–
Verrières, Sceaux mellett.1
—-Én egyáltalán nem énkultuszból mondom, hogy én, hanem mert csak úgy lehet gyorsan elbeszélni. Kereskedő vagyok; üzleti ügyben járom a vidéket (vasszakmában), elhatároztam, hogy naplót írok.
—-Szinte nincs is franciaországi útinapló: ez bátorít fel, hogy kinyomtassam az enyémet. Pár hónapig jártam vidéken, és könyvet írok; de Párizsról, ahol húsz éve élek, nem merek szólni. Párizs megismeréséhez egy egész életnyi vizsgálódás szükséges, és erős fej kell hozzá, amely nem engedi, hogy a dolgok alapját elfedje a divat, amely ebben az országban, most jobban, mint valaha, minden igazság elrendezője.
—-A divat XV. Lajos korának is mindenható ura volt; halálra ítéltette Lally tábornokot2, akinek az volt az egyetlen hibája, hogy gorombának és kevéssé szeretetreméltónak mutatkozott. Napjainkban börtönbe vet egy ifjú tisztet3, aki éppen annyira bűnös, mint Lally tábornok. XV. Lajos korában azonban eggyel kevesebb nehézség állta útját annak, hogy eljussanak az igazsághoz: nem kellett erőlködni, hogy elfeledjék mintegy húsz író csinos frázisait, ezeket a nagyon tehetséges embereket azért fizetik, hogy hazudjanak.
—-Párizsban az embert megrohanják az előre gyártott gondolatok; úgy tűnik, mintha – akár tetszik, akár nem – meg akarnának kímélni bennünket a gondolkodás gyötrelmétől, és csak az okos beszéd gyönyörűségét kívánnák meghagyni számunkra. Vidéken éppen ellenkező baj bosszantja az embert. Elmegyünk egy bájos táj vagy olyan rom mellett, amely meggyőzően tárja elénk a középkort, és lám!, senki sem akad, aki elmondaná, hogy itt érdekes látnivaló van. A vidéki ember, ha faluja szépnek számít, akkor is éppen olyan túlzó és semmitmondó kifejezésekkel büszkélkedik, amelyek rosszul utánozzák Chateaubriand úr fellengősségét. Ha viszont az újságcikkek nem figyelmeztettek rá, hogy falusi házától száz lépésre elbűvölő táj van, akkor – ha megkérdezzük tőle, akad-e valami látnivaló a környéken – így felel: „Ó, uram, mily könnyű volna százezer frank járadékot kivágni ezekből a szálfaerdőkből!”
–
Fontainebleau, 1837. április 10.
—-Végre úton vagyok. Alkalmilag vásárolt jó, nyitott, rugós hintóban utazom; egyetlen útitársam a hűséges Joseph, aki tisztelettel engedélyt kér, hogy szót intézhessen uraságomhoz, és aki idegesít.
—-Verrières-től, ahol csinos erdők vannak, Essonnes-ig a legfőbb gondolat, amely foglalkoztatott, teljesen egoista volt, méghozzá a leglaposabb fajtából való. Vajon megadatik-e máskor, hogy a magam kocsiján utazzam, és olyan szolga társaságában, aki nem tud franciául.
—-Iszonyúan rút vidéken megyek keresztül: a látóhatáron csak nagy szürke és lapos vonalak ötlenek a szemembe. Hiányzik minden termékenység, satnya, tövig metszett fák, hogy legyen elég rőzse; szegényesen kék vászonba öltözött parasztok; és micsoda hideg! És mégis ezt nevezzük a szép Franciaországnak! Kénytelen vagyok megállapítani: „Erkölcsileg szép; győzelmeivel elámította a világot; ez a világegyetemnek az az országa, ahol az emberek a legkevésbé teszik egymást boldogtalanná egymásra kifejtett kölcsönös ténykedésükkel”; de be kell vallanunk, még akkor is, ha meghökkentjük az olvasót: a természet nem fakasztotta a boldogság eleven forrását ezekben az észak-franciaországi lelkekben.
—-Egy felsőbbrendű ember-király bölcs kormánya nem engedi meg, hogy – mint Angliában – a gazdagok pökhendiskedjenek a szegényekkel, sem a papok pimaszkodását és követelőzését, mint X. Károly idejében. Így hát – tűnődtem, amikor kitárult előttem Essonnes – talán ez a világnak az egyetlen városkája, ahol a kormány a lehető legkevesebb rosszat teszi a kormányzottaknak, a lehető legnagyobb mértékben biztonságot nyújt nekik a nagy útvonalakon, és igazságot, amikor kedvük kerekedik hajba kapni. Sőt szórakoztatja is őket a nemzetőrséggel és a bundás sipkával.
