy nevét mintha Marengo felől felém hozná a szél.
—-A pozsonyi béke Napóleon lábaihoz ejtette Isztriát, mit ő a szigetekkel együtt az olasz királysághoz csatolt.
—-A francia császár azután Medino-del Bio-Saco, Burgos és Somosierra hősét, a csillogó birodalmi marsallt, Bessiérest nyert csatái jutalmául megtette Isztria hercegévé. Egy évvel később a két császárság ismét mint ellenség állt egymással szemben. Napóleon győzött: Abensberg, Eckmühl, Wagram és a többi harctér mind-mind róla beszél.
—-A schönbrunni békével ismét visszakerültek hozzá Isztria s a szigetek.
—-Lussint, Vegliát s Osserót Horvátországhoz tűzte, őket a francia császárság hét illír tartományainak egyikévé tette meg.
—-1818-ban Isztria, úgy a quarnerói szigetek is, végleg Ausztriáé lettek. Itt vagyunk a „mánál” – a tegnap vihara ellankadt, s napjai észrevétlenül folytak a jelenben. Abba a jelenbe, mely az emlékek reneszánsza, a lüktető, hajszolt munka órája, amelyből az öntudatlanság mindörökre kiveszett.
—-Ezt irigyeljük mi az elmúlt nagy századoktól, mert ez az, amit eltanulnunk többé nem lehet. Költő, művész mind homlokán hordja ma azt a gyilkos öntudatot, amelyben a lángész elsorvad, újat és egyúttal szépet gondolni képtelen.
—-És mégis! mintha Lussinban élne ez a kihaltnak hitt öntudatlanság. Olykor rá is akadtam.
—-A tengerparti meleg sziklákon ásítozó halászok képében, a kútnál lustán előre hajló olasz leányban, amint álmodozva utána néz a mélybe alászálló vedernek, nem tudva, milyen szép, végül az örök tengerben, mely hullámzik, elpihen, s oly melegen kék, mint a cinquecento művészeinek ege … olyan fenséges – öntudatlan… És ki hinné, hogy ez az ártatlanul kék Adria, három világot rengető hatalom véres napját látta partjain leáldozni. Vajon milyen alkonyatokra vár még?
—-Róma, Bizánc, Velence! Történetükből mintha a mi jövőnknek jóslata csendülne ki!
—-És mind a három birodalom nyomot hagyott kis szigetünkön, miután a történeti események s az uralkodó nemzetek ízlései a művészetek különböző formáiban élnek tovább.
—-A római időkből Osseróban, ebben az ősrégi városban, az egykori Absorunban, Diana templomának oszlopromjai merengenek egy szomorú, szürke kőhalmaz felett, s a kihalófélben levő maláriás lakosság a hajdani porticus és curia köveivel foltozza be düledező házait. Bizánc emlékét egy ókeresztény bazilika omladványai támasztják fel bennünk. Mint mondják, hat hajós, oszlopos székesegyház lehetett, mely valamikor több templom egybeolvasztása folytán keletkezett, s melyhez állítólag Giorgo Orsini építette hetedik hajónak a kora reneszánsz egyik remekét, a mai fenséges portálés Mária templomot.
—-A bizánci művészet dekadenciájának korszakából is maradtak emlékek az elszórt quarnerói szigeteken. Így az ephesusi konzílium után, a keleten annyira elterjedt aszkéta madonnák egy képe aranyos háttérrel, idomtalan szent fénnyel feje felett, a Lussin grandei Szent Nicolo templomában is függ. Láttam még ily madonnákat a feledhetetlenül szép Arbe szigetén és a chersói dombon. Mindkét városban több nyomát találni az építészeti remekeknek, mint amennyi össze-vissza Lussin szigetén van, Cherso merészen egymásra torlódó hegyei, Arbe erős falai által jól meg voltak oltalmazva, míg Lussin védtelen pogány indításán minden kalózcsapat végigsepert. Velence nyomai legszámosabbak a szigeteken, de hogy is ne, mikor ő ajándékozta nekik azt az arannyal átszőtt szép fehér itáliai virágot, amelynek neve reneszánsz.
—-Chersón, Arbén, Osseróban a velencei Szent Márk tér miniatűrjével találkoztam. A székesegyházak campaniléikkel, a főbb épületek, végül a Loggia publica szellős oszlopzatával egy tengermenti térre fordítják homlokukat.
