Máris hiányzott.
Vártam, hogy előbújjon a szoba valamelyik sarkából, a fürdőből, vagy a konyhából, az arcomra másszon, és a remegésig nyaljam. Azután pedig mondja azt, hogy bolond vagyok. De ez egy olyan vég nélküli vágy volt. Ha megjelent volna az ajtó előtt, nem nyitom ki neki – te, szóval mindennek van határa. Vagy szünete legalább.
A helyzet az, hogy 5 napomat foglalta le, most meg hirtelen senkivel sem voltam. Te, szóval szomorú dolog egyedül lenni. És még szomorúbb, ha közre is működnek ez ügyben. Egy-egy nő, akiről azt hitted, hogy egy kicsivel több annál. Ténferegtem a lakásban, nagyobbrészt céltalanul, beléptem a blogra, elolvastam, mit kommentelt egyik-másik, végigböngésztem néhány baszatlan nő blogját, vagy nem eléggé baszottét, hogy a torkán akadjon és érzéstelenítse az idegközpontjait, amik mozgásba hozzák az ujjacskáit a billentyűzeten. Semmi új – a nők dugnak, aztán vagy azért szomorúak, mert megtették, vagy mert nem azzal csinálták, akivel kellene, vagy mert azzal csinálták, akivel kell, de az anyja picsája, kötelességei vannak, vagy máshoz tartozik, vagy mert másokkal is baszik, vagy mert nem baszik senkivel, vagyis velük sem, vagy mert csak egy azok közül, akikkel baszik, és stresszelnek, hogy nincs ereje meggyőzni őket, hogy csak az övéi legyenek, így aztán feláldozzák magukat: romantikus hétvégéken, szállodákban, bérelt garzonokban dugnak, akivel csak bírnak.
Kiléptem. Átmentem Clementina nénihez. Megkérdeztem tőle, mondja, mért ekkora fos ez az élet? A te esetedben az elégtelen kólafogyasztás miatt. Már 2 napja nem ittam. Az én esetemben az elégtelen konyakfogyasztás miatt. De azért jöttél, hogy megoldjuk, nem igaz? Elém rakott egy kétliteres kólát, magának meg levett egy üveg Murfatlar konyakot. Azt mondtad, hogy meghívsz? Azt mondtam, hogy fos ez az élet, de benne van a pakliban, válaszoltam. Nevetett. Jó fiú vagy, csak nem nagyon van szerencséd. Azt mondja? Azt mondom, hogy egy nő kellene neked. Én meg azt mondom, hogy nem nagyon tudja, mit beszél, mondtam. Dehogynem. Dehogyis. Épp most ment el egy, aki 5 napig ült a picsájával az arcomon. No és? Nem értettem őt. Te Nic, neked egy olyan nő kell, akiért halálosan odavagy. Ja, volt részem olyanban. Dehogy volt. Szóval maga jobban tudja nálam, hogy milyen nőket szerettem? Jobban. Hogyhogy? A szájához emelte az üveget, húzott egy jó 200 milligrammnyi kortyot, mély lélegzetet vett és fingott egyet. Bocsáss meg. Semmi gond. Szóval, folytatta, a nő, akiért halálosan odavagy, bemegy a házadba s többé nem jön ki onnan, érted? Nem. Te, a nő, akiért halálosan odavagy, az a hölgyemény, aki ha sír, te elszaladsz Szíriába, damaszkuszi vásznat veszel, és elhozod neki, hogy letörölje a könnyeit, az, aki a csöcsét a szádba dugja, és te gügyögni kezdesz, az, aki megtörli a homlokod, mielőtt leizzadnál, te, az, aki mellett az összes kurva, aki beteszi a lábát a házadba – mert látom őket, mi, nem látom? –, kis zöld békává változik, az, aki másoknak kiherél és csak magának tart meg férfiként, az, aki gyereket szül neked, te, és pontra tesz.
Töprengtem. Angel. És mégis, valami hiányzott… nem, az ő kedvéért nem szaladtam volna el Szíriába, és soha nem éreztem volna magam gyermeknek, rá vigyáznom kellett volna. Ő nem tudott vigyázni… a faszomba. Töprengtem. Cătălina. Cătălina kedvéért elmentem volna Szíriába, meggazdagszom és odaviszem, hogy arab hercegnővé tegyem, még ha ezeknek nincs is meg ez a rangjuk. De Cătălina nem lehetett volna a gyerekeim anyja. Ráadásul mellette tucatjával dughattam volna szemérmetlenül másokat. Töprengtem. Graţi. Nem. Szerintem ha vele lettem volna, minden más nő mellett impotensnek érzem magam. Talán gyereket is csinálok neki. De hogy ez letörölje a homlokom… vagy hogy pontra tegyen…
Clementina néni, mondtam, ilyen nő nem létezik. Rám nézett, megeresztett még egy kortyot és egy fingot… Há’ mondtam én, hogy létezik, te Nic?