—-Félbugrisok, félpolgárok beszélgetését kapom el az úton: racionálisan és hidegen társalognak; hangjukból kiérezni azt a csipetnyi gonoszkodást és tréfát, amely a nagy bajok, egyben a mély érzetek hiányáról árulkodik. Itáliában teljesen ismeretlen ez az élcelődő hang; helyette a szenvedély vad némasága van, a képekben dús nyelv vagy a keserű tréfálkozás.
—-Essonnes-ban negyedórára megállok egyik üzletfelünknél, hogy megbizonyosodjam eme megfigyelés igazságáról; azt hiszi, azért állok meg, hogy megmutassam neki: lám, ezúttal nyitott, rugós hintón utazom. Nagyszerű sörrel kínál, és komolyan magyarázza a községtanácsi választásokat. Ahogy megint kocsiba szállok, eltűnődőm: vajon a rendszeres választás, amely Franciaországban valójában csak az idén kezdődött meg, arra kényszerít-e majd bennünket, hogy – akárcsak Amerikában – udvaroljunk a legalsó néposztálynak. Ha igen, hamarosan arisztokrata leszek. Senkinek sem akarok udvarolni, de a népnek még kevésbé, mint a miniszternek.
—-Eszembe jut, hogy a középkorban a nőknél nem volt divat a mell, és akinek szerencsétlenségére mégis volt melle, az ruhaderekat hordott, amely összenyomta, és amennyire csak lehetett, elrejtette. Az olvasó talán kissé sikamlósnak találja ezt a visszaemlékezést, de én nem célzatosan használom ezt a hangnemet, nem is szellemeskedni akarok vele, Isten ments! de megkövetelem magamnak a nyelvhasználat szabadságát. Húsz másodpercig kerestem egy körülírást, de semmi érthetőt sem találtam. Ha ez a szabadosság kivívja az olvasó rosszallását, kérem, csukja be a könyvet; mert amennyire tartózkodó és lapos vagyok irodámban és pénzes ember kartársaim társaságában, éppen annyira természetes és egyszerű akarok lenni esténként, amikor ezt a naplót írom. Ha egy árva szót is hazudnék, elszállna a gyönyörűség, és többé nem írnék. Mekkora kár!
—-Vajon szabados és elővigyázatlan vidámságunkat, francia szellemünket eltapossa és megsemmisíti-e az a kényszerűség, hogy – akárcsak Philadelphiában – udvarolnunk kell otromba és fanatikus mesterembereknek?
—-Vajon a demokrácia diadalmaskodik-e ilyképpen a természetesség felett? A nép csak a nagy lelki megmozdulások idején áll a jó társaság fölött, mert bizony képes a nagylelkű szenvedélyekre. A jólnevelt emberek nagyon is gyakran abban szeretnék dicsőségesen kiélni hiúságukat, hogy kissé Robert-Macaire-ek4 akarnak lenni. Így mondják: Ugyan mi maradt a forradalom ama nagy alakjainak, akik nem tudtak pénzt gyűjteni?
—-Ha a kormány, ahelyett hogy ……5 a középszerű és elkopott embereket, megengedné, hogy aki tehetséget érez magában a beszédhez, egy kápolnában összegyűjtse azokat, akik unatkoznak, és nincs pénzük színházba menni, akkor rövidesen mi is éppen olyan fanatikusak és morcosak lennénk, mint a New York-iak; éppen olyan? á, hússzor olyanok. Kiváltságunk, hogy mindent eltúlozunk. Edinburghben a kisasszonykák, amikor gálánsan társalognak a fiatalemberekkel, csak ennek vagy annak a hitszónoknak az érdemeit emlegetik, és részleteket idéznek a prédikációkból.
—-Ezért szeretem a jezsuitákat, akiket annyira gyűlöltem X. Károly alatt. Mert ugye az a legnagyobb bűn egy nép ellen, ha megfosztják minden esti vidámságtól?
—-Én nem fogom megérni a nyájas Franciaországnak ezt az eldurvulását, amely csak 1860 körül fog diadalmaskodni. De milyen kár, hogy Marot, Montaigne és Rabelais hazája el fogja veszíteni ezt a természetesen csípős, szabados, lázongó, megfontolatlan, a bravúrt és a hányavetiséget kedvelő szellemet! Már nem találja helyét a jó társaságban, és Párizsban az utcakölykök közé menekült. Úristen, hát genfiekké leszünk?
—-Napóleont 1814-ben Essonnes-ban árulták el.