—-A XV. század késő csúcsíves s a XVI. kora reneszánsz formái több házon a szemembe ötlöttek. Úgy a bizánci építészetből a kecses középkori velencei építészetbe átvett rovatos szalag is, mely az ablakokat köti egymással össze, s egyik jellemző vonása a velencei stílusnak. Az ízléstelenül helyreállított Lussin grandei Szent Nicolo templom hajóját és szentélyét egymától elválasztó bolthajtáson is végigvonul egy ilyen bizantin szalag…
—-Ossero városában nem ritkák a nyitott lépcsőházak, melyeknek karcsú oszlopai között, a szomorú pusztulásból vidáman, szűziesen burjánzik fel a tenger virágával az oleander, ágait összekulcsolva a festői kis udvarok felett… A valamikor jobb napokat látott keskeny erkélyek pedig velencei oroszlánfejekre támaszkodnak, finom ghibellin pártákba végződve… Ilyen kedves olasz kiugróra álmodhatta Shakespeare fenn, messze északon az ő Júliáját is.
—-Bámulatosan szépek a XVIII. századból való faragott kórus székek s a szigeten mindenütt található ciszternák, amelyeknek majd mindegyike a korinthusi oszlopfők acanthus leveles részére emlékeztet.
—-Lussin grandéban három templom van. A Szent Nicolo, a Madonna degli Angeli temploma, amelynek főoltára felett egy állítólagos kis Paulo Veronese s két fára festett Tiepolo kép van; – s a harmadik, a legnagyobb, a legújabb, amely 1662-ben emeltetett paróchiává. Ugyanazon évben adományozta Giovanni de Rossi Lussin grandénak Szent Gregorius ereklyéit.
—-Később a székesegyház meg lett nagyobbítva, a következő században lerombolva s ismét újonnan felépítve.
—-Kívülről ormótlan fehér tömeget mutat, amely kitámaszkodik a tenger partjára.
—-Karcsú campaniléje is mintha szégyellné, fennál, kissé távolabb tőle, zöld, gyepes szirten, onnét beszélve harangnyelvével le hozzá. Kapui napestig nyitva vannak. A csillagok is feljönnek az égre, odabenn még mindig szabad imádkozni. Az örök mécs fénye révetegen omlik szerte a padok között; ott világol vörös lángja a sötétben, mint a katolikus vallás egy örökkön égő misztériuma. Most egy szerelmes pár jön a templomba, szétrebbennek. Leülnek az öregasszonyok mellé a padokba, s azután, úgy látszik, elfelejtik egymást. Imádkoznak röviden, ájtatosan. A legény leáll – kiindul. A leány még marad, majd ő is készülődik.
—-Mellé lopóztam, a kapunál utolértem, s megkérdeztem tőle: hová siet?
—-– Találkám van azzal a legénnyel a tengerparton – mondá nyíltan, egyszerűen.
—-Rám nézett, elnevette magát, s mialatt sietősen tova ment, felrántotta vállait.
—-Utána bámultam. A fal mellett, leander bokrok alatt, ott a sarkon egy alak símult hozzá, s azután elmosódtak a sötétben.
—-Ilyenek az olaszok! Imádkozni, szeretni tudnak. Mind a kettőre a tenger és a forró napfény tanítja meg őket. Azután meg oly jól esik a hűvös templomba betérni, mikor a nyári melegben elakad odakünn a természet lélegzete.
—-Magam is szerettem benézni, hosszasan elálldogálva régi kincsei előtt.
—-Hét márvány oltára van, melyek közül öt remek alkotás: a velencei Chiesa di S. Croce alla Gindena-ból került oda.
—-Naivul mondották el ott nekem, hogy az oltárok s a többi műkincsek egy Napóleon katonái által szétrombolt s eladott templomból vétettek meg gazdag lussini hajóskapitányok által, kik azután bárkákon szülővárosukba szállították a drágaságokat!?… Hihetetlen mese. Valószínűbben hangzik, hogy azokat csak „úgy” vitték e jó emberek magukkal.
—-A dómban a gyóntatószék felett egy Madonna Addolarata imádkozik érettünk – Tiziano műve. Szembe vele a mártír tekintetű Szent Ferenc képe függ, a keresztény fanatikus egész kínjával szenvedő szemeiben. E kép a genuiai Fra Bernardo Strozzo (il preto Genovense) ecsetje alól került ki. Az oltárok felett Ajez három királya, Potenzo Madonna del Cormine-ja, Dusi S. Birggiója, végre Liberale Gorro S. Gregoriója tűntek szemembe. Szent Gregorius oltára alatt feküsznek egy csillogó érckoporsóban a vértanú ereklyéi, ki egyúttal védszentje Lussin grandénak.
