A mai nap így telt el. Felkeltem. Elmentem szarni.
Harmadszor 8 óra alatt. Valahol az alhasamban bujkált a fájdalom. Kibírhatatlanul. Nyilallások. Beléptem a netre. Sorra elolvastam: a prosztatarák tünetei. Talált. Férfi hisztériás rohamok. Tovább mentem. A vastagbélrák tünetei. Talált. Továbbra is valahogy boldogtalan voltam. A vesegyulladás tünetei. Talált. Ha vérzéssel jár, az szívás. Elmentem pisilni. Megnéztem. Tiszta, áttetsző, világos vizelet. Megihatod. No blood. Szóval maradtam a ráknál. Beírtam a keresőbe: „alhasi fájdalmak”, az „irritábilis bél szindrómá”-hoz küldött. Alhasi fájdalmak, folyamatos ürítési inger. Ez volt nekem. Biztos voltam benne, te, szóval biztos. Nem betegség, de valami egészségtelen. Tehát, Rita, ha elvisz a rák, tudd, hogy egyszerűen rosszul ítéltem meg a helyzetet. Ezért senki nem hibáztathat.
Kicsit sokat gondolok a halálra these days. A csel az, hogy ő ne gondoljon rám. Kéne dugjak egyet.
Felmásztam Nelinéhez. Szomszéd, mintha a föld nyelte volna el. Neliné és az ő szerencsétlen kifejezései. Bukarestben voltam, mondtam neki. Felhívott Cătălina. Tényleg? Igen. Jó. Nem hívja fel? Asszonyom, tűnjön az anyjába, és ne bizalmaskodjon velem… Azt mondta, mondjam meg magának, hogy… a szavába vágtam: nem rám tartozik, hogy mit mondott. Ó, bocsásson meg, szomszéd, ki van fordulva önmagából. Van mentája? Igen, van. Főzzön nekem, kérem, vagy 5 liter teát. Mi történt magával? Kívánom. Félszemmel rám sandított… szomszéd, ha már szóba jött… Hagyja, ne most. Rendben, ahogy akarja. Én lemegyek, hozza le. Lementem.
Az ablakhoz húztam a fotelt, felvettem a pólóm, amin azt írta, „And now I understand / what you tried to say to me / how you suffered for your sanity / how you tried to set them free”, kinyitottam az ablakot, és nézegettem a csajokat. Jöttek-mentek. Rövid szoknyák, szűk farmerek, kicsi cicik, sajnos. Magasak, alacsonyak, soványak, kövérek, mindegyikbe beledugtam volna a faszom. Így jön nekem a tavasz. Évente olyan 12 hónapon át. Odakint Mogoşné azzal a dög Jimmy-vel. Te, megnyírta és masnit kötött neki. Úgy nézett ki, mint egy fehér felnőtt férfi szőrös segglyuka. Kitört belőlem a röhögés. Te, szóval röhögtem, mint egy idióta. Meghallotta – a kutyák akkor is jól hallanak, ha háziasultak. „Mi az anyád picsáját röhögsz?”, fortyant fel. „Te láttad, hogy nézel ki?” „Láttam, és mi a faszomat csináljak, ha ez a banya begolyózott? Folyton a szememre veti, hogy nem vagyok nőstény, és hogy nem szültem neki egy tucat kölyköt.” Beintettem neki a középső ujjammal, „te basztál még azóta?”. Elégedetlenül csóválta a farkát, „kivel? megfeledkeztél rólam… te, szóval önzőbb lények nálatok, embereknél nincsenek is”. Vannak, mondtam, és mutattam neki egy netről kinyomtatott fotót egy burmai macskáról, idenézz. Csúfondárosan rám mordult, „tudod, hogy ingerelnek a macskák”. Megígértem neki, hogy a napokban elviszem dugni, és hogy el ne felejtsem, kinyomtam egy cetlit a képernyőre: „elvinni Jimmy-t dugni.”
