30.
Titok, hogy Flora Wellman meddig él, de az már tudható, meddig volt benne élet. Mindössze kilenc hónapig. A fogantatásom éjjele és a megszületésem közötti időben. Se előtte, se utána egy percig sem. Elléptem tőle. Elléptem a halál mellől. Másodszor is. Először Elizával, ezúttal egyedül. És most végleg. Úgy hiszed, hogy egy napon eljön értünk a halál? Hát értem biztos nem! Ha találkozunk még egyáltalán, én megyek el őérte. És rettegni fog. Kicsi lesz és hideg. Vacogó kis szar a világegyetem latrinájában. „Ütött az órád” – mondom majd neki. Nem hintek rá szenteltvizet, nem lövök a homlokába ezüstgolyót, egyszerűen csak magamhoz húzom a nyakánál fogva, és bármennyire undorodom, redős ajkát csókolva beléfújom mindazt, amit addig a magamévá tettem, ha másként nem megy, szeretkezek is vele, s attól fogva senki sem hal meg. Se öreg, se gyerek. Se ember, se Isten.
A könyvtár első pillantásra üresnek tűnt. Miss Coolbirtht az irodában sem találtam. Lehasaltam, átnéztem a polcok alatt, és akkor megláttam a bokáját valahol a hetedik-nyolcadik sor táján.
—– Mi ütött beléd? – kérdezte.
—Nyomtalanul tűnt el belőlem a mérlegelés képessége. Nem sírtam vissza már azt a boldog három hetet, többé nem vágytam nyugalomra, zárt ajtókra, épp ellenkezőleg. Rögtön, halasztást nem tűrve akartam kitárni minden ajtót. Egy szó nélkül megragadtam Ina Coolbirtht, kis híján ledöntöttem a lábáról, letéptem a blúzát, száz irányba pattogtak a halcsontgombok, aztán a fűző reccsent, nem hinné senki, hogy ketté lehet tépni, s Miss Coolbirth mégis egyben marad.
—– Mi ütött beléd? – kérdezte újra.
—Ekkor a melltartóját markolva megtorpantam:
—– Mit akar, Miss Coolbirth?
—– Hogy ne hagyd abba – vágta rá.
—Ki sem mondta még, de már kibukott kengyeléből a rózsaszín kebel, s kezdetét vette valami egészen más, mint amit addig visszasírtam. Nem kellett puha ágy, megtette a kopár padló. Nem kellettek órák, beértem percekkel is. Miss Coolbirth a derekát fájlalta, de nem jajongott. Arra sem vette a fáradságot, hogy az ajtót kulcsra zárja. Boldog, fanyar mosollyal térdre ereszkedett, aztán négykézlábra. Pár lépés lett volna csak az ágy, mégis a padlóra fektette a fejét ott helyben, a derekát lesüllyesztette, domborított és belecsimpaszkodott a polcba. Lerúgtam a csizmát, a gatyát, és mögé térdeltem. Fél perc sem telt el a belépésem óta, Miss Coolbirth ágyéka mégis tüzelt, tág volt és vörös, én pedig szó szerint tocsogtam benne, míg a romantikus regények sora alatt hátulról megkúrtam. Nyögtem, hörögtem, harákoltam, ő pedig lerogyott a padlóra.
Ina Coolbirth pucéran, csapdosó hajjal, ragacsosan, pirosan és foltosan az ajtóhoz futott, gyorsan becsukta, majd serpenyőt ragadott, és ami csak kéznél volt, beledobált. Tojást, hagymát, paradicsomot, szalonnát, tarját, s mindezt percek alatt a kályhapadkán összesütötte. A serpenyőből faltunk és kézzel törtük a kenyeret. Az utolsó falatoknál vörösborral kínált.
—– Ezt meg kell ünnepelnünk – mondta.
—S ettől rám tört a kangörcs újra.
