Író, ne írj. Ne alakulj át irodalmi üzemmé. Felejtsd el a tárgyias kor nagy jelszavát: hogy az író is mesterember. Vagy légy igazán úgy mesterember, mint mintaképeid, a középkori művesek. Maradjon egy kicsit ünnep az az óra, a nap, a hét, amikor írsz. Nem mentség, hogy meg is kell élned, nem mentség család és gyermek. Hiszen úgyis csak önigazolásképp hivatkozol ezekre; az igazi ok, amely hajszol, nem ez.
—-Az igazi ok az, hogy olyan korban élsz, amikor nagyon nehéz nem alakulni át üzemmé. Körülötted mindenki üzemben hajszolódik – téged is magával ragad a termelés féktelen tempója. Te is árut akarsz a piacra dobni, minél többet, minél gyorsabban, nagy forgalmat akarsz lebonyolítani. Polgári öntudatod megköveteli, hogy te is sokat dolgozz, mint a többiek, dolgozz szünet nélkül, küszöböld ki az életedből a tétlenséget.
—-Mert a tétlenségtől te is éppúgy félsz, mint a többiek – mint barátod, az orvos, a bankár, a színész. Félsz a tétlenségtől, mert akkor eljöhet egy pillanat, amikor egyedül maradsz önmagaddal. Nem mintha ilyenkor gyötrő kérdések ébrednének benned, lelkiismeret, emlékek, vágyak, nem… hanem éppen azért, mert önmagadnak semmi mondanivalója nincs önmagad számára. A horror vacui fog el, ha arra az űrre gondolsz, ami önmagad vagy, a Semmitől félsz, amely benned tátong. Valamit közbe kell helyezned életed és az ős-félelem közé, léted és a nemlétezés közé, és minthogy lelked már rég elvesztette örök tartalmait, csak a munka maradt meg, és riadt félelemmel írni kezdesz, írsz, írsz.
—-Oly szörnyű látni, legkülönb írásművészeink hogyan mennek tönkre ebben a hajszában, hogyan fogy egyre a mondanivalójuk, mint elvágott búvárkanyonból a levegő, fuldokolva hogyan mondják el újra és újra, amit már elmondtak – mert iszonyodnak az egyetlen gyógymódtól, ami még segítene. A hallgatástól. Három évig nem lenne szabad egy sort sem írniuk. Hagyni, hogy felgyűljön az igazi anyag. Érlelni, mint a gyümölcsfa, egy csendes nyáron át. És csak mikor már úgy szökken fel belőle, mint szúrt sebből a vér, mint szúrt lélekből a sírás, csak akkor, csak akkor…
—-Író, ne írj. Tanuld meg újra, amit minden ősi bölcsesség hirdet: a szónál többet ér a hallgatás. Olvasd el, mit mond Kierkegaard: „Világunk, életünk beteg. Ha orvos lennék, és megkérdeznének, mit tanácsolok, csak ezt felelném: Csöndet teremtsetek!”
—-Író, hallgass te is. Járj elöl jó példával. Borulj le a gyermekisten Harpokratész előtt. Oly sokat beszéltél már a titokról, tanuld meg most elhallgatni titkodat. Ne légy gazdaságos, ne sajnáld az elvesztett időt, ne sajnáld azokat a műveket, amelyeket nem írsz meg. A legnagyobb írók nem írták meg legnagyobb műveiket; ha naponta huszonnégy órát írsz, amit elmondhatsz, akkor is oly kevés, oly töredékes. Tiszteld a kimondhatatlant. A haldokló farkasról végy példát te is De Vignyvel, hallgatva tűrj, és ha nagyon fáj, mágikus igeként morogd magad elé:
—-Seul le silence est grand; tout le reste est faiblesse.1
–
–
1 „Csupán a csend a nagy; és gyengeség a többi.” (Illyés Gyula fordítása)
–