Megjött Neliné egy vedernyi teával. Arra gondoltam, mit nekem 5, mit nekem 10 liter. Megédesítettem mézzel attól a… attól a másiktól. Á, hogy megy a dolog? Szeretjük egymást, szomszéd, a második fiatalságát éli. Újabban fogta a puskáját, és vadászni jár. Mindig hoz nekem egy-egy fácánt, egy-egy nyulat, egy-egy rákot, egy kiló narancsot, amit csak talál. Mi a francért nem hagyta ott azt az aszott feleségét? Bajok az örökség körül, és mint hogy osztozkodásra kerüljön sor, inkább mindegyik az édesanyukájával. Kinyomtam még egy cetlit a képernyőre: „megdugni azt a szikkadt picsát.”
Megittam 3 bögre mentateát. Állítólag jó az i.b.sz.-re. Hátradőltem, telemertem a bögrét a vederből, a számhoz emeltem, és szürcsölgettem. Jimmy madame Mogoş ölében ült és bóbiskolt. „Jimmy, ennek a nyanyának van még picsaszaga, valami?” Nem vette a fáradságot, hogy felemelje a fejét, csak odamorogta, „közönséges vagy, rohadj meg”. Mostanig, amikor ezt írom, senkivel nem beszéltem.
PS: A kutyáknak igazuk van.
Te, szóval álltam a szavam.
Felmentem Mogoşnéhoz, és elkértem Jimmy-t. Asszonyom, mondtam, szép idő van, adja ide, hogy sétáltassam meg egy kicsit, amúgy is járnék egyet. Ideadta. Egyébként sem érezte túl jól magát, ült elfolyva egy öreg fotelben, és sóhajtozott. Ha én meghalok, te kire maradsz, szegény kutyusom? „Leszarom”, vakkantotta Jimmy vidáman.
„Hova megyünk, tesó?”, szegezte nekem a kérdést a dög. Nem tudom, keressünk valami dugnivalót. „Hát akkor gyerünk ahhoz a koszos szukához a másik utcában.” Te, menjünk, de nem fogod élvezni. „Miért?” Eltaposta egy autó úgy egy hónapja, most afféle múmia a járdaszegélyen. Látom, még senki nem szedte fel onnan. „’Aj, milyen kár. Azt hittem, hogy csak az emberekkel történik ilyesmi. Jó volt a ribanc.” Mint minden hátrányos helyzetű, férjtelen, állástalan nő, aki vagy valamelyik klubban, vagy valami blogon lopja a napot, válaszoltam. „Mi az a blog?” Egyszerű, ismered azt a boltot a túloldalon, ugye? Bólintott, ismerte. Hányszor nem bámultad a szalámikat a kirakatban… „Ajjaj”… Hányszor nem csorgott a nyálad és képzelted el, hogy habzsolod, marcangolod, cibálod a porban, csak hogy a lábad előtt lásd őket… és mert nem kaphattad meg, ugattál, ugye? Igen, ugatta. Hát ilyesmi a blog. Emberek holmi falak mögött, akik egy adag együttérzésre vágynak. „Meghalad.” Őket is…
A parkba mentünk. Ott mindegyre felbukkannak kutyasétáltató hölgyek. Az a póló volt rajtam, amin azt írta: „The morning will come / In the press of every kiss / With your head upon my chest.” Megérkeztünk, leültünk egy padra. „Maradunk?” Maradunk, mi a faszomat csináljunk? „No, és mikor dugunk?” Ahhoz, hogy dugjunk, fel kell szedjünk valakit. Ahhoz pedig, hogy felszedjünk valakit, türelmesek kell legyünk, te kutya. „Nekem nincs türelmem.” Ültem hátradőlve, ő pedig mellettem figyelmesen, mozdulatlanul, tökéletesen mímelve egy tavaszi nap restségét. Először egy felnőtt nő haladt el előttünk egy fekete bichonnal. Érdektelen. Aztán egy fiatal szőke, akinél sikerrel jártam volna. Egy keverék kutyát vitt pórázon. Male-t. Harmadjára valami kézzelfogható: egy 30 körüli nő egy bizonytalan fajtájú (de fajtiszta) nőstény kiskutyával. Mindketten leverten, a helyzethez nem illő gondoktól űzve. Észrevettek minket, és lassítottak. De előbb a gondolataink találkoztak, ismerkedtek és ölelkeztek össze. A kutyám üdvözli a kutyusát, mondtam a nőnek mosolyogva. Normális esetben egy ilyen megszólítás ára egy fejedhez vágott táska. Ő viszont egyedül volt. Lerítt az arcáról, a ruhája szabásáról, a kutyusa járásáról, a légköréről, az őt odahozó léptek neszéről. A kutyusom jól nevelt, mondta. „Te, jó a kislány, vigyázz, mit csinálsz, mert ha elszalasztjuk, lepisálom a lábad, és tökön haraplak – élesek az agyaraim, egyszer már figyelmeztettelek.”
