„Az orvos tanácsa” egy olyan rádióműsor, amit nagyon sokan hallgatnak, számos okból kifolyólag. Egyesek azt szeretnék tudni, milyen a savasságuk: hipo-e vagy hiper. Sokaknak fogalmuk sincs, mi az a hipo vagy a hiper, ez viszont egy cseppet sem zavarja őket, mert úgysem képesek lemondani egy hideg fröccsről vagy a savanyúságról. Mások nyomasztó problémáik miatt hallgatják.
—-Az e heti műsor nekünk szólt, a többségnek, akik rendszertelenül étkezünk, felhajtunk egy, néha esetleg több fröccsöt is, azoknak tehát, akiknek „meg kell tanulnunk lazítani”.
—-„A modern ember fáradt és ideges. Egy rohanó világban él, nincs ideje és nem tud pihenni, ellazulni. Íme, hogyan kell lazítanunk! Nem elég csak leheverednünk, ugyanis elaludhatunk görcsberándult izmokkal, nem szabadultunk meg még a napi gondoktól, a kellemetlenségek még álmunkban is kísértenek és emésztenek minket. Miután elhelyezkedtünk az ágyban, lassan csukjuk be a szemünket, tárjuk szét minél jobban a karunkat, és nyújtózzunk ki, amennyire csak tudunk. A lazításnak a lábujjbegyekkel kell kezdődnie és felfele kell haladnia, amíg teljesen átjárja minden porcikánkat. Valamennyi lazuló testrészünkre gondosan figyelnünk kell. Aztán amikor úgy érezzük, hogy egészen ellazultunk, képzeljünk magunk elé valami szépet és különlegeset. Tanácsos egy olyan eseményt választani, amely valaha boldoggá tett minket. Mindennek különlegesnek, oldottnak kell lennie.”
—-Hanyatt feküdtem, széttártam a karjaim, hogy csak úgy recsegtek-ropogtak a csontjaim, behunytam a szemem, és élvezettel gondoltam arra, hogy néhány száz hallgató most hozzám hasonlóan az ágyban hever és valami szépre igyekszik gondolni.
—-Kezdjük a lábakkal. Koncentráltam. Eszembe jutott a múlt nyár, amikor a tengerparton feküdtem. Maria, a barátnőm, betemetett homokkal. Csak a két szemem látszott ki, amelyekkel a tajtékzó hullámokat néztem, meg a két lábfejem. Elképzeltem ezt a jelenetet, és éreztem, amint erőt vesz rajtuk a zsibbadás és az elernyedés. A fejem egy kicsit oldalra billentettem. Éreztem, ahogy a zsibbadás felkúszik az egész testembe. És amikor nem maradt más belőlem, csak a szívem, amelynek hallottam a dobogását, meg az ide-oda cikázó gondolataim, elkezdtem keresni a mindent beteljesítő emlékképet. Rájöttem, olyasmire kell gondolnom, amiben nem vettem részt közvetlenül, hanem valahol a dolgokon kívül állva derűsen szemlélődtem.
—-A nagyanyámmal voltam. Csak mi ketten. Egy virágzó réten keltünk át ragyogó, éles napsütésben. Majd egy bokrokkal meg gyommal benőtt patakocskához értünk, amelyet csupán akkor vettél észre, amikor már a közelében jártál és meghallottad a csobogását. Ráérősen mentünk, nagyanyám időnként hátranézett, hogy tartom-e vele a lépést, nem maradtam-e le túlságosan. És egyszer csak elfogott a félelem, mert az volt az érzésem, egyedül mi maradtunk a világon, s gyorsan utána szaladtam, kétségbeesetten arra vágyva, hogy mielőbb utolérjem.
—-Nagyanyám emlékképe egyre jobban elhalványult. Egy mind elmosódottabb arc fordult felém, amelyen csak a szelíd szemek voltak az övéi. Végül már ennyi se maradt a nagyanyámból, csupán egy körvonal, amely apró léptekkel haladt a magas, még kaszálatlan fűben. Az igyekezet, hogy mindent tisztázzak, hogy azt a fűben lépkedő alakot nagyanyám vézna testévé változtassam, szertefoszlatta az emléket.
—-Mikor éreztem még vajon ehhez hasonlót? Igen, most nemrég. És vajon miért foszlott szét a réten sétáló nagyanyám, és mindössze az alakja maradt meg tisztán bennem? Igen, eszembe jutott, és van hasonlóság e két emlékkép közt.
—-Egy január eleji este volt. A szobámban üldögéltem Elenával. Nagy, csendes pelyhekben havazott. A hó mindent bolyhosan és fehéren beborított. Le volt oltva a lámpa, a szobát csak a kályha nem túl jól záródó ajtaja mellett kiszűrődő lángok világították meg, és az utcáról egy zöld fémoszlopon lógó villanykörte. Elena az ablaknál állt és nézte a hóesést. Én az ágyon fekve figyeltem őt. Kezével a hideg ablaküvegnek támaszkodott. Néha felém fordult és mondott valamit. A fény úgy esett be az ablakon, hogy csak a testét láttam, mely mintha ragyogott volna, és csillogó szemeit, a szemeit, amelyeket oly jól ismertem és amelyekbe oly gyakran belenéztem. Akkor az volt az érzésem, csak mi ketten maradtunk, egyedül nekünk havazik, de ahogy néztem őt az ablaknak támaszkodva, tekintetem bal kezének bepólyált gyűrűsujjára tévedt, amely akkora volt, mint egy pityóka, s elnevettem magam.