—– Feküdj a padlóra! – parancsolta, és mire észbe kaptam, rám ült és meglovagolt. Ez felért egy bosszúval. Erős csontozatú vagyok, mégis kis híján összetörte a csípőm. Keményen nyomott a padló, szálka fúródott a seggembe, ráadásul ahelyett, hogy föl-le ugrált volna, előre és hátra csúszkált. Ez időnként iszonyúan fájt, de meg se pisszentem. Tegyen, amit csak akar, gondoltam, s mintha mindez nem volna elég, megragadta a hajam, a melléhez rántott, hátravetette a fejét, veríték csorgott a nyakán, rátapadtak a kis göndör tincsek, a beteljesülés pillanatában visszanyomott a földre, rám zuhant, vállon harapott, végül kétszer a padlóhoz verte a fejem.
—Itatás közben se szállt le rólam. Szájból adta a bort. Nyugtalanítóan sokáig maradtunk így. Szerettem volna kibújni alóla, de továbbra is úgy állt benne a farkam, akár a bot, mondjuk, az is igaz, hogy időről időre megfeszítette a combját, a hüvelyét összepréselte, így akaratom ellenére is tettre készen tartott. Talán azt hitte, hogy a merevedés még mindig a kéjvágy jele, így aztán pár korty után újrakezdte a srófolásom, ám ezúttal valami éterien. Nem ült, hanem guggolt, lebegett fölöttem. Egyszer úgy tartott a szeméremajkai között, akár egy szál virágot, másszor brutális süllyedéssel elnyelt. Olyasmi tombolt bennem, amit se gyönyörnek, se fájdalomnak nem mondanék. Jobb híján a padlót karmoltam, Miss Coolbirth pedig továbbra is kíméletlenül ajzott. Lassan fel, lassan le, mintha a végtelenségig nyújtana, én meg csak feszültem és feszültem, mintha minden idegszálam a tér különböző irányába lenne éles zsineggel megspannolva, mígnem egy pillanatban, bámulatos összhangban, minden zsineg, ideg és rost elpattant. Csapóvasként lendültem fel a padlóról, és olyan erővel élveztem bele Miss Coolbirth testébe, hogy beleremegett. Felemelt és meggyalázott – s én szétáradtam a testében.
—A menny nem ilyen vad, a pokol viszont nem ilyen édes. Nagy kérdés tehát, hogy hol jártam aznap. Kómába kellett volna esnem. Ezzel szemben maradt az éhség, a rusztikus kéjvágy, az erő, a dac, és az éberség is. Sosem voltam frissebb.
—– Gyere, aludjunk – kérlelt Miss Coolbirth.
—Ám hiába ölelt át a forró combja, hiába süllyedtem el az illatában, elkerült az álom. Képek jöttek-mentek, nagy sürgés-forgás támadt bennem, hajók vágtattak erős szelekben, hullámok dagadtak és apadtak, s félálomban is üzenetek százait kaptam a jövőről. Végül kiosontam az irodából, gyertyát gyújtottam és előhalásztam a Moby Dicket.
Szakadt az eső hajnalban, kétszer taknyoltam el a biciklivel újsághordás közben. Szerettem volna visszaérni a könyvtárba nyolc óra előtt, ám bárhogy iparkodtam, nem sikerült. A második órán estem be az iskolába. Fogytán volt az erőm. Nemcsak fekete karikák ugráltak a szemem előtt, hanem a fejem is kattogott, tébolyultan jártam a folyosót a szünetekben. Az utolsó óra előtt összeakadtam az egy évfolyammal alattam járó Trevorral, aki jó szokása szerint epés megjegyzést tett rám, és bár korábban fittyet hánytam rá, ezúttal bepöccentem.
—Trevor kék csíkos szvetterben járt, fehér bőrű, kissé szeplős skót kölyök volt, nem tudtam róla semmit, ezért sem értettem, miért kóstolgat. Tényleg egy nyiszlett kis pondró volt ez a Trevor, összeverni aligha lett volna hőstett, aznap viszont betelt a pohár. Egy rohadt szót nem szóltam, csak elálltam az útját.
—– Mi van? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha valójában én lennék két fejjel alacsonyabb. – Akarsz valamit, te kis rikkancs?
