„Lassan a lélek sem lesz képes fölismerni tulajdon porhüvelyét.”
(Ismeretlen közép-európai szerző)
Van egy aprócska park a város szívében, szökőkúttal a közepén, ami csak ritkán működik, s ha éppen lötyög az alján egy kis víz, hobók áztatják magukat benne, szebb és jobb jövőt remélve. De akad itt csupa olyasmi, ami az erre járók kényelmét szolgálja, árnyékot adó, terebélyes gesztenyefák és támlátlan padok. Ha úgy érzed, hogy eltelítődtél mindazzal, amit – pontosabb kifejezés híján – lelki szalmonellának hívhatunk, keress magadnak egy barátságos zugot, és hagyd, hogy az történjen, amit a bölcsesség vu-veinek nevez. Vegyük azt a szobrot ott a hátsó, kovácsoltvas kapu tőszomszédságában. A talpazat felirata régen lekopott, így a patinás zöld alak lehet a szent királyok egyike, egy neves orvos, vagy akár a megtagadott nagyapád, egyszóval bárki, akit az utókor bronzba öntésre érdemesnek tartott. A madárszaros fejtető méltóságát hogyan is vitathatnád? A legenda szerint egy híres világfi úgy rendelkezett, amennyiben halála után szobrot állítanának néki, elektromos kerítéssel futtassák körbe az emlékművet, s magát az alkotást is lássák el némi feszültséggel, megakadályozván a bélbajos galambok guanózáporát. Ennek a szobornak nincs neve, és az arca sem árul el róla sokkal többet, mint amit elsőre megtudhatunk. Csak van. Nem történik vele semmi, és általa sem, és ez az állapot már egészen közelít ahhoz, amit eleink így fogalmaztak meg: „önhelyét aki el nem veszti hosszan élhet meghalni és el mégse veszni örökélet”
—-A kovácsoltvas kapu falait már elemésztette az idő. Málló vakolat és porladozó téglák. De a semmi nem vész el, csak átalakul elvét a parkbeli verebek nemcsak ismerik, hanem a gyakorlatban is alkalmazzák. Apró lábaikkal fölkapaszkodnak az omladozó falra (szinte függőleges a felület, amin egyensúlyozni kénytelenek), s csőreikkel csipegetni kezdik a törmeléket, de olyan mohón, mint a sivatagi utazó, aki égből hullott mannára bukkan negyvenévnyi vándorlás után.
—-Amott a túlsó végen riadt madárraj röppen a felhőtlen ég felé. Néhányan megállapodnak a közeli tisztáson, páran örökre eltűnnek a szemünk elől. Egy kocogó nő suhan el, és futás közben a kezeivel furcsán, a helyzethez egyáltalában nem illő módon gesztikulál: maga előtt tartja a vállmagasságba emelt és nyitott tenyereit, mintha az „Állj! Kezeket fel!”-re reagálna. Azt gondolod, ez valami ideiglenes állapot, múló káprázat, tarka pára, de nem; a következő kört és az azt követő jónéhányat is ugyanebben a pozitúrában futja le, mindig meg-megriasztva az aszfalton dzsiggelő galambokat.
—-Keresztmetszetem, akárhogy is nézzük, nem valami szívderítő látvány. Széltében-hosszában, az életút feléhez döcögve, ez a sűrű-sötét erdő sem kecsegtet túl sok jóval. Hártyavékony fóliába csomagolom szavaimat, talán ez a finom burkolat megvéd majd a zuhanáskor elszenvedett önmagamon túl gyógyuló sérüléseimtől. Elvégre kellő távolságból a kiáltás is suttogásnak hallatszik.
—-A szemközti padon szorongó fiatal lány a könyvére újságpapír-borítót rakott, így a kívülállók nem tudhatják, mit olvas. A beavatatlanok számára marad az apróhirdetés, a bulvár és az asztrológia. De vajon ezzel a könyvet védi vagy saját magát? Miért ez a titkolózás? Vagy pusztán óvatosságról lenne szó, hogy ne sérüljön az eredeti borító? Akik leülnek mellé, persze bele-belekukkanthatnak a nyitva levő oldalakba, de azok csak szavak, kiragadott részek a Nagy Egészből. Porhintés a Semminek. Különben is, a világ ne üsse bele az orrát abba, amihez semmi köze. Mit akadékoskodik folyton? Mire jó ez az örökös kíváncsiskodás? Elégedjen meg annyival, amennyi néhanapján csurran-cseppen. Vegye figyelembe mások érzéseit, s legyen irántuk tapintattal. Az az élére hajtogatott újságpapír-borító a kívánt egyensúlyi állapot eredője. Pedig a történet izgalmas és fordulatokban bővelkedő: az egykor nagyvilági életet élő dáma egy újgazdag és naiv fiatalemberhez adja a lányát, azt remélve, hogy a számára előnyös feltételekkel megköttetett házassági szerződés ismét a csillogó báltermek és társasági események közepébe repíti; a halálosan szerelemes fiatalember mit sem sejt anyósának ármánykodó terveiből, boldogan aláír bármit, csak hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön leendő feleségének bizonyos testrészeivel. Vagy valami ilyesmi.
—-Lépteink visszhangját nem tudjuk elég mélyre temetni. Ha kell, ha nem, ott cseng a füleinkben a kísértő zaj, szükségszerű bukásunk ígérete. Az egyik sétányt hamarosan teljesen befedi a gesztenyefák elszáradt-lehullott virágszirmainak tengere. Az egykor tisztafehér, öttagú pelyhek, melyek kúp alakú bugákba rendeződtek, ma sápadt barnák, és ráncoktól érdesek. Talpad alatt recsegni kénytelenek, amíg nem jön egy szellő, s nem tisztítja meg előtted az utat. Évek múlva majd felcsapsz egy kis könyvecskét, s megtudod, hogy a virágok a csészetorok sárga foltjaival jelzik a rovaroknak, hogy „szabadok”; a megtermékenyítést követően ezek a foltok vörösre színeződnek.
—-Erről eszembe jut valami, forgatom magamban, ízlelgetem, de leírni már nem merem. Ha tudnám, hogyan és miért jutottunk el idáig, nem kellene több kérdést föltennem. Egyet sem. Soha többé.
–
–