—-– Min nevetsz?
—-– Eszembe jutott az ujjad. Szegénykém.
—-Kis híján ujj nélkül maradt. Éppen akkor fogott neki húst szeletelni, amikor a „Hello Dolly” című híres áriát énekelte, s ottfelejtette az ujját. Annyira megijedt, hogy rögtön felhívott. Sírt a telefonba, én meg nem egészen értettem, mi történt vele, úgyhogy magam is rendesen megijedtem, de mire megérkeztem hozzá, már lenyugodott és bepólyálta az ujját. Az az ujj volt, amely előbb vagy utóbb viselni fogja a jegygyűrűt, amelybe ki tudja milyen név lesz majd bevésve, merthogy tavasszal különféle zavaros és furcsa magyarázkodások után elhagyott. Sajnálja, mondta, kétségek közt hányódik, csak engem szeretett és szeret, de úgy érzi, szakítanunk kell. Még most sem igazán értem, mi történt, ám nem is igen érdekel, habár néha gondolok rá, és mindig azzal a nagy, bekötözött, feltartott ujjával látom magam előtt.
—-„Kedvesem – mondtam neki –, ha levágod az ujjad, az komoly. Akkor a jegygyűrűt egy csini láncocskán a csonkra akasztod, s miközben elegánsan sétafikálsz az utcán, kecsesen ide-oda himbálózik. Irtó viccesen hatottál volna.”
—-Megpróbáltam visszakapcsolni a rádióadás útmutatásaihoz, és arra a szépséges látványra gondolni, amikor Elena az ablakban a havazást nézte, én meg úgy terpeszkedtem az ágyon, mint valami vörös pillangó egy százszorszépen.
—-De hirtelen a fülembe csengett, mintha csak ott volna mellettem, Tavi nagybátyám hangja, aki egy elbűvölő ember volt, nagy és fura orral.
—-„Apád ott feküdt mellettem. A földre zuhantunk egy romhalmaz mögött. Amikor a dolgok valamennyire lecsillapodni látszottak, ő kissé felemelkedett, hogy megnézze, mi történt. Valószínűleg egy mesterlövész látta, hova rejtőztünk el, és várt. Apád felkönyökölt, és egyetlen lövés hallatszott még. Oldalára bukott, a bal karjára, amely összebicsaklott alatta. Egy méterre se volt tőlem, és láttam, hogyan alszik ki az élet a szemében, amint a földre hanyatlik. Nem volt ideje még megszólalni sem, csak sóhajtott egyet, mélységes szánakozással és szomorúsággal a hangjában. Aztán vissza kellett vonulnunk, és magunkkal vittük őt. Kezdett borzasztó hideg lenni, így csak néhány nappal később tudtuk eltemetni. Mikor a sírját ástam, annyira meg volt fagyva, hogy amikor le akartam húzni az ujjáról a jegygyűrűt, hogy elhozzam anyádnak, nem sikerült. És néztem őt, és tudtam, hogy te még kicsi vagy, és tudtam, mennyire szeret téged, és sírva fakadtam. Miután letöröltem a könnyeim, hát látom, hogy a velünk lévő katona épp előveszi a bicskáját, és le akarja vágni az apád ujját. Úgy éreztem, megőrülök. Ha levágja az ujját, ott helyben lelövöm. Aztán megint zokogni kezdtem, rátok, anyádra gondolva. Nem bírtam abbahagyni. Metsző szél fújt, a mező kihalt volt, az ég ólomszínű, és mintha csak mi maradtunk volna, meg valami ellenséges, ami körülvett minket.”
—-Elűztem a fejemből ezt a látványt, amely akaratom ellenére tolakodott a többi közé.
—-Minduntalan ezekre a dolgokra gondolva teljesen megfeledkeztem a lazításról, összegörnyedve feküdtem, valamiféle várakozásban. Nem, ez így nem jó! Ismét kinyújtóztam, megpróbáltam újra emlékezetembe idézni a strandot, ahol homokba temetve feküdtem s csak a két szemem és lábfejem látszott ki. Szerettem volna megint ellazulni, érezni azt a kellemes zsibbadást. Alighogy belefogtam a kényes műveletbe, a régi CFR-ingaóra, amit apám nyert egykor tombolán, és amire annyira büszke volt, hetet ütött. Nyomban kiugrottam az ágyból, mert már félórája fel kellet volna hívnom egy kedves barátnőmet. Igen, ugyanazt a barátnőmet, aki az elmúlt nyáron betemetett homokkal a tengerparton.
Dankuly Csaba fordítása
–
