A leszállópályán a megegyezés ellenére
nem várt senki. Azaz mégis. De nem az,
akire vártam. A távoli épületből két alak
bontakozik ki, egyenesen felém tartanak,
sötét szemüvegükön megvillan a vérvörös
alkony. Normális tempóban, határozottan
közelednek, egyszerre, katonásan lépnek.
Egyenruha, egyensapka, váll-lap, fehér
kesztyű. Díszfogadás? Álca, vagyis más
szándék? Erős majmok bolygója-érzés.
Visszafordulnék, nem is annyira félelemből,
inkább a józan ösztön szavára, de a gép eltűnt,
pedig nem is hallottam felszállni. Megállok,
rágyújtok, mint halálraítélt az utolsóra.
Mikor közelebb érnek, terpeszbe merevednek,
kezüket összekulcsolják hátul. Nem tisztelegtek,
tehát letartóztatás. 100 méter távolság. Kb.
Pisztolytáska a zakójuk alatt (mutatják), az
oldalukon valami jelvény (mutatják), csakhogy
kivehetetlen, miféle. Állunk, nem mozdulunk,
a sötétség egyre sűrűbben gomolyog közénk.
Kivárják, amíg kialszik a parazsam, megadják
a végtisztességet? De miért hagynák szem
elől veszni a tökéletes célpontot, latolgatom
– mit is? az evidensen teljesen kilátástalan,
mégis a pillanatnyi szabadság eufóriájával
eltöltő menekülési esélyeimet? –, mielőtt
nagy ívben elpöccinteném a csikket.
–
Szamuráj
Szórakoztam volna egyet, de elkéstem.
A bárban már csak a szamurájhajú pincér
őgyelgett, aki mindig olyan furcsán néz,
egyenesen rád, mégis valahova köréd,
egy valamit látó keleti bölcs észvesztő
nyugalmával mosolyogva, mintha kérdésére,
sört?!, nem is tőled, hanem az aurádtól
várná a választ. Mert ez a specialitása:
előbb feldobja az üveget, hogy megpördül
a levegőben, aztán elkapja a háta mögött,
és még ugyanazzal a mozdulattal lepattintja
róla a kupakot – sose ejti el, ez mindig
ámulatba ejt. Most viszont nem engedtem
a szuggesztiónak, nem kívántam
végigvigyorogni a bűvészmutatványát.
Behúzódtam egy sarokba, sima vizet kértem,
egyelőre egy pohárral, és bámultam ki az
ablakon a kerthelyiségre, ahol az asztalok
és székek leláncolva, vastagon behavazva
derengtek a szürkületben. Maximum ha
rágyújtasz, merészkedsz ki. Feltűrt gallérral,
fogvacogva, egyik lábadról a másikra állva,
toporogva, de azért jólesik letüdőzni és
belefújni a füstöt a tiszta levegőbe.
Legurítottam a „piám”, kisétáltam. Feltűrt
gallérral, fogvacogva, egyik lábamról
a másikra állva, toporogva, de azért jólesett
letüdőzni és belefújni a füstöt a tiszta
levegőbe. Visszafele útba ejtettem a pultot,
s most már egy egész üveg vízzel bebiztosítva
tovább nézelődtem, és vártam, mintha valakire.
Vagy valamire. Annyit tehetek, hogy mielőtt kiraknak,
ha nem iszom is meg, mégiscsak rendelek egy sört:
talán a srác ez egyszer mellé fog. Törött üveg
semmit nem jelent, de legalább történik valami.
–
