Gondolatoktól felcicomázott
és azonfelül elnyűtt
Titkon az álmokból vett magányt fényező
Igen. Test vagyok, mely szavakhoz vonzódik.
A papír, a tinta friss illata
elszédít. Mikor olvasok
spórákkal is tudok szaporodni
Ceruzával a kezemben simogatlak
és elfojtom lélegzeted
(annyira virág, mégis húsevő)
Csak nem fogsz épp most elhagyni
nyelved pengeélén táncoló szavakba fúlt arccal –
amikor az utolsó verssor már elhullóban
Nárcisz a virágnevem
Gyakorta
vállaimat tenyerembe szorítva
melleim könyökömmel eltakarva
Lótuszba ülök
bokáim elfedik a résem
Ideig-óráig eljátszom magamban (a gondolattal)
mondván: Könnyű nőcske vagyok és lehet
hogy oly magasra emelkedem
ahol senki el nem érhet
(nocsak minő sellőfióka bújt el benned)
Ha senki nem lesz velem
szeretni fogom önmagam
Ráhajolok a padlóra amely most már tükröm
csókolni akarom a képem
de egy fuvallat hullámokat keltve
képem vízmásába ejtem lábujjhegyem
és vele együtt merülök el benne
A padlón vérfolt terem
Nem akarok álmomban megvénülni
Éjjel
ébren lesem amint rámtelepednek
a ráncok szépen sorban
A selymes és puha bőr (vígan) összegyűl
és kéreggé válik a kezeimen
A csupasz kezeken. És nincs kiút.
Kék hajszálerecskék
A szám összeszorul és felduzzad
Ennyi sötétségtől elfehérül a szem és
ránccá változik. Reggel múltáig.
Nem akarok álmomban megvénülni
Ezért bújok éjről-éjre fehérbe. Éber vagyok.
Hullaszínű vagyok. Hogy már magamat sem látom.
A némaság a nő magasztalása
A szoba sarkában állok
és a falakról térdre ereszkedem
Hétszer zúgott át rajtam egy sor
nem találva helyét
Teltek a napok éjek éjek napok és ajkam nem tapadt
egyetlen szóhoz sem
És akkor kezdtem látni homályt kezdtem látni
Szemeim előtt
És egyetlen szóból kikelt fényt
Világítani.
Ó, te, aki egyedül vagy a magányosok közt és
mindennek lényege
A fájdalom néma. A szerelem vak.
Vakarcs Szilárd fordításai
