Mindnyájunk életében akadnak olyan epizódok, élmények, melyek sokszor még magunknak is hihetetlennek tűnnek, mégis igazak. Az én legkorábbi élményem két-három éves koromból származik. Akkoriban még egy Kolozsvár melletti faluban ismerkedtem a világgal, amiből (háború lévén) egyelőre csak repülőgépeket, rongyos, éhes embereket és hasonlókat láthattam. Miután Kajántó csupán 13 km-re fekszik a várostól, az emberek szinte naponta ruccantak a „kincses városba”. A mi családunk leginkább kenyérért szokott belovagolni. Mármint az apostolok lován, mert autóbuszjárat hírből sem létezett. Néha magam is csatlakoztam egy-egy csoporthoz, és bizony majd összeestem, mire elértük a pékséget. Kivéve akkor, amikor titokban sikerült felkapaszkodnunk valamelyik robogó traktorra. És? Mi ebben a pláne, kérdezhetné valaki. Felnőtt ember számára semmi, no de egy két-három éves gyereknek? Szerintem ez már nem semmi, sőt… Gondolják csak el, hölgyeim és uraim, látott-e önök közül ilyesmit valaki? Én nem, még cirkuszban sem, és szavamra, magam se hinném el, ha történetesen nem velem történik. Olykor még ma, 76 éves koromban is arról álmodok, hogy egy Kajántó felé robogó traktor után szaladok. Lábamba beleszúr a fájdalom, és majd kiköpöm a tüdőmet. Végül elérem, és boldogan ülök a gép hátulsó részén feszülő vasrúdra. Csakhogy az egésznek mi haszna, ha csupán otthon jövök rá, hogy izgalmamban elvesztettem a kenyeret!
—-A következő jelenetek Petrozsényban játszódnak, ahova apám halála után költöztünk. Itt, ebben a hangulatos, romániai városban élt özvegy nagyanyám Albi bátyámmal, Isten nyugosztalja mindkettőt. Albi öt évvel volt idősebb, jókötésű, szőke srác. Hogy miként került Kajántóról Petrozsényba? Hosszú, a lényeg az, hogy sokáig betolakodónak tekintett. Neki megvolt a saját kése, kanala, még a helye is az asztalnál. De nem játszhattam a játékaival sem.
—-– Orrod tőle fokhagymás! – szerelt le azonnal, valahányszor elkértem tőle például a szánkót, biciklit, ezért csak mutyiban juthattam egyikhez-másikhoz, ha viszont elcsípett, már meg is lendültek az öklei; és nem csak akkor, bármikor, ha elfutotta az indulat.
—-– Kicsit heves fiú, bocsáss meg neki. Te meg engedd őt a játékaiddal játszani! – intézte el az ügyet ilyenkor egy kézlegyintéssel ősz hajú, nem kevésbé vérmes nagyanyám. – Hallottad, Bercike? Most pedig, légy szíves, fogj kezet az öcséddel!
—-Kezet fogtunk, még meg is lapogatott, csak azért, hogy odasúghassa a fülembe.
—-– Taknyos áruló! Ezért még számolunk.
—-Egy alkalommal, amikor megint elfogta a dühroham, egy konyhakést hajított a torkomnak. Nem tudom, késdobálónak képzelte magát, vagy fel sem fogta, mit csinál, mindenesetre eltalált. Még elképzelni is ijesztő, mi történhetett volna, ha a kés nem ütközik a fogamba, két centire a szájpadlásomtól.
—-Cirkusz. „Mint minden gyermek, suttyókoromban én is éltem-haltam a cirkuszért. Hol az erőművészek bűvöltek el, hol a hipnotizőrök, addig-addig, amíg egy szép napon magam is gyakorolni kezdtem.” Ismerős sorok? Aki olvasta a Cirkusz című könyvemet, annak nyilván ismerős, aki viszont nem, jobban teszi, ha most sem olvassa el, mert úgysem fog belőle egy szót sem elhinni. Helyszín: ugyancsak Petrozsény, anno: 1955 körül. Szóval elkezdtem gyakorolni. Előzőleg persze áttanulmányoztam néhány szakkönyvet, hogy ne csak úgy spontánul kezdjek a dolognak. Innen tudtam, hogy szükségem lesz valamilyen szuggerálható személyre, más szóval médiumra. Nosza, gyerünk, hajtsunk fel valahonnan valakit! Nem kellett messzire mennem, már a szomszédban ráakadtam kettőre. Az egyik harminc körüli, álmatag képű fiatalember volt, a másik negyvenéves, alacsony, vastag nyakú férfiú. Eleinte elég félvállról kezeltek, naná, hogy félvállról, ugyan bizony mit tudhat ez a 13 éves kiskamasz? Csupán akkor kezdtek felfigyelni rám, amikor bekötöttem a fiatalabbik szemeit, és megkértem, sorolja fel, milyen tárgyakat veszek a kezembe. Valamennyit eltalálta.
