I.
Mint a gyümölcsöt
Kint a városból, kintebb
egy kilométerrel.
Kettő, maradhat?
Egy konténerben ’lakom’,
mint a munkások,
a szoba fém és a zoknim
még soha nem száradt
gyorsabban.
A hajam begöndörödne,
ha odatartanám,
több hanggal égne,
mint az alufólia,
ami perceg a fémen.
Ez egy konténer.
Boldog vagyok:
az ablak nyitható,
van párkány,
a sör ’hűs’ marad.
De! Látom a szomjas
munkásokat, ahogy reggel
majd az ablakom alatt,
nézik a párkányt,
a söröket,
és egyszerre
rázni kezdik
a fémszerkezetet –
néhányan távolabb
maradnak,
mint a galambok –
hogy, ami leesik,
az az övék
legyen véletlen.
És, majd, ha leesik,
akkor nem tudom,
demokrácia,
vagy
diktatúra,
megszavazzák,
hogy ki ihat,
vagy
megmondják,
hogy
egyenlően,
ki tudja,
erősebb kutya
baszik.
Mindenesetre
egy dobozzal
a szobában hagyok,
talán önző vagyok,
de így is hallgatag,
ha majd reggel hallom –
oh, hallanám, oh szent
összefogás, mi kell még –
akkor engedem,
hogy lerázzák,
s ha már leesett, leestek,
akkor egy cigit elszívok
az ablakban és figyelek,
hogy a szőr a hasamon
be ne göndörödjön.
(Varsó, 2013. 11. 09.)
II.
Var, só
Sóhegyek a hegedt sebben.
Nehéz és agresszív,
beléd issza magát,
mint a hideg, sűrű
vodka, lassan.
A levegő tele van
feszültséggel,
a varsói lányok túl
szépek és törékenyek,
vagy épp kurvásak,
könnyen letörhetőek
és jól öltözöttek.
A férfiak nem,
a férfiak nem azok,
agresszívak és látni,
ahogy feszül
az ágyékuk, de
nem a merevedéstől,
hanem a súlytól, de
nem a sok hústól,
hanem a tömérdek
feszültségtől.
Igen, geci.
Nevezzük nevén
a gyereket,
amiből (!)
mondjuk ki,
itt nincs
annyira sok.
Aki van,
az aranyos
és pici
vagy épp
feszületben
felnövő.
Olyan, mintha
senkinek sem lenne
anyja, a hőseik,
Jézus és Mária
nyaralnak (?)
Szülő Szűz nincs,
Jézus kirándul
és az őszi napfényben
melegíti a lábát
a sztálin emlék(?)parkban.
Igen, egy csöves.
Jól álcázza magát,
még részeg is,
hogy hihetőbb legyen.
A sör folyik,
nem csak az utcákon,
az idegenek
– nekem –
maguknak
helyiek, közel
ülnek hozzád,
de csak a férfiak,
a nehéz és párás
karjuk nyomta
levegő megmozdul
és rám nehezedik.
A lányok rejtetten
szemeznek,
vagy kiszúrják
a külföldit,
vagy szép
lengyel vagyok,
vagy lengyel,
magyar két
bratanki?
Fenyegető
a város, nem
az emberek,
német és orosz
épületek harcolnak,
éles éleikkel
az üvegépületek
kardoznak a szép,
szebb (?) csúcsokkal.
Nem csodálkoznék,
ha valahol előugrana
valaki és jól megverne,
elvégre szép lengyelnek
hihet, nem tudhatja,
hogy lengyel,
magyar két bratanki,
hogy én is vagyok (?)
Senki sem tudja,
hogy vagyok.
Csak az épületek
és a szép lányok,
csak őket lesem meg.
Nekem itt a férfiak nem barátok.
(Varsó, 2013. 11. 10.)