—-Mielőtt Fontainebleau-ba érnénk, van egy rész, egyetlenegy, ahol a táj megérdemli, hogy egy tekintetet vessünk rá. Ez az a pillanat, amikor hirtelen meglátjuk a Szajnát, amely kétszáz lábnyira az út alatt folydogál. A völgy balra nyílik, egy erdős domboldal alján, az utas pedig fent halad a tetőn. Csakhogy, sajnos, nyoma sincs azoknak a tiszteletre méltó két évszázados vén szilfáknak, aminőket Angliában láthatunk! Franciaországban általános ez a baj: elveszi a tájak keltette érzések mélységét. A parasztnak, amint meglát egy fát, rögtön az jár a fejében, hogy eladja hat Lajos-aranyért.
—-A Párizsból Essonnes-ba vezető utat azon a reggelen elözönlötte néhány száz vörös nadrágos katona: kettesével, hármasával, négyesével meneteltek, vagy pihenőben elnyújtóztak a fák alatt. Az ilyesmi felháborít; szánalmas, amikor úgy menetelnek, mint a magányos birkák. Mire engedik rászokni a franciákat, akik amúgy sem kedvelik a rendet! Húsz kozák szétszórta volna ezt a zászlóaljat, amely azért ment Fontainebleau-ba, hogy az orléans-i herceg őuraságának az esküvőjén őrködjék az udvar biztonságán.
—-Valamivel Essonnes előtt utolértem a zászlóalj élét: megálltak, hogy összeszedjék az emberek egy részét, és többé-kevésbé tisztességesen vonuljanak be a városba. Látom, ahogy a dobszóra a városka ifjú lányai a gyönyörűségtől magukon kívül kiállnak az ajtó elé. A fiatalemberek csoportba verődnek az utca közepén; mind nézik, ahogy a zászlóalj a falu végén, arccal Párizs felé, felsorakozik, és mivel az útvonal aránytalanul széles, nagyon jól látni mindent. Eszembe jut ez a Grétry-ária:
A lánynak legjobban az tetszik,
hogyha bátrak a harcosok!
—-Ami csodálatosan igaz Franciahonban; a lányok a kalandos, oktalan merészséget kedvelik, nem Turenne vagy Davout marsall nyugodt és nagylelkű bátorságát. Franciaországban nem értik meg, nem is csodálják, ami mély: Napóleon nagyon jól tudta, ezért pózolt, komédiázott, ami az olasz közönség szemében vesztét okozta volna.
—-Fontainebleau-ban nagyszerűen ebédeltem a Lyon városához címzett fogadóban. Ez egy Snog szálló (békés, csendes, a személyzet előzékeny), mint a Box-Hill London környékén.
—-Elmegyek a kastélyhoz a Royale utca végében, de zárva találom. Igen egyszerű a magyarázat: készülnek az esküvőre. De hát valamikor én leltároztam fel Fontainebleau-t; egy akkori hivatalnok megengedi, hogy bekukkantsak a Fehér Ló-udvarba: onnan kapta a nevét, hogy Medici Katalin itt állíttatta fel Marcus Aurelius capitoliumi lovának gipszmodelljét. Egy olasz fejedelemasszony a szíve mélyén mindig szereti a képzőművészetet. A modellt csak 1626-ban hozták ide. Az udvart egy olasz, a bolognai Sebastiano Serlio tervezte és építette meg 1529-ben.
—-Lelki szemeimmel egy bronz szoborcsoportot látok, amelyet 1880-ban helyeznek ide: Napóleon búcsúzik az ármádiától, átölel egy öreg katonát.
—-Találkozom a negyedik, a mintaezred huszárjaival. Nagyon büszkék ezek a huszárok, mert Franciaországban csak ők viselhetnek a vörös dolmányhoz égszínkék nadrágot. Tisztelet illesse azokat a vezetőket, akik végtelen értékessé tudják tenni az ilyen semmiségeket! Egy tüzes paripát patkolnak előttem; a huszár a pillantásával elbűvöli és mozdulatlanná bénítja. Egy másik huszár felnyergeli a lovát, mundérba bújik, és két perc múlva tüzel.
—-Sokat emlegetik a jelenlegi rendszer egyik legnagyobb alakját6, aki tegnap így felelt egyik nyűgös látogatójának:
—-– Az Istenért, kedves uram, pillanatnyilag egy szót se semmiről. Ez a constantine-i vállalkozás mint Horatius Cocles kardja lóg a fejem felett.
—-Mivel nem mehetek be a kastélyba, postakocsilovat kérek. Szerettem volna Primaticcio néhány festményét látni, állítólag nagyszerűen restaurálták őket; és ez nagy szó. Merev és maníros ízlésünk hogyan is tudta volna továbbvinni a derék olasz egyszerűségét? Festőink különben is képtelenek női alakokat alkotni. Valószínűleg csak vállvonogatásról maradtam le.