—-A szentély mennyezetét Palma képe, S. Antonius égbe menetele foglalja el. Míg a mellékkijárat felett ott ékeskedik a híres muranói iskola egyik alapítójának, Bartolomeo Vivarininak remek alkotása. A „La lega della fede”1. Ez arany hátterű bizánci lehelletű kép, amelynek főalakja az Atyaisten, aki előtt trónol a boldogságos szűz, az ő lábainál vonul meg szerényen a felirat, amely így hangzik: „Opus factum Venetus per Bartolomeo Vivarinum de Muriano. 1474.”2
—-A kálváriai stáció-képek is bámulatosan jók, ezek Don Giovanni Musolo mesternek művei.
—-Körüljártuk a templomot, most „előtte” állunk, utoljára hagytam Őt, tőle búcsúzom legvégül, elmondva róla, hogy szép, fenséges asszony, aki anya és királynő lehetett, s ki szeretni és parancsolni tudott, aki gyermekével karján egy hideg pillanatban kővé dermedt.
—-És lett belőle fehér márvány Madonna, fenséges szobor. Ajkai mintha egy kissé mosolyognának, márvány szemei szelíden elmerengve, néznek magok elé, s keskeny kezét tán akkor emelte fel ruhájáról, melynek ráncai szinte meglebbennek, keble emelkedik, s mint a délvidék napsugara olykor dédelgetve reá száll…
—-Ehhez a szép Boldogasszonyhoz jártam én be majdnem naponként, s nem tagadom, megirigyeltem őt a fekete ájtatos halászoktól. Miért nem hozhattam magammal! E Madonna a XVII. század és sokak állítása szerint Salviati (Giuseppe Porta) alkotása. Áldassék a művész porladozó keze.
—-Tagadhatatlanul szép, édes hely Lussin grande; ahol nagyon boldog lehet az ember; partjai közt örök tavasz van, a napfényében meggyógyul a beteg. Vajha gyógyulást talált volna az is, kire valamikor az Árpádok földjének szent koronája vár!
—-Kiesett a tollamból a pont – tehát maradjon ott, s még egy utolsó „Isten megáldjont” a kedves partoknak, melyek között mindenre ráakadtam, amire vágytam. A derűs kék égtől a viharzó fergetegig, melyet még a pogány istenek támasztotta Boreas kavar fel, fekete tajtékos hullámokká. Mikor az egész mennybolt haragosan sötét, a vészharang sietős ijesztő kongása megszólal, s a tengeren künn maradt halászok övéi a parti szirtekhez tapadva lesik, várják a küszködve megtérőket, akkor, higgyék el, összeszorul a magunkfajta embernek a szíve.
—-Kifárad a szemünk a nézésben. Sirály avagy vitorla-e az ott, messze a vízen? … Hajó jön! … Ők-e vagy mások? … Ők voltak… hánykodva, hol eltűnve, hol meg emelet magasan himbálózva a víz felett … lassan közelednek felénk … És most megértettem, miért imádkoznak vasárnaponként oly buzgó gyerekes áhítattal a viharedzett marcona emberek!
—-Hit kell a tengeren, meg „Valaki” – hívják azt istennek vagy Zeusznak, valaki, akit erősebbnek tartanak a szegény gyenge halászok maguknál, meg a haragvó, féktelen Adriánál. Mikor révbe érnek, leszáll a horgony, amelyben megkapaszkodik, ők pedig pihenni mehetnek. A kikötőben már égnek a lámpák, s a vino rosso3 mellett szerelmes olasz dal száll fel a légbe.
—-A most megtértek törődötten, lassan indulnak haza, utánuk lármázva, hadonászva, akik oly szívszakadva várakoztak rájuk. Végighaladnak a szűk kanyargó utcákon. Ott az öles falban két vörös éji szem pislog – a mécsvilág. Olykor fellobban, ráhull a kőbe mélyesztett kis Madonna szoborra. Itt elcsendesednek, megáll a halász, fejéről leveszi sapkáját … s buzgó, őszinte hittel mond el egy hálás „Ave Máriát”.
1895
—
–
[Az írást az Adriai képek című antológiakötetből (Palatinus, 2008) vettük át, a könyv szerkesztőjének, Kiss Gy. Csabának szíves beleegyezésével.]
–
1 „A hit törvénye” – olasz.
2 „A muránói Bartolomeus Vivarini munkája” – latin.
3 vörösbor – olasz.
–
–