Te, több száz faszfej, kurva vagy blogoló nő közé beférkőzött egy srácnak a halála.
Felvettem a „Hiába alszol. Az álom nálam van.” feliratú trikóm és elmentem gyászolni, ribancok, mert vannak olyanok, akikért lenyomod az ujjad a torkodon, s kitéped a hangszálaid, csak mert azt érzed, hogy már nem érdemled meg őket.
Georgénak* hívják őt, és egyszer majd elviszlek a sírjához, Rita, és pálcával lerajzolom neked a húsa feletti földkupacra, hogy mit jelent korrektnek vagy nem annak lenni ebben az orgazmusnál is rövidebb életben, lekeverek neked egy nyaklevest, aztán megduglak, olyan keményen, hogy a sikolyod elérjen hozzá, s azt mondom neki: „íme, Georgica, ez az én ajándékom neked; vedd ennek a hangját, és fújd be egy kicsit a halhatatlanság aranyával, amibe úgy keveredtél bele, ahogy mindig is a bajba – hanyagul, vagányságból –, aztán küldd vissza, nemesítsd meg, térdepeltesd elém, tedd a nőmmé, mert kezdem azt hinni, hogy csodákra vagy képes a csáberőmmel, mert kezdem azt hinni, hogy férfivá váltam azon az éjszakán, amikor megtudtam, hogy mesterien és végérvényesen beleraktad a faszod az egészbe.” És hálás leszel nekem, Rita, hogy rád esett a választásom, és őrangyalként a jobb vállamra telepedsz, mert én még itt maradok egy darabig, hogy Georgicának infókkal szolgáljak. Rajtad keresztül.
Te, szóval sorakozó, basználak szájba, kancák. Fekete kendő a fejre, vörös rúzs az ajkakra, vegyétek fel azokat a fehér és tiszta tangákat, mossátok meg a puncitokat, és keményítsétek meg a mellbimbóitokat, mert ma programunk van, ma elmegyünk Georgéhoz. Rajta, nyújtsátok ide a mancsotokat, vegyétek el ezt a pirulát, mert kurvára szerette ő a szintetikus termékbe sűrített életet, mert kurvára szerette a sehonnan sehova vezető útján maga mögött, de főleg maga előtt hagyni a nyomát. Most akkor tegyetek ebbe a serlegbe, amennyit a szívetek diktál: egy percet, egy órát, egy hetet a szaros életetekből, hogy elvigyem neki, a keresztjére öntsem, hogy rózsaszínre fesse, hogy egy hazug könnycseppé változzon, mert hazugságot szállítunk itt, barátom, ahogy minket ismersz, következetesen. És röhögjetek, baszki, röhögjetek, mert neki jó, nem nektek.
Te, George, készítenék veled egy featuringet odafent, animálnám egy kicsit azokat, akik most meleg fogadtatásban részesítenek, megmossák a lábaid és hozsannákat zengenek neked, mert jött végre valaki, hogy őket is megváltsa a költészettel – tudod?, hozzájuk soha senki nem szállt le, se először, se másodszor, senki nem mutatta meg nekik az utat. Légy menő, Georgica, jó? Mutasd meg nekik, hogy változik meg a Mennyország egyetlen verssortól, nyomd be őket az irodalmi körbe, és botránkoztasd meg a kibaszott szentjeit, akikért évente egy erdőt vágnak ki, csak hogy legyárthassák a papírt, amire az emléküket fingjuk. Mutasd meg nekik a táblán a karnális civilizáció modern termékeit, amitől félnek, mint az ördögtől: rajzold le a szopást, tömd a szájacskájukba a fehérneműt, énekeld el nekik a szodómia vidám dalát, és úgy általában, készítsd elő a megfelelő körülményeket, mert jövünk mi is, a testvérkéid, tudod, hogy nem vagyunk sokan, mindannyian csupán.
Van egy trikóm, Georgica, amit neked dedikálok, ezt fogom hordani, valahányszor eszembe jutsz, s eszembe jutnak azok a napok, amikor fogtad azt a varázspálcát, amivel rendszerint a seggedet vakartad (mert megengedhetted magadnak, Georgica, mert megengedhetted magadnak) és elhitetted velem, hogy én is lehetek költő, akárcsak te, vagy olyasmi, megközelítőleg. Azt írja a trikón: „Reggel felkelt az asztaltól és megcsókolt. Egy üzenetet hagyott a számlán – egy másik életben kiegyenlítették már.”
Nézd, Georgica, a börtönökből egyre több őr szökik meg.
Vitus Ákos fordítása
[Részlet a közeljövőben megjelenő Levelek Ritához (Scrisori către Rita) c. regényből]