—-Utolérhetetlenek csak a voltaire-i kis pamfletben vagyunk, meg a Charivari cikkeiben, amikor a szerzők elemükben vannak. Példa rá a nápolyi király látogatása (azt hiszem, 1836-ban) a királyi könyvtárban: Szeretnék meglépni.
—-Ha Németország, Anglia, sőt Itália valamennyi éles elméje összedugná is a fejét, akkor sem tudnának ilyen cikkeket kiötleni. De Primaticcio-freskót restaurálni, az más dolog! Még Németország is lefőzne bennünket.
—-A fontainebleau-i kastély hihetetlenül rossz helyen fekszik, egy völgymélyedésben. Olyan, mint valami építészeti lexikon: megvan benne minden, de semmi sem hat az emberre. Fontainebleau szirtjei nevetségesek; csak a túlzások szólnak mellettük, amelyek divatba hozták őket. Az a párizsi, aki semmit sem látott, csodálkozik, és azt hiszi, hogy a kétszáz láb magas hegy az Alpok nagy láncának része. Az erdő képe tehát igencsak jelentéktelen, de ott, ahol a fák nyolcvan láb magasak, ott megkapó és nagyon szép. Az erdő huszonkét mérföld hosszú és tizennyolc mérföld széles. Napóleon itt háromszáz mérföld utat építtetett: alkalmasak a vágtázásra. Azt hitte, hogy a franciák szeretik a vadászó királyokat.
—-Két anekdota jár Fontainebleau-ról, az egyik Monaldeschi7 haláláról szól, ezt Lebel atya mesélte el, aki meggyóntatta,8 a másik Az öröm zárda főnökasszonyának terhessége, ezt apja, A *** herceg mondta el XIV. Lajos szűk körű esti fogadásán, az atya azonban már elfelejtette, lánya melyik zárdának volt a főnökasszonya.9
—-Monaldeschi ismerte korát és a fejedelemasszonyt, akit szolgált. Három szolga hajtotta végre Krisztina ítéletét, az egyiknek a kardja elgörbült a szegény hűtlen szerető nyakán, ugyanis állandóan páncélinget viselt, kilenc-tíz font súlyút.
—-Jobban szeretem, ha van egy rendőrfőnök, aki néha átvizsgáltatja ugyan a papírjaimat, de legalább nem kell folyton fegyverrel járnom: ennél sokkal kényelmesebben élek; csakhogy nem érek annyit, nem vagyok olyan bátor, és ha veszély fenyeget, kissé elsápadok.
Lontay László fordítása
–
–
[Részlet Stendhal franciaországi útinaplójából (Magyar Helikon, 1975).]
–
–
1 Itt ezt írta Stendhal saját kezűleg művének egyik kinyomtatott példányára, az úgynevezett Primoli-példányra: „Angoloskodunk, már nem is igen nevetünk.” Némileg a mű mottójára emlékeztet: „Angoloskodunk / – És lopunk / – És ostobaságokat fecsegünk”.
2 Lally tábornok, Tolendal báró (1702–1766) az indiai francia gyarmatok főkormányzója volt. Sikertelenül harcolt az angolok ellen, megadásra kényszerült, ezért otthon hazaárulással vádolták, és kivégezték.
3 Itt ezt jegyzi Stendhal a Primoli-példányra: „De la Roncière úr. M(ore)ll kisasszony ügye. Azokat a tiszteket, akik az ellen a pernahajder Clément de la Roncière ellen tanúskodtak, mind megjutalmazta Soult marsall úr, aki ennek és sok másnak az alapján járt el. A miniszternél hallottam 1838-ban.” A 281. oldal széljegyzetében Stendhal több részletet is közöl erről az ügyről.
4 Robert Macaire a Napsütötte fogadó című népszerű melodráma (1823; Antier, Saint-Amand és Paulyanthe műve) közmondásossá lett alakja: szájhős szélhámos. Daumier a furfangos üzletember típusává tette.
5 Itt Romain Colomb (Stendhal unokaöccse és hagyatékának gondozója) ezt jegyezte meg: „Ez a hézag az első kiadásban is megvan.”
6 Itt Stendhal ezt jegyezte saját kezűleg a Primoli-példányra: „Bernard tábornok, hadügyminiszter.”
7 Krisztinának, a regényes életű svéd királynőnek kedvese, akit Fontainebleau-ban gyilkoltatott meg szeszélyes szerelmese 1657-ben. A bűncselekmény után a volt királynőnek távoznia kellett Franciaországból.
8 Irodalmi gyűjtemény, Laplace műve, IV. Kötet, 319. oldal. (Stendhal jegyzete.)
9 Saint-Simon emlékiratai. (Stendhal jegyzete.)
–
–