Szóba elegyedtünk. Ő házas, bizonytalan időre különvált a férjétől, gyereke nincs, se nagy életkedve, se jövedelme, se barátai, ám vonzó, én egy cégvezető, egyedülálló, mert a vállalati teendők miatt nem volt időm megnősülni, egyedül a nagy szerelem keresésében, a kutyámhoz láncolva, akit Marcunak hívnak. És a masni, kérdezte derülten. Á, a nagyim… nem engedem, hogy engem dédelgessen, így aztán rajta áll bosszút… A nap szelíden ragyogott, a gyerekek vadul hancúroztak, Jimmy pedig már a másikat szagolgatta. Hogy hívják a kutyust? Antoanela. Úgy tűnik, kedvelik egymást. Szerintem is. Ha nincs egyéb elfoglaltságod, meghívnálak magamhoz egy teára, hogy még mesélgessünk a magányunkról, mondtam neki. Mért ne?
Megérkeztünk, beléptünk. Én Adriana vagyok. Á, micsoda modortalanság, bocsáss meg, én Matei vagyok. A fürdőszobám szabad, hagyjuk őket ott ismerkedni? „Tesó, te aztán zseniális vagy, nem mondom.” Ott hagytuk őket, szégyentelenül dugtak – az ugatásából ítélve a kiskutya eléggé kurvásnak tűnt… Főztem egy teát, odamentem Adrianához, a bögréket az asztalra tettem, egymásra néztünk, kigomboltam az ingét, kivettem a melleit, megcsókoltam a nyakát, hanyatt fektettem, benyúltam a bugyijába… Matei, nem megy, ne haragudj. Felkeltem. Mi a baj? Nem tudom, nem megy. El voltam vörösödve, meg akartam dugni. Legalább hagyd, hogy hozzád dörgölőzzek, kínos, hogy… Nem, ne haragudj, ne. Megigazította a ruháját. Mennem kéne. Gyere, legalább beszélgessünk még. Nem is tudom, ne ma. De hát mit tettem? Erőtlen tiltakozás volt, a partinak igazából lőttek, megemésztettem már a gondolatot. Szép vagy, mondtam neki. Tudom.
Beszólt a fürdőszobába, gyere, Anto, azt hiszem, elég volt. A nőstény erőtlenül tiltakozott, Jimmy épp nyalta megint. Sajnálom, mennünk kell. Jimmy úgy maradt lógó nyelvvel. Tudod, nem vagyok férjnél, van egy barátom, aki jelenleg a kórházban fekszik, és van egy kisfiúnk, aki most az iskolában van. Megvigasztaltam egy érzéketlen idióta modorában – eh, mit tudj tenni. Hűséges vagyok hozzá, és azt hiszem, szeretem őt. Azért jöttem ide, mert hiányzik. Bocsáss meg, hogy hazudtam. Gyanítom, hogy te is hazudtál nekem. Én sose hazudok, hazudtam neki, aztán elköszöntünk egymástól. Néztem az ablakból, ahogy távolodik, és megáll taxira várni. Aztán hazavittem Jimmy-t, aztán visszajöttem, aztán beléptem a netre, hogy a magányos férfiakról olvassak. A guglin található jó pár millió oldal.
–
Dankuly Csaba fordítása
–
–
