Léna olyan volt, mint a tavaszi eső: ha elkapott, csúnya megfázás lett a vége, de ha nem jött, szomjúsággal telt az április. Ez volt a legköltőibb, ami valaha eszembe jutott róla.
—-Úgy múltak a napok, hetek, hogy Lénára vártam, és ha láttam, hogy máshol van, mással valami mást csinál, kínzott a féltékenység. Néha a bőrömet karmolgattam, máskor a fejemet vertem a fürdőszoba csempéjébe, de a csempe is csak rá emlékeztetett. – Ocsmány színe van, lecserélhetnéd valami divatosabbra – mondta, és már nem magamra, a csempére haragudtam. Léna azért nem jön, mert taszítja a 40 éves csempe meg a megbarnult fuga.
—-Lénával egyébként jó barátok voltunk. Megismerkedésünk óta rengeteg közös dolgot véltünk felfedezni magunkban; mint amikor az ember megtalálja a sosevolt testvérét – noha egyikünk sem volt egyke –, de mi egymás ikrei lettünk. Szilárd barátságunkat az roppantotta meg némiképp, amikor pár éve egy magányos estén egy félhomályos teaház párnáin fekve bevallottam, hogy néha szeretném megcsókolni. Nem tudom, mit vártam ettől a bejelentéstől. Talán azt, hogy kacag egyet, és azt mondja, „Nincs ebben semmi különös, én is meg akarlak csókolni”. Nem ezt mondta. A lámpák élesedtek, a lágy zene hangosabb lett, Léna pedig csendes és komor foltként ült a sarokban. Nem tudott mit kezdeni a közlésemmel, így Valentin-napon.
—-Azóta bánom, hogy olyan meggondolatlan voltam. Akkoriban esett át egy szakításon, mire én, az egyetlen barátja le is csaptam a lehetőségre. Ezzel viszont a túloldalra kerültem, azok közé, akikből kedvére válogathat, de akikben nem bízhat.
—-Nem beszéltünk erről többet, próbáltunk úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Tudtam, hogy nem a csempe miatt nem jön át többé, de igaza volt, tényleg öreg és ronda volt a nagymamám után rám maradt fürdőszoba, ezért úgy döntöttem, felújítom, amennyire ez a két kezemmel lehetséges. Csináltam egy „előtte” fotót, és feltöltöttem a közösségi oldalra, egy frappánsnak remélt szöveggel, hogy minden ismerősöm tudja, milyen hasznosan töltöm majd a hétvégét. Elvégre ami ott nincs fent, az meg sem történik. Egyelőre azonban csak a kanapén heverve próbáltam rávenni magam, hogy elmenjek a barkácsáruházba a szükséges hozzávalókért. Azt mondtam magamnak, még néhány lájk, és elindulok, de olyan szánalmasan kevés embert érdekelt a felújítási projektem, hogy majdnem fel is adtam az egészet. Akkor írt rám Léna.
—-– Hú, van pár ötletem! Vagy tudod már, milyen lesz? – kérdezte, és én már attól elmosolyodtam, hogy felugrott a telefonomon a profilképe.
—-– Nem tudom, mi legyen… meg olyan macerás is… lehet, hagyom a fenébe.
—-– Ne! Csináld meg! Tök jó lehetne.
—-– Nem jössz át segíteni? Te sokkal jobb vagy ezekben…
—-Hosszú ideig nem jött válasz, legalábbis úgy hosszúnak tűnt, hogy én közben meredten bámultam a telefonom. Túl merész voltam. Valahányszor kellemetlen dolgot kérdeztem tőle, ő hosszú szünetet hagyott a válasz előtt, és ilyenkor rendszeresen az a teaházas este jutott eszembe, meg Léna megalázó csendje.
—-– Oké, de csak később érek rá – csipogott a válasz, nekem pedig többször is el kellett olvasnom, mire megbizonyosodtam róla, hogy ez egy igen.
—-Délután eljött velem csempét, festéket meg fürdőszobatextilt venni. Egész éjjel dolgoztunk, másnap délig aludtunk, aztán újra nekiálltunk. Csak akkor hagytuk abba, ha valamilyen halaszthatatlan szükségletünk támadt, vagy amikor Lénát keresték telefonon.