—Kicsinek nevezett, holott az államig sem ért. A szvetter, a család, a pénz teszi ezt, hogy egyesek nagyobbnak, erősebbnek, okosabbnak hiszik magukat mindenkinél? Hagynom kellett volna a francba, mégis szerettem volna megütni, s nem csak azért, hogy elakadjon a lélegzete. Tudni akartam, milyen is egy ütés.
—– Mondd még egyszer, hogy rikkancs vagyok.
—– Miért, nem vagy az?
—– Te tudod. Te mondtad az előbb.
—– Persze, mert egy rikkancs vagy.
—És akkor minden szarozás nélkül szájba vertem. Beleadtam apait-anyait. Gondoltam, összecsuklik az első maflástól, aztán – ha összekanalazza magát – megszégyenülten elkullog, és többé nem pofázik. Tévedtem. Hihetetlen, de állta az ütést, épp csak megtántorodott, s amint magához tért, kis tigrisként rám vetődött. Jó, az első ütésemben volt még erő, de egy ilyen kis nekivadult idióta már sok volt. Ütött-vert, karmolt, harapott, én meg összerogytam alatta. A földön birkóztunk tovább, míg Mr. Garlick közbe nem lépett.
—– Szét! – üvöltötte. – Nem halljátok? Szét, de azonnal!
—Nagy nehezen eltaszítottuk egymást. Mr. Garlick pár másodpercig tétovázott. „Kellett ez? Egek, tán kicsapnak, kit érdekel majd, hogy ez a szarjankó hónapok óta kóstolgat, mégiscsak én mostam be először. Hogyan magyarázom ezt meg?” De Garlicket nem érdekelte, miért akaszkodtunk össze.
—– Ha verekedtek, tegyétek rendesen, a boksz szabályai szerint. Megértettétek? Vagy kérjetek bocsánatot egymástól.
—Gondoltam, remek, most igazgatói áldással, abszolút legálisan összeverhetem a kis skótot. Szabályszerű bokszban esélytelen. Nem karmolhat, rúghat, haraphat, nem ugorhat a nyakamba, s akkor azt a kis szart egy mozdulattal leütöm, bár nehéz lesz megállni, hogy utána fejbe ne rúgjam. Trevor is tudta, mire számíthat, így aztán némi hezitálás után kezet nyújtott. Nem volt ínyemre a békülés, csak épp nem akartam Garlick előtt kicsinyesnek tűnni. Jó kis csődület támadt köröttünk. Mikor vonakodva kezet nyújtottam Trevornak, a Hermans testvérek nálam is csalódottabbak voltak.
—A Hermansok trágár, hőzöngő, balhés kölykök, nem mintha bármelyikük igazán erős vagy ügyes lenne, de hárman együtt meghátrálásra késztetnek bárkit. A legnagyobb, Thomas, nyúlszájú langaléta. Tominak vagy Nyúlnak becézik. A középsőt Cudarnak, a legkisebbet pedig egyszerűen Picinek. Jól ismertem őket, hisz a Webster úton, tőlünk mindössze kéttömbnyire laktak. Iskola után az utcán lógtak, a járókelőket zaklatták, a fogatok után köptek, és ha tehették, almát csentek McSweney-től. Cudar – miután Mr. Garlick tovább állt – a hátam mögé osont, és oldalba bökött.
—– Na, mi van? Nem mersz kiállni vele?
—Még a karomban maradt néhány Trevornak szánt ütés, ki is osztom Cudarnak rögtön, ha Mr. Garlick az igazgatói ajtajából épp akkor vissza nem néz.
—– Ha akarsz valamit, legyetek a ház előtt ebéd után. Nem félek tőletek – mondtam Cudarnak.
—– Megbánod még, de gyere csak!
—Ha lúd, legyen kövér, gondoltam, épp most kóstoltam bele a verekedés ízébe, s máris új kihívó akad. A délutáni „meccs” kimenetele nem volt kétséges: a három Hermans agyba-főbe ver majd. Azzal vigasztalódtam, ha csak néhányat kioszthatok mindegyiknek, az is elégtétel. Talán a kialvatlanság vagy a hetekig gyülemlő elégedetlenség tette, ám a fájdalomtól nem féltem, egy bokszzsák se volt tompább nálam. Ebéd után kimentem a Hermansokhoz. Jól telekürtölték az iskolát a délutáni bunyó hírével. Bármerre jártak, fennhangon hirdették:
—– Délután kicsontozzuk azt a Griffith gyereket!