—-– Hihetetlen! – ámuldoztak a körülállók. – Hogy csináltad?
—-– Á, semmiség, egyszerű telepátia – mosolyogtam fölényesen. – Folytassuk?
—-Belementek, folytattuk, s már jó néhány számot betanultunk, amikor egy Olimpia nevű cirkusz érkezett a városba. Miután többször is megjegyezték, hogy ilyen számokkal akármelyik cirkuszban megállnánk a helyünket, kaptam az alkalmon, és (közös megegyezéssel) bejelentkeztem a dirinél. Udvariasan bemutatkoztam, és felajánlottam illuzionista szolgálataimat a cirkusznak. A direktor, sovány, mokány emberke, úgy meredt rám, mint aki ufót lát.
—-– Ki? Te?
—-– Bocsánat! Ha nem, nem.
—-– Dehogynem. Ha átmész a próbán, akár még ma este felléphetsz – tette hozzá kajánul.
—-– Bine1, menjünk a manézsba!
—-Nem részletezem tovább, részben azért, mert a Cirkuszban már megírtam, és én nem szeretek lerágott csontokkal babrálni, másrészt amúgy sem érdekes. Itt az a fő kérdés, miként sikerült 13 évesen, hangsúlyozom, 13 évesen hipnotizálnom egy felnőttet? Ha ugyan sikerült, mert akár át is verhetett a két médium – fog(ott) el a kétség időnként. Tegyük fel, hogy átvertek. Ebben az esetben azonban aligha lettek volna hajlandók velem együtt fellépni, és ami még ennél is meggyőzőbb, az artistákat sem tudtam volna hipnotizálni a felvételi próbán annyira, hogy a direktor rögtön egész szép gázsit ígért, ha – megfelelő szülői engedély birtokában – csatlakozom hozzájuk. Az persze más kérdés, hogy a végén, számomra máig ismeretlen okokból, mégis lefújta a fellépést.
—-Ugorjunk pár évet! A cirkuszi (bal)siker után csakhamar a jövendőmondásra nyergeltem. No de miért is ne! Sokan, különösen a hölgyek kedvelik, és akár pénzt is áldoztak (és áldoznak ma is) egy-egy jóslatért. Erre újból átolvastam néhány csillag- és tenyérjóslással foglalkozó szakkönyvet, a többi már ment magától mindaddig, amíg rá nem eszméltem, hogy újfent ingoványos talajon csámborgok. Jövő? Ugyan már, épp egy tenyér vonalai vagy a csillagok ilyen-olyan állása árulná el a jövőnket! Következtetni persze lehet rá, egyesek kétségkívül meg is éreznek belőle egyet-mást, de ezt megtehetik tenyér, kártya, kávé, varázsgömb és egyéb hókuszpókusz nélkül is. Ettől fogva, jóllehet pénzt sosem kértem senkitől, elkezdtem magam szélhámosnak érezni. Utoljára két székely lánynak jósoltam.
—-– Mielőtt belevágnék, szeretném tudni, mi érdekel leginkább? Férj, karrier, pénz, egészség? – kérdeztem a fiatalabbiktól.
—-– Minden.
—-– Jó, legyen minden! Amint látom, elég sok a csuklóvonalad.
—-– Az mit jelent?
—-– Pénzt. Sok-sok pénzt látok, aminek viszont, úgy tűnik, nem sokáig fogsz örülni… – figyeltem fel a vonalak kékes színére, ami állítólag lappangó betegséget feltételez. – Beteg vagy?
—-A lenhajú, kék szemű lány elsápadt.
—-– Honnan tudod?
—-– Csak kérdezem.
—-– Igen.
—-– Hűha, akkor baj van, ugyanis… Sajnálom, én… én nem akarlak elszomorítani. Inkább hagyjuk az egészet a dracuba2!
—-– Mégis mit jelent? Nem gyógyulok fel, vagy…?
—-– De Boriska! Csak nem hiszel ennek a sarlatánnak? – háborodott fel a kék szemű lány barátnője.
—-– Lassabban a testtel, kisasszony! Miért lennék én sarlatán?
—-A lány lenézően legyintett.
—-– Mert minden jós az, szivikém. Szegény Boriska, jól megijesztetted a barátnőm.
