Ennek is vége
mindjárt, hogy aztán újabba
fogjak, amikor ezt végre
kioltom. Megszívtam még egyszer
élvezettel a palackot, aztán nyomtam
egy barackot a fejére, ahogy szerette
/szerettem/szerettük, mielőtt kiléptem. (Sietni
kellet, várt már a következő áldozat.)
Az ágy fölé szerelt
légzéselvonót (csúcsszerkezet,
tárt ablaknál is perfektül működik) már nem fogja
észlelni, csak annyit, hogy fogy
az oda-vissza irány, még kicsi
van csak hátra, még lélegzik, emelkedik-süllyed,
de mintha már nem ő lenne, hanem egy léket
kapott matrac, amit többé nem lehet felfújni.
Fújhatod bár teli tüdőből…
Ilyen fiatalon ilyen öreg hibát elkövetni:
összetéveszteni a kötetlenséget
a költészettel (A személyes vonzalmat
egyébként szigorúan tiltja
a munkaszabályzat, mégis esetenként
– heves érzelmek esetén – minden
kéjbérgyilkos megszegi, a Főnökség egyhangú,
de persze hallgatólagos hozzájárulásával.
Ez a bónusz, a pluszgázsi a piszkos munkáért.)
Lépéselőnymérő
Kiürítettem a zsebeim, mert csipogott.
A szokásosak, mindenféle szir-szar,
lépéselőnymérő. Ez mi, kérdezte
a vámtiszt. Semmi, azaz valami
európai, most hogy magyarázzam meg.
Bomba? Azt nem így hoznám
nyilván, vakációzni jöttem, turista
vagyok, a nőmmel. És a nőmre mutattam,
aki csakugyan ott állt, és mosolyogva intett,
hello. Ismeri ő az ilyen európai nőző
vakációs turista-terroristákat, akik
amerikaiul köszönnek és
mosolyognak. (De azért vissza
köszönt és mosolygott, ugyanolyan
stílusban.) És mit akarok vele
itt, mért hoztam magammal, ha semmi
szükségem rá. Ha akarja, itt hagyhatom,
amíg visszatérek, de nagyon ügyeljen
rá, otthon ezzel szoktam mérni, hogy
hány lépéssel tartok előbbre
másoknál, a következő néhány napban
vagy hétben valószínűleg tényleg nem
veszem hasznát, valahogy nálam felejtődött.
Gyanakodva nézett, aztán megkérdezte,
használhatja-e. Persze. Segít az előrejutásban
vagy csak mér, kérdezte még. Csak mér.
Akkor mi a faszt ér? (Angolul beszélgettünk,
minden félmondatát megtoldotta
egy fuck-kal.) Odalökte, és végigmérte
a nőmet, mint aki azért mégsem
egészen hisz nekem… De már nem
lép vissza. Mehetünk
Bazookával vagy valami
effélével kellene eltakarítani
egy egész tömbháznegyedet, amely
kitermeli ezeket a sötét lakókat.
Egy perccel korábban még
azt hittem, hogy beletaposnak,
rugdossák, és hiába rúgkapál az összes
lábával, csak levegőt ér.
Elfricskázom, mintha nem lenne
több egy csikknél, nézem, ahogy esik. Semmi
erőfeszítés, nem nyit szárnyat, nem robban
be semmiféle motor.
Nincs mit izgulni, ez a földön
járó típus, ütésálló páncélzattal,
földet ér, koppan, és
valamerre elszalad
¾
Pontban 3/4-kor, amikor a bevetésre
kijelöltek és az önkéntes hősjelöltek
még egyszer utoljára magukra húzzák
a takarót és a fal felé fordulnak még
legalább 5-10 percre, mert szerintük olyankor
a legédesebbek az álmok és a rémálmok
még talán elegyengethetők, mi kilépünk
a metsző hidegbe, összeszedegetjük
a szanaszét heverő emberi és gépi és állati
részeket, leküldjük a feldolgozóba, aztán kezet
mosunk, meguzsonnázunk, mialatt lenyomunk
egy kártya- vagy sakk- vagy szkanderpartit,
teszünk még egy kört a terepen, habár napjában
csak egyszer támadnak (ötletek
terén még így is verhetetlenek), de sose
lehet tudni, nem kallódik-e valahol egy-egy
újrahasznosítható darab, majd mindenki
lehever vagy kefél, csinál, amit
akar, a következő pirkadatig