—Nem csoda, hogy szép kis társulat gyűlt össze a Webster úton. Alig léptem ki az ajtón, a Hermansok nagy dirrel-dúrral meg is jöttek, s máris nekem estek volna, alig bírtam megfékezni őket.
—– Ki jön először? – kérdeztem.
—– Először? – röhögött Nyúl. – Miről beszélsz, te szerencsétlen?
—– Vagy talán nem mertek egyesével jönni?
—Aligha zavarta őket, ha gyávának tűnnek, ám a kis gyülekezet hírét vitte volna, hogy nem mertek kiállni velem egyenként. Ott volt Trevor is. „A nyomorult – gondoltam – eljött megnézni, hogyan vernek össze.” Míg a Hermansok tanakodtak, odalépett hozzám.
—– Ne kíméld őket.
—S akkor úgy tűnt, hogy ha megszorulnék, segítene.
—A legizgágább Hermans, Pici állt ki elsőnek.
—– Na, gyere, te ír fattyú! Te fos! Te szar! Te okádék! – kiabálta ugrabugrálva. – Megöllek! Most meghalsz! Te fos! Te szar! Te okádék!
—Valósággal pattogott, és bár az arca visszataszító volt, és mint egy kis rém, félelmet is kelthetett volna – s rendesen keltett is –, ezúttal viszont egészen vicces volt. Többen nevetgéltek, én meg eleinte nem tudtam, mitévő legyek. Egy pillanatra sem állt meg, egyre csak ugrándozott, és ugyanazt hajtogatta. Persze egy szavát sem gondolta komolyan, egyszerűen a bátyjait majmolta. A röhejes ócsárlás után közelebb szökdécselt, a cipőm elé köpött, és az öklét rázta. Végül eluntam a cirkuszt és bemostam neki. Rögtön kifeküdt, dőlt a szájából a vér, valószínűleg életében először állt ki valakivel, ő maga sem hitte, hogy ilyen egy ütés. Kétségbeesett és hisztérikus bömböléssel befutott a házba.
—Cudar rövidre fogta a dolgot, a kisöccsével ellentétben csak annyit mondott:
—– Most véged – s máris nekem esett.
—Javában öklöztünk, amikor kirohant a kölykök anyja.
—– Jesszusom! – sikította, aztán átszaladt hozzánk, s az utcára rángatta apámat.
—Cudar a kisöccse miatt állati dühvel, ugyanakkor ijesztő hidegvérrel, szabályszerűen bokszolt. Csak egy ring hiányzott. Kaptam én is rendesen, ám csak az első ütések fájtak. Végül sikerült bevinnem egy jól sikerült jobbegyenest, Cudar a falnak esett, a fejét rázta, aztán szó nélkül feladta.
—– Tegyen már valamit, John! Hisz maga rendőr. Nem látja? A drágalátos fia összeveri a gyerekeimet.
—Apám körbenézett, és azt felelte:
—– Nincs itt semmi probléma. Akkor szóljon, ha megsértik a szabályokat.
—Nyúl csak mosolygott. Az első pillanattól, a megérkezésüktől kezdve. Szép komótosan odabillegett hozzám, megvetette a lábát, és csak mosolygott. Különös mosoly volt az. Határeset. Így mosolyog az idióta, s aki nagyon tud valamit, az is. Jó fejjel volt magasabb nálam, a válla meg másfélszerese az enyémnek. Akkor került sorra, miután Cudar már vastagon kikészített.