—-– Nem ijesztett meg, csak… Nem folytatnád a jóslást, ha szépen megkérlek? – fordult felém a kék szemű.
—-– Hát ez reménytelen! Azt hiszem, jobb, ha feladom.
—-– Ennyire nem hiszel a jóslásban?
—-– Miért, te hiszel? – vágott vissza az idősebb, a fekete szemű lány.
—-– Nem teljesen, azért van benne valami.
—-– Igazán? Akkor jósolj nekem is – nyújtotta felém hirtelen elhatározással a tenyerét. – Csakhogy engem nem a jövő, hanem a múltam érdekel – kacsintott a barátnőjére cinkosan.
—-Azonnal kapcsoltam. Tiszta sor, hogy a jövőről bárki bármit hasalhat, nem úgy a múltunkról, ami azonnal kontrollálható, így nyomban kiderül, miféle jós tapogatja a kezüket.
—-– Rendben van – fogtam meg gépiesen a tenyerét.
—-Az első percben semmi sem jutott eszembe, ami, ugye, nem csoda, mert milyen múltról beszélhet egy fej-, szív-, életvonal stb.
—-– Ej, mi lesz már? Jósolsz, vagy nem jósolsz?
—-– Kérlek, ne zavard! – szólt rá szelíden a kék szemű. – Nem látod, hogy koncentrál?
—-– A tenyered szerint egy székelyföldi faluból származol. Miután sokáig nagy szegénységben éltetek, fejedbe vetted, hogy Petrozsényban próbálsz szerencsét. Itt van munka, olcsó albérlet, mindenféle bolt, mozi. Hála a bányászoknak, akiknek a kedvéért olykor még állam bácsi is megnyitja a bukszáját – vetettem be hol a logikám, hol a fantáziám, továbbra is a fekete szemű kacsójára meredve. – Eltaláltam?
—-– Hajszálra! – felelte Boriska helyett a kék szemű.
—-– Befognád? Folytasd!
—-– A szüleid nem nagyon biztattak, mert féltettek, aztán mégis csak beadták a derekuk. A dologból egyelőre mégsem lett semmi sem, ugyanis leestél egy létráról, és eltörted a karodat.
—-– Ki mondta? Talán kémkedtél utánam?
—-– A tenyered, de ha nem így volt…
—-– Így volt – vallotta be a fekete szemű mogorván.
—-– Na ugye! – hüledeztem magamban, honnan a bánatból pattannak ki az agyamból ilyen részletek. – Hanem a java még csak azután jött. Alig gyógyultál meg, és helyezkedtél el a városban, kikezdett veled a háziúr.
—-– Köszönöm, elég. Többre nem vagyok kíváncsi.
—-Ebben az időben egy tornacsapatba jártam edzeni. De edzettem én otthon meg a barátaimnál is nemegyszer. Két-három edzés naponta kétségtelenül nem akármilyen teljesítmény, ki is merültem tőle annyira, hogy esténként hullafáradtan zuhantam az ágyamba. Egy ilyen alkalommal esett meg, hogy már este hatkor ágyba kergetett a fáradtság. Másnap hatkor ébredtem. Gondoltam, sétálok egyet a központban. Legnagyobb meglepetésemre akkora volt a forgalom, mintha nem is reggel, hanem este hat óra lett volna.
—-– Jó estét kívánok! – hallottam ekkor köszönni mellettem valakit.
—-– Pardon – szólítottam meg egy járókelőt azonnal –, megmondaná, hány óra?
—-– Fél hét – nézett az órájára az illető.
—-– Köszönöm, tehát reggel fél hét.
—-– Tessék?
—-Nem ragozom tovább, elég az eléghez, hogy nem reggel, hanem este fél hét volt, más szóval teljes 24 órát durmoltam.
—-Szinte hihetetlen, nemdebár? Hát előfordulhat bárkivel, hogy ilyen hosszú időre verje le lábáról a fáradtság? Másrészt az sem igen érthető, miért nem tűnt fel senkinek a családban, hogy sehogy sem térek magamhoz.
—-Folytathatnám, de minek bővítsem az elképesztő történetek jegyzékét, melynek a felét ha elhisszük. Mert ki hisz például Münchausen báró meséiben, vagy abban, hogy az ember már nem a másik ember farkasa, tizedére csökken a munkaelhagyók, haza- és lakáskeresők rohama, mert már nem szenvedünk a tegnaptól, és a holnaptól sem kell rettegni? Ugye, senki sem? És ha már itt tartunk, eláruljak valamit? Én sem, hölgyeim és uraim.
—-Bár ki tudja, ha ezt nem Münchausen úr mesélné…