—-– A pasid? – kérdeztem, amikor visszajött az egyik kiterjedt telefonbeszélgetésből.
—-Megrázta kócos fejét. – Az ügynököm.
—-Értetlen képet vághattam, amit ő visszatükrözött, de aztán eszébe jutott, hogy nekem még nem is mondta, izé, elfelejtette.
—-– Angliába megyek.
—-Kiesett a kezemből az ecset. Ha ügynöke van, nyilván nem csak kirándulni megy. Léna szeretett titkolózni, akkor érezte jól magát, ha se a szülei, se a barátai nem tudtak róla mindent. Nem tudtam, hogy azért csinálja, mert paranoiás, vagy ez a remekül működő stratégiája arra, hogy folyton érdekesnek tűnjön. Ennek ellenére bíztam benne, hogy egy ilyen horderejű dolgot elmondana a legjobb barátjának.
—-– Brightonba. Au pair leszek egy családnál, akik…
—-– Nem is szereted a gyerekeket! – vágtam a szavába.
—-– Pénzért majd megszeretem őket – vont vállat, mintha ez teljesen jelentéktelen probléma lenne.
—-– Kösz, hogy szólsz… mikor mész? Holnap?
—-– Majd csak a jövő héten… – láttam rajta, hogy elszégyellte magát. Pont olyan volt most, mint én, amikor nem mondtam el neki, hogy meghalt a nagyapám. A papa szíve éppen egy héttel a záróvizsgánk előtt adta fel, és én nem akartam, hogy egy ilyen dolog megzavarjon minket; ő sajnált volna, én meg rosszul éreztem volna magam miatta. Aztán minél több idő telt el, annál kevésbé tudtam, hogy kéne előadni neki. A városban sétálgattunk, amikor rámutatott egy plakátra, hogy arra a koncertre szívesen elmenne másnap, amikor kiböktem, hogy én sajnos nem tudok, mert temetésre megyek, a nagyapáméra. Aznap már nem is szólt hozzám, de másnap megjelent talpig feketében a 30 fokos napsütésben. Még kalapja is volt fátyollal, és én először arra gondoltam, hogy biztosan azért jött, mert ez az egyetlen alkalom, ahova egy ilyen darabot felvehet.
—-Csendben maradtam, ahogy ő hallgatott annak idején. Már azon gondolkoztam, milyen ruhám vagy kiegészítőm van, amit kizárólag reptérre, egy barát búcsúztatására lehet felvenni. Akkor ő odajött, leült mellém a padlóra, és megölelt. Sosem voltunk összebújósak, de azóta a Valentin-nap óta a minimálisra szorította a velem való testi kontaktust.
—-– Nekem nem szóltál.
—-– Nem – ismételte. Nem mondta, de tudtam, hogy azért nem szólt, mert nem akarta, hogy vele menjek. Legszívesebben mindent vele csináltam volna, de ő szabad akart lenni.
—-Felé fordultam, megragadtam az állát, és megcsókoltam. Erre vártam három éve; verseket írtam a pillanatról, reménykedtem, néha még álmodtam is róla, de most, hogy megtettem, keserű volt. Nem képletesen, hanem szó szerint, keserű volt nekem a szája, és tudtam, hogy neki is keserű az enyém. Elhúzódtam és a szemébe néztem, ő pedig azzal az „ugye én megmondtam előre?” kifejezéssel pillantott vissza rám.
—-Legszívesebben megrángattam volna. „Miért nem hagytad ezt akkor? Miért engedtél évekig epekedni?” Ezeket akartam az arcába kiabálni. Elhúzódott az ölelésből, és akkor rájöttem: azért, mert azt akarta, hogy a barátságunk akkor érjen véget, amikor neki jó. Félt, hogy idő előtt egyedül marad.
—-– Megcsinálom a vécé mögötti részt, jó? – ajánlotta fel, és már a csésze mellé is térdelt vezekelni.
–
–
–