—Nyúl komótosan táncolt előttem, gondoltam, hiába nagydarab, én gyorsabb vagyok, ám valójában épp a billegése altatott el. Elég volt arra gondolni, hogy ő lassabb, s máris bekaptam az első állast. Hátracsuklott a fejem, most fájt először igazán egy ütés, összekoccant a fogam, és elharaptam a nyelvem. A Hermans anyuka hüledezve nézett hol ránk, hol meg apámra, aki oly higgadtan figyelt, mint egy pontozóbíró. Nem láttam tisztán, próbáltam talpon maradni, ám mire visszanyertem az egyensúlyom, megkaptam a másodikat is, gyomorszájra. Bebicskáztam, és a földre estem. Nyúl hozzám lépett, pár másodpercig fölöttem imbolygott, aztán nemes egyszerűséggel hasba rúgott.
—– Halt! – kiáltotta apám, és közénk szaladt.
—– Találkozunk még – mondta Nyúl, leköpött, és ujjongó anyjával együtt elballagott.
—Miután kiadtam az ebédet, feltápászkodtam. Elvettem apámtól a zsebkendőt, letöröltem az arcom, és kifújtam a vért az orromból.
—– Jól van, kölyök. De legközelebb az utolsó menetben se aludj.
—Messze esett tőlem minden. Apám a hónom alá nyúlt, de ellöktem magamtól. Vakon vágtam át a bámészkodók gyűrűjén, ellöktem mindenkit, aki csak hozzám ért. 
– Úristen, hogy nézel ki? – kérdezte Miss Coolbirth a könyvtárban. – Látod, már megint ápolhatlak.
—Lerogytam a kanapéra, a szám még vérzett, és amikor Ina Coolbirth kendővel törölte az arcom, lerántottam, belecsókoltam a szájába, ő pedig mohón visszacsókolt, s a vérem itta. Később gyakran tapasztaltam, hogy holtfáradtan és sebzetten kívánom őt a leginkább. Talán azt hiszi a test ilyenkor, hogy haldoklik, s megkísérli túlélni önmagát.
Néha telítődök az álságos, bosszantó helyzetekkel, s végül szívből kívánom: bárcsak belebotolnék abba a gazfickóba, akin mindezt leverhetem. A hollandoknál, a Bloody Roomban akadtam először olyan tagba, akit csak az ég mentett meg attól, hogy félholtra verjem. Részegen tántorgott a pult körül, belerondított minden párbeszédbe, grimaszolt, harákolt, böfögött, épp csak bele nem köpött a poharamba. Hol itt, hol ott tűnt fel, mint a kutya, ami tisztes távolságból bár, de folyton ugat. Gyűlt és gyűlt bennem az indulat, végül tisztán tudtam, ha még egyszer a közelembe jön, leütöm a francba. Addig verem, míg taknya-nyála összefolyik. Feltörlöm vele a padlót. A grabancánál fogva kihúzom a tekepályára, feltámasztom a karját a lépcsőre, és egy rúgással eltöröm.
—Úgy figyeltem a fickót, mint a tányér fölött röpdöső legyet. Voltál már így? Először azt kívánod, bárcsak repülne ki az ablakon, tán még az ajtót is kinyitod neki, ám ha ezek után is körülötted zümmög, felállsz, és bezárod az ablakot is. Ha eddig nem ment ki, most már ne is menjen. Pont így voltam én is, de mázlija volt, kiszagolta a bajt, és lelécelt. Szerencsére, mert talán meg is ölöm.
—Esélyt viszont mindig adok. A kötekedő hollandot is hagytam a francba. Csak hogy tudd: van, aki utánamegy. Én nem. Senkit sem provokálok. Lényeges különbség ez köztem és a notórius balhézók között. Potti például esélyt sem ad, sosem mérlegel, esztelenül rohan bele csúfos helyzetekbe, néha épp azokhoz hasonlít, akiktől én rosszul vagyok. Sejtettem, hogy egy napon ez a féktelen indulat lesz a veszte. Ugyanakkor el kell ismerni: találni bőven okot Potti-féle bunyókra. Ha tudnád, hány megkeseredett ember él a világon… S nincs közöttük szolidaritás. Miért is lenne? Kocsmákban, fedélzeteken, sikátorokban verik, ölik egymást azok, akik ugyanazon szektához tartoznak. Akiknek nincs mit veszteniük, azokról beszélek. A könyvtárból, a szalonból nézve kínai ez, s azt kérdezik:
—– Ha egyszer semmije sincs, legalább az életét félthetné az ilyen, nemde?
—Az életét? Mégis mit kezdjen vele? Mégis mi az élet? Az olyasmi, ami mindenkinek van? Tévedés. Az egyik élet tervet, esélyt foglal magába, a másik „élet” a fájdalom forrása csak. Egyesek csöndes mártírokká válnak. Bármelyik ivóban könnyedén találsz ilyen férfit. Szótlanul ül, mindig ugyanott, és már nem hall semmit. Tervszerűen iszik, az arca duzzadt, a fényben hunyorog, az eső elől nem húzódik az eresz alá. Mozgása lassú, beszéde halk és kimért. Ugyanott látsz olyat is, akit a reménytelenség bajkeverővé tesz. Ilyen például Potti. A pultnál ugrál, hol itt bukkan fel, hol ott, hol az egyik vendéghez, hol a másikhoz szól, és ha betép, vadászni kezd, keres valakit, aki nála is nyomorultabb. És tudod, bármilyen nyomorult is Potti, nálánál szerencsétlenebb mindig akad.
—Pottit – mint a hőzöngőket általában – mindenütt rühellték, a legsötétebb kricsmikben is. Eltűrték, tartottak tőle, ám ha szorult a nyakán a hurok, rajtam kívül nem segített rajta senki. A mártírokon átnéznek, és ez így van rendjén. Nekem viszont bizonyos idő után volt respektem. Nem kerestem a bajt, ám köztudott volt, hogy semmitől sem riadok vissza.
—A Hermans testvéreknek, ahogy Flora Wellmannak is, sokat köszönhetek. Aznap zökkent helyre bennem a fájdalomhoz való viszony. Ha a fájdalmat betegség okozza, rosszul tűröm, viszont ha munka, erőpróba, sérülés vagy ütés, akkor büszkévé tesz. Segít abban, hogy a létezésem jogosságát tisztán lássam. És ha egyszer megnyílik ez a csatorna, Ina Coolbirth is egy nyersebb dimenzióban érzékel, nekivadul ő is, habzsol, harap, felfal.
Minden seb stigma, s a kocsmákban, a hajókon, a bordélyházakban hemzsegnek a szentek. Nem egyházak szentjei, hanem azok, akik egy nagy, kollektív sérülés sebeit hordozzák magukban. Tele a város olyanokkal, akik nem az Isten jobbjához akarnak felemelkedni, csak az emberi lét minimumáig. Akik nem hajlandók lólépésben a mennybe jutni, nem hajlandók beleájulni a túlvilág ígéretébe addig, míg azon a helyen, ahol a napi betevőért – kenyérért, alkoholért, munkáért, pénzért – nyomorognak, amíg ott a legcsekélyebb esélyt sem kapják meg, többek között a különböző istenek földi helytartóitól sem.
—Hányszor lógtam Heinoldnak egyhavi cechhel! Szinte a fia voltam, de hiába, ha pénzről volt szó, nem ismert irgalmat. Hiába kértem pár nap haladékot:
—– Fizetek, a kétszeresét, holnap…
—– Nincs holnap. Ma van, és fizetni is ma fogsz.
—Nagyban is így áll a helyzet. Nincs holnap, nincs menny. Lehet, hogy van, de ma ez nem érdekes. Semmi sem az, míg nincs rendezve a számla.
—– Fizess, Jack, fizess!
—Ezt mondják a mi szentjeink is: beszélhetünk bármiről, megtérünk szívesen, ha kell, allelujázunk, szavazunk is bárhol, csak előbb rendezzük azt a számlát, amit már több száz éve kellett volna.
[Részlet a Jákob botja című regényből (Magvető Kiadó, 2016). A könyvről írták: http://centauriweb.hu/kotetek/jakob-botja-2015/. További ajánlott linkek: http://centauriweb.hu/, http://centauriweb.hu/blog/zafir-tura/, https://www.facebook.com/centauriweb/, https://www.youtube.com/channel/UCbFCuxQWMn6JqfA_TS43Qsw]
